Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Visszament az-asztalhoz, fogta a tollat, és ezt írta:
A jövőnek vagy a múltnak, egy olyan kornak, amelyben szabad gondolkozni, amelyben az emberek nem egyformák, és nem kell magányosan élni - egy olyan kornak, amelyben van igazság, s ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, Nagy Testvér korából, a duplagondol korából!
**
A gondolatbűnnek nem következménye a halál: a gondolatbűn MAGA a halál.
**
Winston leeresztette karját, és lassan újra teleszívta a tüdejét levegővel. Gondolatai elkalandoztak a duplagondol világának útvesztőiben. Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát s közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is - ez az utóbbi volt a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudattalanságot előidézni s aztán elfeledkezni a végbevitt önhipnózisról. Még a "duplagondot" jelentésének megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására.
**
De hisz csakugyan szó sincs hamisításról, gondolta Winston, miközben a Bőség-minisztérium számadatait igazította helyre. Pusztán az egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal. Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben sem volt a valósággal, még olyan összefüggésfélében sem, amilyet egy hazugság jelent. Az eredeti statisztikák éppúgy a fantázia szüleményei voltak, mint a helyreigazítottak. Az ember gyakran saját maga volt kénytelen kitalálni őket. A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvanhétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az irányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvanhétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt. Még valószínűbb, hogy senki sem tudta, mennyit gyártanak, mert nem is érdekelt senkit a dolog. Köztudomású volt, hogy minden negyedévben csak csillagászati számokban kifejezhető mennyiségű cipőt gyártottak - papíron, s közben Óceánia lakosságának mintegy a fele mezítláb járt. S így volt ez minden feljegyzett ténnyel, akár nagy dologról volt szó, akár kicsiről. Minden beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak.
**
Winston persze tudta ezt. Mosolygott - remélte, hogy rokonszenvezően mosolyog -, ugyanis nem mert beszélni. Syme megint harapott egyet a sötét színű kenyérből, gyorsan megrágta, aztán folytatta: - Nem érted, hogy az újbeszélnek az a célja, hogy a gondolkodás területét szűkítsük? A végén betű szerint lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni, s ennek az egy szónak a jelentése szigorúan meg lesz határozva. Valamennyi fölösleges jelentését el fogjuk törölni és felejteni. Már a tizenegyedik kiadásban sem vagyunk messze ettől. De a folyamat még sokáig folytatódni fog, az után is, hogy te meg én halottak leszünk. Minden évben kevesebb szó, s a gondolkodás területe mindig kisebb valamivel. Persze már most sincs ok vagy mentség gondolatbűn elkövetésére. Pusztán csak önfegyelem, valóságszabályozás kérdése az egész. De a végén még erre sem lesz szükség. A Forradalom akkor fejeződik majd be, mikor a nyelv tökéletessé válik. Újbeszél egyenlő Angszoc, és Angszoc egyenlő újbeszél - tette hozzá valami rajongó önelégültséggel. - Eszedbe jutott már, Winston, valaha is, hogy legkésőbb 2050-től kezdve egyetlen ember sem lesz, aki megértene egy olyan beszélgetést, amilyet például most folytatunk? - Kivéve... - kezdte Winston habozva, s aztán abba is hagyta a mondatot. A nyelve hegyén volt, hogy "kivéve a prolikat", de nem mondta ki, mert attól tartott, hogy megjegyzése esetleg eretnekségnek tűnik. Syme azonban megsejtette, hogy mit akart mondani. - A prolik nem emberek - jelentette ki hanyagul. 2050-től kezdve, sőt valószínűleg már hamarább, alapjában véve senki sem fogja ismerni az óbeszélt. A múlt egész irodalmát elpusztítjuk. Chaucer, Shakespeare, Milton, Byron - csak újbeszél változatban léteznek majd, ami azt jelenti, hogy nemcsak más lesz írásaik értelme, mint ma, hanem éppen az ellenkezője lesz. Még a pártirodalom is megváltozik. Sőt: a jelszavak is megváltoznak. Hogyan is lehetne megtartani egy olyan jelszót például, mint "a szabadság: szolgaság", ha egyszer a szabadság fogalmát eltöröltük? A gondolkodás maga is teljesen más lesz. Ténylegesen nem is lesz gondolkodás a mai értelemben. A párthűség nemgondolkodást jelent. Azt jelenti, hogy nincs szükség gondolkodásra. Párthűség egyenlő: tudattalanság.
