Keresés

Arany-Tóth Katalin

 

 

A TEMETŐBEN

 

pusztába vetett

homoktengeren

ring a múlt és a jelen

 

a sóhaj érintéssé simul

a jövőbe karcolt

rég volt neveken

 

fátyolos emlékeket forgat

majd délidőre napsugárba olvad

a hajdan izzó szenvedély

 

s a jó öreg szél

míg nyugodni tér

estére langy takarót ígér

 

a csapáson fűcsomók

– rajtuk léptek (sorsok)

rátaposott nyomai

 

kőágyon nyugvó

álmokat takarnak

a vérszilvák vörös lombjai

 

hol lepkék bogarak

hangyák viszik hátukon

a lehullott könnyeket

 

a ki nem mondott szavak

karjában fájva pihen

az árva szeretet.

 

 

Álom és tenger,

2008 [32.]

Arany-Tóth Katalin

 

 

LÉLEGZETRE VÁRVA

 

A tavasz már búcsút intett,

a napsugár rábólintott a nyárra,

s a Föld, időtlen idők táncát járva

átfordult újra a másik oldalára.

 

Ma virágba borult kertek hívnak,

de holnap már arcomba rozsdállik a jelen:

harmatba bújó könnyek fénylenek

az őszbe érlelt, édes éveken.

 

Ismerős szellők simítják lelkem,

most mégis minden, minden idegen.

Dacosan lüktetnek nyakamon a percek

– most megállni volna jó, hogy lélegezzek.

 

Egy utolsót sóhajtsak a régi nyárból,

vihessek emléket anyám karjából,

estike illatot a kertből, repedést a téglákról,

egy kitekintést az útra a régi ház ablakából.

 

 

Álom és tenger, 2008 [30-31.]

Arany-Tóth Katalin

 

 

ŐSZ FELÉ

 

Szürkén gomolygó esőfelhők húzódnak az égen,

a nyár tündöklő napsugara elbúcsúzott szépen.

Itt-ott, már sárgulnak a levelek a fákon,

őszt hozó szél borzolgatja őket az ágon.

Száraz gallyak hevernek szerte-szét, lomhán a fűben,

a Tisza is nyugodtan terül már el a medrében.

Hévvel izzó meleget nem hoz most a holnap,

hideg áramlatoknak hódol már a tegnap.

 

 

2005

Arany László

 

 

A DÉLIBÁBOK HŐSE (részletek)

 

Második ének

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

S Etelka is, Petőfiből merítve

Az útirajzot (Baedecker hiján),

Rajongva ment a szép alföldre szinte,

Hol délibábban fördik a virány,

Hol rét, mező virággal van behintve,

S oly boldog a nép, oly hős a zsivány,

Ő mindezekről eszményképet alkat

S elinduláskor víg kedvvel dalolgat.

 

Szivét elönté szűz szerelme kéje,

E boldog érzés lelkét áthatá;

Nem a fölingerelt vér szenvedélye,

Sem Darwin „fajösztöne” izgatá:

Fejében zajongott hű szívek regéje,

Pál és Virginiát nemrég forgatá;

Ilyesre gondol ő is, s felfogadja,

Hogy hős Balázsát a sirig se hagyja.

 

S im a tavasz-lég frissesége, bája,

A zöld mező, hol útjok áthalad,

A sík vidéknek végtelen lapálya,

Hol lélek és szem gáttalan, szabad,

A mélaságnak e harmóniája,

Mely úgy kicsalj’ a rejtett vágyakat,

E téli álmából most ébredő

Természet: új előtte s meglepő.

 

Még egy darabka hó itt-ott kivillan,

De a tavon nem látni már jeget,

Nyílt tükre lágy széltől fodrozva csillan,

Másolva lenn a bárány-felleget;

Az úton át egy ürge játszva illan,

A gólya andalogva lépeget;

Bibic, sirály, szalonka ünnepelte,

Hogy szép tavasz a zord telet kiverte.

 

Egy pára nem száll a fényfedte földrül,

Körül az ég azúrja földig ér;

Gyep, rét, vetés, mind más színt játszva zöldül,

Itt kékesebb, amott sárgába tér;

Rugékony pázsiton suhanva gördül,

Zörej, zaj nélkül a könnyű szekér,

Pihent lovak, vihogva, friss erőben,

Tocsognak a sekélyvizű mezőben.

 

A lányka lelkén vágyak serge rajzott:

Tavasz, virány és első szerelem. – –

...Ah, félre tőlem, szép eszményi rajzok!

Ne űzzetek cseljátékot velem. – –

Pest, tél, köd és sár, lárma, hejsze-hajszok,

Zaj-baj, hausse-baisse unalmát viselem;

Hiába vágyunk messze, elvonulni,

Jobb észretérni hát s kijózanulni.

 

Jer, próza; fesd ama képnek viszáját,

Mig e bohó ábránd el nem ragad;

Törüld le csak költészet-adta báját,

S akkor mutasd meg ami ottmarad:

Egy torzvonással biggyeszd félre száját,

S ím a mosolygó arc sirvafakad. –

A képzelet nem lesz sehol se testté,

Alföld sem oly szép, mint Petőfi festé...

 

A nap hanyatlik, kezd az est leszállni,

De hang se hallszik távol és közel;

Az ég borul, eső is kezd szitálni,

Bőrig ható, hideg szemcséivel;

A sáros útat már alig találni,

A lóra hagyják, az tán nyomra lel;

Mig végre egy megváltó ebvonítás

Jelzé, hogy a helység csak egy hajítás.

 

De még odáig rozzant gát vezet be;

Magyar mac-ádám munka: sár saron.

Kerék agyig, lovuk csülkig sülyed be,

S az éj meg oly sötét, mint a korom.

Unott álom jön a fáradt szemekbe;

De jó a sors, segít a vándoron,

S hogy felfrissítse őket egy kicsit,

Bedönti egy árokba a kocsit.

 

A sár megóvja testök lágy kebellel,

Csontjuk se tört, habár itt-ott sajog;

S bévonva csokoládszínű lepellel,

Tovább haladnak a gáton gyalog;

A pesti kis cipő a híg mederrel

Cuppanva, csókot váltva, társalog;

S legyőzve egy kuvasz-had támadását,

Elérik végre így nénjök lakását.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Negyedik ének

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ah, más az élet itt! – S elnézi telve

Gyönyörrel, a kőpartba tört vizet,

Az ifjú Pestet, „mely bizton ölelve

Nyujt Corvin agg várának hű kezet”,

Új partsorát, mely a habból kikelve,

Néz pruttya nénjével farkasszemet,...

– Kelet s nyugat, mult és jövő, vegyest:

Szép vagy fonák arcoddal, Budapest.

 

Oly szép – ha nyári napnak tiszta regjén

A fölkelő fény a Gellértre tűz,

S sziklái száz rovátkáján, üregjén

Sugarat árny, sugár meg árnyat űz;

Fenn a királylak csillogó üvegjén

Vakítva gyúl ki a virradti tűz;

S alant is a Duna sík tükriben:

Mert hab, hajó, ember, még mind pihen.

 

Szép, őszi estén, túl a Vérmezőre

– A vár kicsorbítván a tág eget

Mint szaggatott papírt – pihentetőre

Lecsúszik a nap a bástyák megett;

Árnyék takarja a tabáni pőre

Partot (e brouweri részleteket),

S a cikcakkos, sötét árnyékba rejtett

Körrajz homálya annyi szépet sejtet.

 

Száz lámpa, és alant vízképi mása,

Rezegve függő tüzes szalagok,

A Fecske, Hattyú röpke villanása,

A siklónál lekúszó csillagok,

A holt morajt átbőgő ordítása

Egy vontatónak, mely pöfög, lohog,

Hosszú uszállyal... Eltünődve rajta:

„Csak mind magyar voln’!” szól Balázs sóhajtva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

A délibábok hőse, 1872

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Arany János

 

 

KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET

 

Nem szégyellem, nem is bánom,

    Hogy, ha írnom kelle már,

Magyaros lett írományom

    S hazám földén túl se jár;

Hogy nem „két világ” csodája –

    Lettem csak népemböl egy:

Övé (ha van) lantom bája,

    Övé rajtam minden jegy.

 

Ám terjessze a hatalmos

    Nyelvét, honját, istenit!

Zúgó ár az, mindent elmos,

    Rombol és termékenyit:

De kis fajban, amely ép e

    Rombolásnak útban áll:

Költő az legyen, mi népe –

    Mert kivágyni: kész halál.

 

Vagy kevés itt a dicsőség,

    S a nemzettel sírba lejt?

Kis-szerű az oly elsőség,

    Amit a szomszéd se sejt?

Nincs erőnkhöz méltó verseny?

    Dalra itthon tárgy elég?

Nem férünk a kontinensen,

    Albion is kéne még?...

 

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”

    Rázd fel a rest nyugatot:

Nekem áldott az a bölcső,

    Mely magyarrá ringatott;

Onnan kezdve, ezer szállal

    Köt hazámhoz tartalék:

Puszta elvont ideállal

    Inkább nem is dallanék.

 

S hol vevéd gyász tévedésed,

    Hogy faját s a nemzeti

Bélyeget, mit az rávésett,

    A nagy költő megveti?

Hisz forgattam, a javából,

    Én is egypárt valaha;

Mind tükör volt: egymagából

    Tűnt nekem föl nép, s haza.

 

És ne gondold, hogy kihalnak

    Sujtott népek hirtelen,

Amig össze-zeng a dalnok

    S a nemzeti érzelem.

Tán veszélyt, vagy annak látszót

    Vélsz a honra tűnni fel:

Hát van lelked, a szent zászlót

    Épen akkor hagyni el!?

 

Oh, ha méltóbb s új kobozzal

    A megifjodott hazát

Zönghetném még Homérosszal;

    Ne csak mindig panaszát!

De legyek, ha veszni sorsa,

    Húnyó nép közt Osszián,

Inkább, hogysem dalok korcsa

    Közönyös harmóniám!

 

 

Arany János összes költeményei

1., 1877. augusztus 8. [401-402.]

Arany János

 

 

A TÖLGYEK ALATT

 

Margitsziget

 

A tölgyek alatt

    Szeretek pihenni,

Hova el nem hat

    Város zaja semmi.

Zöld lomb közein

    „Áttörve” az égbolt

S a rét mezein

    Vegyül árny- és fényfolt.

 

A tölgyek alatt

    Oly otthonos itten!

Évem leapadt:

    Ime, gyermek lettem,

Mint mikor a tölgy

    Sudarát megmásztam,

Hol seregély költ –

    S vígan madarásztam.