**
A múlt változtathatósága az Angszoc fő tétele. A múlt eseményeinek, állítják, nincs objektív létük, csak az írásos emlékekben és az emberek emlékezetében élnek tovább. A múlt az, amit a feljegyzések és az emlékezet megőriznek. S mivel teljesen a Párt szabályozza tanainak gondolatait, következésképpen a múlt az, amit a Párt annak szán. S ugyancsak a fentiekből következik, hogy jóllehet a múlt változtatható, soha egyetlen konkrét esetben sem változott meg. Mert ha a pillanatnyi szükségletnek megfelelően akármilyen új formát adtak is neki, akkor ez az új változat lett a múlt, és másféle múlt soha nem létezhetett. Ez a szabály érvényes akkor is, ha - mint gyakran megtörténik ugyanazt az eseményt kell egyetlen év folyamán többször megmásítani a valósághoz képest. A Párt mindig az abszolút igazság birtokában van, márpedig ami abszolút, az sohasem lehetett más. Mint látni fogjuk, a múlt szabályozása elsősorban az emlékezet edzésétől függ. Pusztán gépies cselekvés kell ahhoz, hogy biztosra vegyük: minden írásos emlék megegyezik a pillanatnyi hivatalos elmélettel. De emlékezni is úgy kell az eseményekre, mintha a kívánt módon történtek volna. S ha az embernek át kell rendeznie az emlékeit vagy meg kell másítania az írásban megörökített tényeket, akkor el kell felejtenie, hogy ezt cselekedte. Ennek az eljárásnak a fortélyát éppen úgy meg lehet tanulni, mint bármilyen más elmetornáét. A párttagok többsége meg is tanulja, s megtanulja mindenki, aki értelmes s ugyanakkor párthű. Óbeszélül ezt az eljárást, elég szókimondóan, "valóságszabályozásnak" nevezik. Újbeszélül duplagondol a neve, jóllehet a duplagondol fogalmába még sok minden beletartozik. A duplagondol azt a képességet jelenti, hogy valaki egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van, s mindkettőt elfogadja. A pártértelmiségi tudja, hogy milyen irányba kell megváltoztatnia emlékeit; tehát azt is tudja, hogy tréfát űz a valósággal; a duplagondol alkalmazásával azonban mindjárt meg is nyugtatja magát, hogy a valóságon semmilyen csorba nem esett. Az eljárásnak tudatosnak kell lennie, különben nem hajtható végre kielégítő pontossággal; de ugyanakkor öntudatlannak is kell lennie, különben a hamisítás és a bűntudat érzését kelti. A duplagondol az Angszoc igazi lényege, hiszen a Párt alapvető ténykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el. Megfontolt hazugságokat mondani s közben őszintén hinni bennük, elfelejteni bármilyen tényt, ha időszerűtlenné vált, s aztán, ha ismét szükség van rá, előkotorni a feledésből éppen csak a szükséges időre, tagadni az objektív valóság létezését s ugyanakkor számításba venni a tagadott valóságot - mindez elengedhetetlenül szükséges. Még a duplagondol szó használatakor is szükség van a duplagondol alkalmazására. A szó használatával ugyanis elismeri az ember, hogy meghamisítja a valóságot; a duplagondol azonnali alkalmazásával kitörli ennek tudatát; s így tovább a végtelenségig: a hazugsággal mindig az igazság elé ugrik. Végeredményben a Párt a duplagondol segítségével vált képessé arra - s mint tudjuk, évezredekig képes lehet rá -, hogy megállítsa a történelem folyamát.
**
Itt jutunk el a központi titokhoz. Mint láttuk, a Párt, s főleg a Belső Párt misztikuma a duplagondol-on alapszik. De még ennél is mélyebben rejlik az igazi indítóok, a sohasem firtatott ösztön, amely elsődlegesen vezetett a hatalom megragadásához s hozta létre a duplagondol-t, a Gondolatrendőrséget, az állandó háborút s mind a többi szükséges tartozékot. Ez az indítóok valójában...