 

A tölgyek alatt

    Több egykoru társsal

Madárfiakat

    Kifeszíténk nyárssal;

Jó tűz lobog ott,

    Zizeg a kis bogrács –

S ha bealkonyodott,

    Haza már egy ugrás.

 

A tölgyek alatt

    Örömest valék én,

Bár a madarat

    Hagytam utóbb békén;

Gyermeki önző

    Korom’ ifju ábránd

Veszi ösztönző

    Szárnyára, s tovább ránt...

 

De tölgyek alatt,

    Valamerre jártam,

Szűlőhonomat,

    – Csakis ott – találtam;

S hol tengve, tunyán

    Hajt, s nem virul a tölgy:

Volt bár Kanaán,

    Nem lett honom a föld. –

 

A tölgyek alatt

    Még most is el-űlök;

Bűv-kép csalogat,

    Ábrándba merűlök;

Hajó-kerekek

    Zubogását hallom...

„Hajrá, gyerekek:

    A vízi malom!”

 

A tölgyek alatt

    Im, meglep az alkony,

Hűsebb fuvalat

    Zörög át a parkon;

Felhők szeme rebben:

    Haza sietek,

Jobb ott, melegebben,

    Ki vén, ki beteg...

 

A tölgyek alatt

    Vágynám lenyugodni,

Ha csontjaimat

    Meg kelletik adni;

De, akárhol vár

    A pihenő hely rám:

Egyszerüen bár,

    Tölgy lenne a fejfám!

 

 

Arany János összes költeményei

1., 1877. augusztus 5. [399-401.]

Arany János

 

 

HONNAN ÉS HOVÁ?

 

    Mily rövid az élet!...

Mint hullócsillag futása,

Mely földünk körébe jutva,

Lángra gyúl, és tűz-barázdát

Írva elszalad, gyorsabban,

Mint egyet pillantanál.

Útja honnan jött? hová visz?...

Míg sötét volt, s ujra az lesz,

A világ-ür végtelenjén

Hol bolyongott? és hová fog?...

Ki tudná megmondani!

    Míg tündöklött, addig élt.

 

    S honnan jössz te, lélek...

Mely csak e föld gőz-körében

Vetve lángot, addig fénylel,

Amig éppen áthaladsz;

Bölcsőd és sirod homály.

Akkor lobbanál-e föl csak

Az állatban, s véle múlsz el?...

Vagy jövél a végtelenből

Ismeretlen, hosszu pályán,

S visszatérsz azon megint?...

Oh, ha nem volt, és ha nincs

E parányi csillogáson

Innen és túl folytatás:

    Mily rövid az élet! –

 

    Megfelelsz te, lélek.

Volt idő, mikor tagadták

A futamló csillagot:

Semmi az, csak földi pára,

Lobban, és fut, és el-ég.

Most a szellemet tagadják:

Semmi az, csupán anyag,

Agyvelő, vér és ideg

Összhatása, mely azonnal

Véget ér, ha szétbomol

Agyvelő, vér és ideg.

Az anyag a halhatatlan:

Fűben-fában újra éled,

Összetársul, meg elszéled

Mindörökké, szakadatlan;

Hanem e feltámadást

A szellem nem éri meg:

Ez üres hang, nincs sehol,

Puszta réme ferde agynak,

Mílyet századok ránk hagynak –

    S csak zavarja a tudást.

 

    Oh, ti, akik jobb felemnek

Már e földön mély sírt ástok:

Oly bizonyos hát tudástok,

Hogy helye sincs védelemnek?

Nem mond ellen az a szellem,

Mely kutat, hogy támaszt leljen

Megtagadni önmagát?

S nem rettegné, ha meglelte

– Mit tudása így teremte –

Azt az örök éjszakát?...

Ah, jobb volna kissé várni,

Nehogy úgy találjon járni

Az a híres tudomány,

Mint ama gyors fénnyel jára,

Mit csillagnak vélt a golyhó,

Ő azt mondá: csak gyúlt pára:

S ím, ma áll, hogy égi bolygó –

    Mi lehet még ezután?

 

   Ami annyi szívbe oltva

Élt világ kezdete olta;

Mit remélt a hindu, párz;

Amért lángolt annyi oltár,

Zengett Szíonon a zsoltár:

Hogy nem addig tart az élet

Míg alant a testbe’ jársz;

Hanem egykor újra éled,

S költözzék bár fűbe, fába

Vagy keresztül állaton:

Lesz idő, hogy visszatérhet

Régi nemes alakjába,

Megtisztúlva, szabadon:

Vagy a „boldogok szigetjén”,

Mint hivé a boldog hellén,

Vagy az üdvezűltek helyén,

Mint reméli keresztyén,

Lesz dicsőebb folytatása:

    Én ezt meg nem tagadom. –

 

    Mit hisz a tudós? ő lássa.

Földi pályám’ ami nézi:

Annak immár vége lesz,

Vissza senki nem idézi; –

    S rövid foglalatja ez:

 

    Mély homályban, éjfél tájban,

Kis fény is ha nagynak tetszik,

Hogy a föld körén bolyongtam:

Egy barázdát én is vontam.