Mert kiszámítható vagy álomból csillagomból tenyeremből írásjelből sőt számjegyekből is, ahogy az ember évezredek óta döntéseihez biztatást keres. Mert kisüthető a sokszor őrölt igazság porából az addigjárakorsó, kimintveti. Mert bölcsebben is megismerhető vagy magodból gyökeredből ágbogaidból: milyen virág lehetsz, milyen gyümölcs.
Életem gyönyörű vagy mert kiszámíthatatlan, elég hozzá egy ismeretlen is a bonyolult egyenletek korában amikor már minden megoldható kivéve hogy a kettő ne legyen kétszer egy... Életem te mégis gyönyörű vagy, márciusjelenű növényi kínnal növényi örömmel föltámadó emberi ámulat a teljes pillanatban.
Lányok és asszonyok, forralt borok a télben, zongorafutamok az autótülkölésben, lágyan-hazug szavak a durva nyílt beszédben - virágba botlani segítsetek nekünk.
Lányok és asszonyok, rezgések béna ágon mélázás percei unalmas tárgyaláson, árnyék-oázisok napverte délutánon - mondjátok meg, hogy a merengés merre tűnt.
Lányok és asszonyok, hűs cseppek hő kehelyben, feddés pezsgései állott dicséretekben s szelid aritmiák vadul verő szivekben - szegjétek röpteink, ha íve nem valós.
Lányok és asszonyok, igaz mesék a habban, poklok hangsúlyai egetverő szavakban s csiszoltság foltjai, hol minden bárdolatlan - nem tartozik soká, ki néktek már adós.
Lányok és asszonyok, bóják az óceánban, szoros határidők a tág vállalkozásban, törékeny rendszerek szilárd elgondolásban - oly könnyen szétesünk - abroncsként fogjatok.
Győzelmünk szégyenét nézzétek el ezerszer, hiszen ha medre nincs - oly szánandó a tenger, üzenjetek nekünk vizeit járó szelekkel s szeressetek nagyon, lányok és asszonyok!
Növényeket öntözgettem éppen; enyészet- születés és születésenyészet akár, az összeélés; az egyik ablakunkban kanadai gyöngyvirág, ötszárú és rózsaszínlilás; állapottény, és lengedez, és nőni fog még a színe és a teste is; átveszem létét, és majd visszaadom, miként ővele, az egyjáték tényállapot, ami nem állít semmi többet: ő ez és ez ő, én pedig mosolygok ezen az örömön.
Fáradtan fáradtan és a szemek félig itt félig ott a ködből kiválnak hatalmas szárnyú madarak veszik át a hatalmat talán inkább megalkotják hogy bejárják egy beteljesült kívánsággal talán kevésbé mohók - a hosszadalmasan turbékoló galamb megelégedettséget terjeszt csalódás csalódás a szemeim lecsukódnak a keselyű egyetlen zsákmánnyal megelégszik
Kezdet és vég: értelmetlen történés mindkettő: és közöttük az események céltalan futása; félelemből vagy reménnyel, vagy egyszerűen kétségbeesésből, egyetlen egyszer egy tett; nem az, ami számít: a passzívumok adják az örök időket, minden aktívum meddő...
Az a kis ember ott belül ugrál, torz fintort vág, nevet; fejedben lakik, agyvelőd az ágya, ablaka szemed. Ha torkod sírás fojtogatja, s keserűséged könnybe gyűl, szemtelen hangján felkacag az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül tarka zászlókkal integet. Nem látja más, csak te tudod, mi van a homlokod megett: cirkuszporond és arzenál, hol minden együvé vegyül, mert rendet sohasem csinál az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül szájas demagóg, lázadó. Te vagy a buta nép neki, téged uszít és téged óv. Kigúnyol hagyományt, tekintélyt, és ha a hallgató bedűl, kaján szamárfület mutat az a kis ember ott belül.
Az a kis ember ott belül élősdid, kis belső tetű, húsodtól s véred italától torkiglakott tekintetű. Megvárja, míg a szív megáll, a szemgolyón át elrepül, és egy új testbe költözik az a kis ember ott belül.