Az emberek ráveték

Pillantásukat egy percig, –

S egy tudós tán megfigyelt

És lapjára, sok száz jelhez

– Ahogy csillagfutást felvesz –

Könnyed, vékony karcolással

Rólam is tőn némi jelt,

Mire reggel ő sem ismer;

S összevéti annyi mással

A jövendő nemzedék,

Mely se kérdi tán, se tudja,

Nem is igen lesz rá gondja:

Hogy itt éltem, s a tömegben

    Én is lantot pengeték.

 

 

Arany János összes költeményei

1., 1877. július 14. [382-384.]

Arany János

 

 

ŐSZ FELÉ

 

Oh, mint szeretném újra élni

   Az ifjuság arany korát,

Még egyszer újra átremélni

   Hosszú reményeim sorát, –

Hévvel haladni a tetőnek,

   Borítaná bár köd, homály –

Míg fénybe’ most, a lejövőnek

   Ragyogva, de mögötte áll!

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 1., 1862 körül [354.]

Arany János

 

 

A WALESI BÁRDOK

 

Edward király, angol király

   Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

   A velszi tartomány.

 

Van-e ott folyó és földje jó?

   Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

   A pártos honfivér?

 

S a nép, az istenadta nép,

   Ha oly boldog-e rajt’

Mint akarom, s mint a barom,

   Melyet igába hajt?

 

Felség! valóban koronád

   Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

   Hegy-völgyet benne lelsz.

 

S a nép, az istenadta nép

   Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

   Megannyi puszta sir.

 

Edward király, angol király

   Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

   És néma tartomány.

 

Montgomery a vár neve,

   Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

   Vendégli a királyt.

 

Vadat és halat, s mi jó falat

   Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

   Hogy nézni is tereh;

 

S mind, amiket e szép sziget

   Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

   Túl messzi tengeren.

 

Ti urak, ti urak! hát senkisem

   Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

   Ne éljen Eduárd?

 

Vadat és halat, s mi az ég alatt

   Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

   Belül minden nemes.

 

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

   Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim –

   Elő egy velszi bárd!

 

Egymásra néz a sok vitéz,

   A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

   Sápadt el a harag.

 

Szó bennszakad, hang fennakad,

   Lehellet megszegik. –

Ajtó megől fehér galamb,

   Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van, király, ki tetteidet

   Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

   Amint húrjába csap.

 

„Fegyver csörög, haló hörög,

   A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

   Te tetted ezt, király!

 

Levágva népünk ezrei,

   Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz, aki él:

   Király, te tetted ezt!”

 

Máglyára! el! igen kemény –

   Parancsol Eduárd –

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

   S belép egy ifju bárd.

 

„Ah! lágyan kél az esti szél

   Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

   Panasza nyög belé.

 

Ne szülj rabot, te szűz! anya

   Ne szoptass csecsemőt!...”

S int a király. S elérte még

   A máglyára menőt.

 

De vakmerőn s hivatlanúl

   Előáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

   Ez íge hallatik:

 

„Elhullt csatában a derék –

   No halld meg Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

   Nem él oly velszi bárd.

 

Emléke sír a lanton még –

   No halld meg Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

   Melyet zeng velszi bárd.”

 

Meglátom én! – S parancsot ád

   Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegűl,

   Minden velsz énekest!

 

Szolgái szét száguldanak,

   Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

   A híres lakoma. –

 

S Edward király, angol király

   Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

   A velszi tartomány.

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment

   Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

   Hogy: éljen Eduárd. –

 

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

   London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

   Ha bosszant bármi nesz!

 

Áll néma csend; légy szárnya bent,

   Se künn, nem hallatik:

„Fejére szól, ki szót emel!

   Király nem alhatik.”

 

Ha, ha! elő síp, dob, zene!

   Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

   A velszi lakoma...

 

De túl zenén, túl síp-dobon,

   Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

   A vértanúk dalát.

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 1., 1857 június [314-318.]

Arany János

 

 

REG ÉS EST

 

Szeretem a reggelt,

Mikor a jegenyék sudarára

Legelébb esik a

Születő nap arany sugára

S kiderűl a vidék,

Szine, illata, hangja föléled:

Tova még, tova még!

Enyim a nap, enyém az élet...

 

Ah, az est!

Bágyad akkor elme, test;

Hazaszáll a megtört lélek;

Nő a lombárny... félek, félek.

Mit hozál ma, vándor szellem,

Hogy holnapra fölemeljen?...

Boldog, ha visszanéz a mára

Öntudatod nyájas sugára! –

 

 

Arany János összes költe-

ményei 1., 1854 [257.]

Arany János

 

 

A FÜLEMILE

 

   Hajdanában, amikor még

Így beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

(Ami nem volt épen oly rég) –

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom,

S Péter, annak tőszomszédja;

Rólok szól e rövid példa.

 

   Péter és Pál (tudjuk) nyárban

Összeférnek a naptárban.

Könnyü nekik ott szerényen

Megárulni egy gyékényen;

Hanem a mi Péter-Pálunk

Háza körűl mást találunk:

Zenebonát, örök patvart,

Majd felfordítják az udvart;

Rossz szomszédság: török átok,

S ők nem igen jó barátok.

 

   Ha a Pál kéménye füstöl,

Péter attól mindjár’ tüszköl;

Ellenben a Péter tyukja

Ha kapargál

A szegény Pál

Háza falát majd kirugja;

Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,

Mely a kert alá is elhat!

Ez sem enged, az se hagyja,

S a két ház kicsínye, nagyja

Összehorgolnak keményen,

Mint kutyájok a sövényen

Innen és túl összeugat

S eszi mérgében a lyukat.

 

   De, hogy a dologra térjek,

Emberemlékezet óta

Állott egy magas diófa,

Díszeűl a Pál kertjének.

A szomszédba nyult egy ága,

Melyet Péter, minthogy róla

A dió is odahulla,

Bölcsen eltűrt, le nem vága.

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt, és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, ami benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

– Semmi kétség –

Ő érte

Jött létre

Csupán ő érette mind!

Elannyira, hogy Pál gazda,

Ki gyönyörrel ott hallgatta,

Így kiáltott örömében:

„Istenem, uram,

Beh szépen

Fütyöl ez az én madaram!”

 

   „Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a...”

Hangzik átal a sövényen

Egy goromba szó keményen.

„Hát kié – pattogja Pál –

Mikor az én fámra száll?”

„De az én portámon zengett:

Hogy illetné a fütty kendet!”

Pál nem hagyja: őtet uccse!

Péter ordít: ő meg úgyse!

Többrül többre, szórul szóra,

Majd szitokra, majd karóra,

Majd mogorván

Átugorván

Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, –

Hanem a just mégsem hagyva.

 

   Pál azonban bosszut forral,

És ahogy van, véres orral

Megy panaszra, bírót búsit,

S melyet a vérszenny tanúsit

A bántalmat előadja.

Jogát, úgymond, ő nem hagyja.

Inkább fölmegy a királyig

Térden csúszva: de a füttyöt,

Mely az ős diófárul jött,

Nem engedi, nem! halálig.

Nyomatékul egy tallért dob

Az igazság mérlegébe,

Mit a bíró csúsztat a jobb

Oldalon levő zsebébe.

 

   Pétert sem hagyá pihenni

A nagy ártatlan igazság:

Nem rest a biróhoz menni

Hogy panaszát meghallgassák.

Így s úgy történt, – elbeszéli,

Övé a fütty, ő azt véli:

Nincs vármegye,

Ki elvegye,

Nincsen törvény, nem lehet per,

Hisz azt látja Isten, ember! –

De, hogy a beszédet össze

Annál jobb rendben illessze,

Az ütlegből sokat elvesz

És a joghoz egy tallért tesz,

Mely is a birói zsebben

Bal felől, a szív iránt,

Meghuzódik a legszebben.

 

   Felderüle a kívánt

Nap, mely a vitát eldöntse,

Hogy a fülemile-pörben

Kinek szolgál a szerencse.

Ámde a birót most cserben

Hagyja minden tudománya,

És ámbátor

Két prókátor

Minden könyvét összehányja,

S minden írást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről,

Mit sem tud a corpus juris;

Mignem a biró, haraggal

Ráütvén a két zsebére

S rámutatván a két félre,

Törvényt monda e szavakkal

A szegény fülemilére:

Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem

(Jobb felől üt) nekem fütyöl,

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.

 

*

 

Milyen szép dolog, hogy már ma

Nem történik ilyes lárma,

Össze a szomszéd se zördül,

A rokonság

Csupa jóság,

Magyar ember fél a pörtül...

Nincsen osztály, nincs egyesség

Hogy szépszóval meg ne essék,

A testvérek

Összeférnek,

Felebarát

Mind jó barát:

Semmiségért megpörölni,

Vagy megenni, vagy megölni

Egymást korántsem akarja:

De hol is akadna ügyvéd

Ki a fülemile füttyét

Mai napság felvállalja!?

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 1., 1854 [253-257.]

Arany János

 

 

ALKALMI VERS

 

Az uj évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem,

Hálálkodva, ahogy illik,

Poharat emelnem.

Mit van mit kivánni még

Ily áldott időben? –

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Olcsó legyen a kenyér,

A gabona áros;

Jól fizesse a tinót

S nyerjen a mészáros,

Mérje pedig szöszön-boron,

Font kijárja bőven.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Senkinek a nyakára

Ne vigyenek kontót;

Valaki csak ráteszen,

Nyerje meg a lottót;

Annyi pénzünk legyen, hogy!

Még pedig pengőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Szegény ember malacának

Egy híja se essék;

Messze járjon dög, halál,

Burgonya-betegség;

Orvos, bakó a díját

Kapja heverőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Tücski-hajcski baromnak

Sokasuljon lába;

Boci járjon mezőre,

Gyermek iskolába;

Gyarapodjék a magyar

Számra, mint erőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Kivül, belül maradjon

Békében az ország;

A vásárra menőket

Sehol ki ne fosszák.

Béke legyen a háznál

És a szívredőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

A biró is, mint eddig,

Tisztét jól betöltse:

Víz kedviért a babát

Soha ki ne öntse;

Emberiség, igazság

Egyik serpenyőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Zenebona, babona,

Huzavona vesszen!

Visszavonás, levonás

Minket ne epesszen.

Legyen egység, türelem,

Hit a jövendőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Nagy uraink (ha élnek)

Nőjenek nagyobbra;

Áldozzanak, legyen is mit,

Mégse üssék dobra;

Nemzetiségünk mellett

Buzogjanak hően.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Író pedig írónak

Szemét ki ne ássa, –

Ne is legyen az idén

Napfogyatkozása

Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,

S előfizetőben.

Adjon Isten, ami nincs,

Ez uj esztendőben.

 

Mire üssek még pohárt?