Irodalom. Ők még ujjongva mondják És életüket ráteszik szegények. Irodalom. Ó szomorú bolondság Rímekbe törni mind a drága szépet. Mely a szivárványos, márványos élet Nagy sugárútján pompázik, tetézve Virágait, az egyszer kinyitókat. Irodalom. Ó ifjak bús merése, Ó mohó, bohó, balgán rohanó had.
Én jól tudom már s bölcsen nézem őket, Vén bölcsesség, mely szürke szemfedő lett! Ó régen én is, én is érte éltem, Örök művészet, váram és erényem! Örök művészet, versek, újra versek És mindig versek, míg mások szerettek, Szereztek, vettek, éltek és akartak! Irodalom. Ó keskeny börtönablak, Melyen keresztül a szép völgybe néztem, Hol sírva várt rám özvegy, árva éltem. Irodalom. Megöltek és nem éltem.
Én nem tudom, hogyan kell. Bármit. A "dolgokat". Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer) - de, hogy is mondjam? n e m: nekem. Hangszer ne legyen büszke a zenére.
Szívmélyi visszhang, foghatatlan szól: "Fogj meg, el kell újra tűnnöm. Késő ha színemből kifogytam, s a semmibe sápadok innen." Azóta űzöm, mint a lepkét. Nem hogy a világ megcsodáljon, csak azért, hogy felöltse testét a perc - és te megérts, barátom. S a vers a húrból felzenél és új ütemei gyarapítják, és tiszta mint a szembenézés, egyszerű, mint egy kézszorítás.
Mondjam meg nektek mi a vers? Lefogadom, hogy nem érdekel titeket, de én mégis elmondom - az ördögbe is, mit csináltam az utóbbi időben!
De, hogyan értitek majd meg, szeretteim, hogyan fogjátok fel ezt a titokzatos, átlátszó, éteri dolgot, ha nem ismeritek madame Clotilde-ot, a szemben lakó szomszédasszonyt, ha nem ismeritek frau Gilbertát, a fenti szomszédasszonyt, ha nem ismeritek Minouch kisasszonyt, aki éppen most zuhanyozik!?
Jó, abbahagyom, én csak el szerettem volna árulni nektek néhány dolgot, de meggátolnak az agy hangyái: ezek az ördögi szavak, zörejek s a reuma égető tüze!
végül is igazatok van - csak egy rövid időre haltok meg, ha megmondom nektek mi is a vers!?
Eljött a szürkület, a reggel, öröklétét már eljátszotta, elmúlt, s hol napsütött és fénytelen napok, most ott feküsznek egy halomba hányva; árnyékod megindul, odarogy.
Úgy ját a szél át rajtad, mint a rácson. Jár oda-vissza, elhagy, rádakad, megfeszült inakkal kortyolod.
Szomorú, mondod most, szomorú: vonat előtt mint mozdulatlan sínpár, mint szőke lobogó hajon egy állomáson a lecsurgó neon s mint egymáshoz ütődő kocsisor
az érkezés, az indulás, s közötte holt idő. Mulandóság pecsétje mindenen.
Faggathatod, mint villanyoszlopot részeg, ölelheted kerek magányod. Emlékmű egy elpusztított téren.
Égig-sajgó. Villám nem szakítja meg. És nem szállnak rá könnyü madarak. Meg nem merül a tér zsivajában, tömör, hangot nem ad.
Felütve némán, mint a fej elhangzott szóra. S nem felel.
A hegyfokon zergék után, ki indul? Halványabb arcod, mint a tél. Járnak idegen állatok a völgyben. Őket nem találod meg már. Ők azok. Csak a levegőben úsznak, nem szökellnek. Csak homlokuk helyén szőr-csillag ásít.
A visszaúton lábnyomodra lelsz. Ki járt itt? És veszteségeidet sorolod.
Csak boglyának, csak parti fűnek, vagy messziről a kivilágitott város magábahulló csöndjének, hirtelen szárnysuhanásnak lenni, amitől az ég egy pillanatra megdobog.