Asszonyi hűségre?

Barátság-, polgár-erény-,

Vagy mi más egyébre?

Hiszen ezek közöttünk

Vannak kelendőben.

Tudj’ Isten, mi minden nincs,

Ez uj esztendőben!

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 1., 1853 [212-214.]

Arany János

 

 

ITTHON

 

Mint a madár a fészkére,

Szomju vándor hűvös érre,

Mint a gyermek anyaölbe:

Vágyom én e nyájas körbe.

 

Itt, enyelgő kis családom

Közt, van az én jó világom;

Künn borong bár a magasban:

Itt örökké csillagos van.

 

Csillogó szem, mosolygó ajk:

Ez az amit szívem óhajt,

S küszöbömet átallépve,

Ez derűl itt én elémbe.

 

Szívem ifjul, gyermekké lesz:

Kis örömet nagynak érez,

Körülem is ártatlan kedv

Játszi pillangója repked.

 

És felejtem egyelőre

Gondjaimat a jövőre:

Mi nehéz súly függ e vállon,

Nehogy kedvök búra váljon.

 

Gyermek-szívvel, öntudatlan

Nyugszom meg e gondolatban:

Hogy övéit el nem hagyja,

Ki mindnyájunk édesatyja.

 

 

Arany János összes költe-

ményei 1., 1852 [185.]

Arany János

 

 

DOMOKOS NAPRA

 

Midőn szüleid és mind akik szeretünk

Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;

Midőn kedvedért a – bár hiános – család

Vígan üli körül innepi asztalát:

Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?

Egy édes csemegét: hizelgő éneket?...

 

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.

Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.

Szégyen a lantra, mely költött érdem által

Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;

Minél édesb, annál émelygősb csemege –

Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

 

Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:

Állasz még küszöbén ifjú életednek;

Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.

És tudod: az erő micsoda? – Akarat,

Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

 

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,

Adván őreidül szerető szüléket,

Adván eszközöket, elhárítni pályád

– Annyi más futónak nehéz – akadályát.

Áldjad Istent, hanem óvakodj', amivel

Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

 

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,

Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,

Ember lenni mindég, minden körülményben.

Serdülj, kedves ifju... poharam cseng érted! –

Légy ember, ha majd azt az időt éred.

 

Szeressed hazádat... Oh, a honszerelem

Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.

Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:

Magadban keressed az édes jutalmat.

Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:

Keresztje elég van, – de maga viseli.

 

Vess számot erőddel s legjavát, amelyet

Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.

Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:

Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.

Serdülj, kedves ifju – habzó kelyhem dagad –

A haza igényel munkás, hű fiakat.

 

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,

Néked a szelíd lant tisztessége jutna:

Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen

Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet – szégyen.

Virág a költészet... egy nép irodalma:

De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

 

Ha pedig a tettdús férfikor elhíván

A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:

Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,

Van szüksége közös ápoló karokra.

Serdülj, kedves ifju – még egyszer a kelyhet! –

Nőj eléggé nagyra – betölteni helyed!

 

 

Arany János összes költeményei 1.,

1851 augusztus 4. [168-169.]

Arany János

 

 

CSALÁDI KÖR

 

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

 

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is – bogarászni restel –

Óvakodva lépdel hosszan elnyult testtel,

Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

 

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Benn a házi asszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

 

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

 

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

 

Pendül a kapa most, letevé a gazda:

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

 

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

 

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, –

Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

 

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lyányka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek életét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is.”

 

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb –

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

 

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” – rimánkodik szépen.

 

„Nem mese az, gyermek”, – így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

 

Este van, este van... a tűz sem világít,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, – egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

 

 

Arany János összes költeményei

1., 1851. ápr. 10. [154-158.]

Arany János

 

 

FIAMNAK

 

Hála Isten! Este van megin’.

Mával is fogyott a földi kín.

Bent magános, árva gyertya ég:

Kívül leskelődik a sötét.

Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?

Vetve ágyad puha-melegen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Látod, én szegény költő vagyok:

Örökül hát nem sokat hagyok;

Legföljebb mocsoktalan nevet:

A tömegnél hitvány érdemet.

Ártatlan szived tavaszkertében

A vallást ezért öntözgetem.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Mert szegénynek drága kincs a hit,

Tűrni és remélni megtanit:

S néki, míg a sír rá nem lehell,

Mindig tűrni és remélni kell!

Oh, ha bennem is, mint egykor, épen

Élne a hit, vigaszul nekem!…

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Majd ha játszótársaid közül

Munka hí el – úgy lehet, korán –

S idegennek szolgálsz eszközül,

Ki talán szeret… de mostohán:

Balzsamúl a hit malasztja légyen

Az elrejtett néma könnyeken.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Majd, ha látod, érzed a nyomort,

Melyet a becsület válla hord;

Megtiporva az erényt, az észt,

Míg a vétek irigységre készt

S a butának sorsa földi éden:

Álljon a vallás a mérlegen.

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

És, ha felnövén, tapasztalod,

Hogy apáid földje nem honod

S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mesgyeül:

Lelj vigasztalást a szent igében:

„Bujdosunk e földi téreken.”

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!

S benne az erény diadalát:

Mert különben sorsod és e föld

Isten ellen zúgolódni költ. –

Járj örömmel álmaid egében,

Útravalód e csókom legyen:

Kis kacsóid összetéve szépen,

Imádkozzál, édes gyermekem.

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 1., 1850 [107-108.]

Arany János

 

 

TOLDI ESTÉJE (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

 

1

 

Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,

Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja.

És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.

   Megpihen legszélén az égi határnak

S int az öregeknek: “benneteket várlak!”

Megrezdül a feje sok öregnek erre:

Egymásután mégis mennek a nyughelyre.

  

2

 

Így pihent akkor is; így tekinte vissza;

Síma volt a mező, a menny pedig tiszta;

Milliom kis naptól ragyogott a mező:

Akárhova nézett, csak azt látta: ez ő!

   Itt egy tócsa tükrén, s felvetődő halán,

Ott egy kis bogáron, s a gyep pókfonalán,

Mindenütt, mindenütt, meddig szeme kilát,

Láthatá a vén nap önnön ia-fiát.

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 2., 1847-1848 [159.]

Arany János

 

 

TOLDI (RÉSZLET)

ELSŐ ÉNEK

 

1

 

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tengernyi zöld hely nagy határ mezőben.

   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

 

2

 

Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bögölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.

 

 

Arany János összes költemé-

nyei 2., 1846 [101-102.]

Aranka György

 

 

AZ ESSŐHÖZ

 

Essél, essél kedves esső,

    Melyet földünk kebele,

    Rég várt, és az őszi idő,

    Hozott áldással tele.

 

Csípi vala szemeinket,

    A könnyű por fellege,

    Kiszárasztván földeinket

    Az aszály nagy melege.

 

Kiapadtak volt vizeink

    Eleven forrásai,

    Elasztának volt mezeink

    Engedetlen hantjai.

 

A jövő nyár reménysége;

    Mely beléjek zárva volt,

    Szántóvetők nagy ínsége;

    Vagy elhervadt, vagy meghólt.

 

Essél, essél kedves esső!

    Földünk meleg kebele,

    Rég várt; s a jó őszi idő,

    Hozott áldással tele.

 

Újítsd zöldülő mezeink

    Meghervadt jövéseit,

    Elevenítsd vetéseink

    Bétemetett szemeit.

 

S mint nap éltető tüzei,

    Megtöltötték pincénket,

    Vized termesztő cseppjei,

    Majd töltsék meg csűrünket.

 

Csendes esső, essél essél;

    Küküllő mellyékére

    Vágyok menni (addig késsél)

    Egy Szép tiszteletére.

 

Ha elvissz, osztán eshetel,

    Ha jövök is nyakig sárba,

    Onnan vissza; csak most szűnj el,

    Hadd repűljek Bonyhára.

 

 

A magyar költészet

antológiája [155.]

Aradi Zsolt

 

 

KÖD

 

A messziség oly szomoru fehér,

mint csukott kárpit,

mely a földtől az égig fölér.

 

S jönnek belőle bágyadt hirnökök,

futárok ők, kik

összekötnek túlt, engem s a ködöt.

De fáradt szája egyiknek se szól –

csak vándorolnak…

Oly mindegy: itt vagy arra valahol…

A ködből jöttek s csak én akarok

megtudni mindent:

hogy laknak-e arra bánatok?

Van-e valami túl a ködön,

olyan, mint erre,

szürke bánat, még szürkébb öröm?...

kérdezik ott is indulós szemek:

,,Túl a ködfalon” –

énfelém – ,,csak boldogság remeg?”

Ha kinyílik majd a fehér kárpit,

meglátjuk egymást

s tüzek helyett a szivünk világit?...

 

A függönyön túl egyikünk se lát

s a nagy rendező

sohase húzza föl a kortinát…

 

 

Az élet ritmusa [11.]

Áprily Lajos

 

 

BARTIMEUS

 

Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz

megérintette fénytől szűz szemem,

világgá lett a bús világtalanság,

s öröm borzongott át a lelkemen.

 

Koldus-kövem felett, a tér derengett,

arcom felé egy arc világított,

s káprázva néztem hívó, mély szemébe

Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.

 

Szép volt, anyám, szememmel simogatni

virág selymét, gyümölcsök bársonyát,

vagy messze-húzó út ívét követni

a dús vetésű Jordán-tájon át.

 

Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel,

a nyári éj, mely csóvákat hajít,

a virradat, mely kútvízhez kicsalja

a város nőit és galambjait.

 

Jerikó minden színe birtokom lett.

Egész világ. De meddig lesz enyém?

Ha börtönömbe holnap visszahullnék,

tán elhullatnám s elfelejteném.

 

A pálma zöldjét, esti domb liláját,

barna leányrajt, bíbor rózsatőt.

De lelkem mélyén hordozom halálig,

hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

 

 

Új aranyhárfa [129.]

Áprily Lajos

 

 

IMÁDSÁG

 

Adj, Istenem, bölcsességet,

vágyaimnak csendességet,

illedelmes öregséget

s könnyű véget, könnyű véget.

 

 

Isten kezében [469.]

Áprily Lajos

 

 

KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ

 

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

 

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

 

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

 

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

 

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.

 

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,

könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

 

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez

egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

 

a túlsó partot látó révülésben

a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.

 

 

Isten kezében [468.]

Áprily Lajos

 

 

AJÁNLÁS

 

Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák,

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

 

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

 

S most add a lelked: karcsu váza,

mely őrzi még a nyár borát –

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

 

 

Új szerelmes kalen-

dárium [387-388.]