A bedőlt ajtót tartja valaki és nincsenek falak. Az ajtón ki-bejársz. A nappalból az éjszakába romos szobákon oda-vissza. Gerendán ülsz, veremben ágyazol. És elvesztél, ha lépted megcseréled, egy nappal holdsütésben, éjjel ha kel a nap, mert felkelnek, lerogynak a falak, az ajtó szétesik.
A végtelenbe zárva be.
Van levegőd itt fulladásig. Markolhatod és tépheted, de nem tapadhatsz benne semmihez. Idővel minden elereszt. Idővel minden felemás, piros-fehér bohóc ruhád. fejednek harang kondulás –
Fekszel hanyatt a csillagok alatt, és szoptatnak, altatnak, alszanak.
Későn indultam el várásgyűrte szívvel. "Jaj, sietni kell most, utamat vállalni, Mozgókép-mozgalmat sorsomba vetítni, Gázlóim gázolni, sűrűim felverni, Szívemet göngyölni idegen szívekbe!"
Tikkadt kiváncsiság két szemem árkolta, Minden tüskebokrot rengetegnek néztem, Útszéli pocsolyát gázlóként gázoltam, Minden jött-ment szívet szívemre kötöttem, Jött egy rossz szerelem: végzetemnek mondtam.
Most leválnak rólam a szívek nem-fájva, Mint érett gyümölcsről magburka leválik; Mi lehet még hátra, mit kell még akarnom? ...Talán ezentúl már várás nélkül várok, Lusta alázattal sorsomnak juházva?
Voltak szavak mégis, miket sohse mondtam, Ezt: "Be jó hogy jöttél! Jaj, ne késsél másszor! Látod, boldog vagyok!" Ilyet sohse mondtam! Ilyen szent egyszerűt, ilyen szép biztosat. Most jut eszembe, hogy sohse voltam boldog!
Ami még jöhetne: váratlan ajándék, Szép tükröző látás, szent dilettáns élmény, (...Hisz néha már tudok örülni egy tájnak...) Néha így álmodom: vállamra valaki Hátmegül, vigyázva meleg kendőt dobna, S lábujjhegyen, mint jött, szépen továbbmenne; - Építő, szépítő, enyhes jó szerelem. (...Csak úgy venném, ahogy örülök egy tájnak;) Bizonyos, hogy nem lesz; kicsit tán mindegy is; Talán azért szabad boldogságnak hívni.
Kincseimből még maradt nekem. Jaj, sokáig kell még köztük élnem. Tudod, gonosz emlékezetem nem költötte még el a felét sem: kis kupola billenő feje, varjú-had, mozdony-sír eltünőben, és, akár lejárt idők jele, sántikálva nyírfa fut a réten, bibliai tölgyfa-seregek éjféltáji, titkos társasága, valakinek álmából lebeg felém ez a süllyedező bárka... Fehérlik a dér-ütött mező. Még a tél-elő is visszatévedt. Véletlenül semmibe-vesző köddé zagyválta a messzeséget. Azt hittem, már vége. Ez maradt. Soha semmi nem jöhet utána... Ki bolyong a tornácom alatt, megint csak a nevünket kiáltva? Jég az ablak. Rá egy arc lapul. Ki integet, ágként hadonászva? Pókhálós tükrömben válaszul alvó fényfolt lendül fürge táncba.
Újat a gyatra agyagból, ó ez a vágy, ez a hajlam! Támogatást sose kaptak a hajdani bátrak. Mégis a sok-sok boldog öbölnél városok álltak, s bővelkedtek a korsók édes vízben, olajban.
Isteneket formál sok bátor, emberi tervünk, s bosszús sors rombolja le őket szüntelenül. Mégis örökké élnek. Ezért kell arra figyelnünk egyre, ki meghallgat majd végezetül.
Minden apát meg anyát eltölt ama cél: az Utód; őrá várakozik fajtánk, a többezer-éves, hogy sziven üssön, minket túlszárnyalva, utóbb.
Ó, mi, mi végtelenül bátrak, sok időnk van e földön! És csak a néma Halál, ő tudja, fajunk mire képes, s hogy mennyit nyer azon, ha az életet adja kölcsön.