Áprily Lajos

 

 

ÚTRAVALÓ

 

A lélek,

mikor búcsúzva bontja szárnyait,

visz magával a földről valamit.

 

Eszmét, melyet világra ő hozott,

virágot, melyet ő virágoztatott.

 

Én Istenem, én mit vigyek neked?

Nem vihetek én mást, csak verseket.

 

Kiválasztok pár útamra valót,

a többinél tisztábban dalolót.

 

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,

zenét hallok majd, felséges zenét.

 

Barátom, aki már előre ment,

azt a zenét rég hallja odafent.

 

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,

azt a keveset rendre hullatom.

 

Az a zene csak vallatja velem:

Süket sor… nem merem… ezt sem merem.

 

S amikor, Uram, hozzád érkezem,

könnyű kezem miatt szégyenkezem.

 

A választottakból csak egy maradt,

az, melyben elfogtam egy sugarad.

 

Az, amelyikben elmondtam neked,

hogyan szerettem drága földedet.

 

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,

ne ítéld meg nagyon szigoruan.

 

 

Megnőtt a csend, (1969) [479-480.]

Áprily Lajos

 

 

SÁRRÉTI ZONGORASZÓ

 

Ólmos eső szaporít pocsolyákat az utca sarában,

búskomor arcu lapályt fátylaz a téli homály.

Őszi mocsári sarak lázadnak a híg televényben,

Dante-bugyorba való szörnyeteg itt ez a sár.

Nézed a posta lovát, hogy cuppog a mély latyakosban,

mintha tünődne szegény: mért vezekeltetik így?

Elvesznél, a sivár tájnak leterítne a búja,

hogyha nem intne feléd otthonos arcu sziget.

Otthoni ejtés csendül a fűszeres illatu szóban,

s könnyü borocska után esteli zongoraszó.

Kedves a kéz, mely a billentyű-sorokon szaladozva

meg-megidézi a rég szunnyadozó muzsikát,

s kedves a hang, a finom s remegő, mely a pusztai csendben

távoli multba merült, drága dalokra feszül.

 

Látod-e: rajzol a hang – ez az otthon, a vár meg a város,

zöld koszorús hegy alatt árad a barna Maros.

Megy le a nap, csupa bíbor a templom, a terraszos Őrhegy,

s bíbor fényt kap a név porladozó köveken.

Tornaterünk fövenyén még olykor dobban a labda

s átüt a csenden, a mély lecke-szilenciumon;

benn a teremben erős prepa-hang vontatja a zsoltárt,

s künn a tanári soron buggyan a zongora-szó.

Hívogató kristály-napokat hoz az északi szellő,

kék derüből a Pilis csúcsa s a Csáklya köszön.

 

Indul kis csapatunk a mezőszagu hajnali széllel,

ünnepet áhit a szív, friss ütemet ver a láb.

Zordul a táj, szeleburdi echó feleselget a dallal,

sűrü tenorral az alt lelkesen összesimul.

Vadnárcisz szaga lebben a lepkés, hűs levegőben,

lábad alatt csevegő csermely iramlik alá;

pettyegetett pisztránggal csábit a vad patak árja,

hab-mosogatta kövön billeg a vízirigó.

Sziklafalak közein barlang-üregek csalogatnak

s int a magasban a szűz, csillagos arcu gyopár.

Bágyad a test, jön a nyáj, s jön a nyájjal a harmatos este,

széna-odorban a fű jószagu vánkosa vár,

bróm nélkül is elaltat a sűrü kakukkfüves illat,

s alva, szelíd juhokat látsz csuda pázsitokon,

zúg a patak s egy-egy remegő kis csillag az éjből

ócska gerenda közén kandin a színbe tekint.

 

Drága napok: derüs ormok az élet sorsvonalában!

Ritka örömszigetek, tiszta, szabad horizont!

Boldog izomjáték, dallal fakadó fiatalság!

mámoros ünnepeink – csak zene, csak zene már.

Lankad a kedves kéz, haloványul a kép, jön az éjfél

(függönyös ablakokon túl csupa sár, csupa sár),

csillagot olt a homály – s a varázs szigetén, a sötétben

csendesül, elfinomul s elhal a zongoraszó.

 

 

Megnőtt a csend, Szeghalom-

Budapest, (1969) [466-467.]

Áprily Lajos

 

 

INDULNAK MÁR

 

Indulnak már a csörgő víz-erek,

megcsillannak kristályos kicsi tócsák.

Néznéd velem. De hol keresselek?

Elnyelt a fény: az örökkévalóság.

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [436.]

Áprily Lajos

 

 

ZÚZMARA

 

Rezeg a bükkfa barna levele.

De fenn fehér az erdő. Arra hó van?

Köd szórta fehér porával tele

a hideg szél borzolta régióban.

 

Ne állj a szürke ég alatt sokat:

mély ködhullám jöhet, húzódj a házba,

elönti szélfogó nyírfásodat

s öreg szíved fagyosra zúzmarázza.

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [423.]

Áprily Lajos

 

 

BÚCSÚ A HÓTÓL

 

Maholnap eltűnsz, kedves hó-alap,

mely – hogyha nem kúszott a köd reád –

beintettél hozzám az ablakon,

mihelyt széthúztam könnyű függönyét.

 

Mutattad a víg szajkó mese-kék

s a bús pirókok vér-szín tollait,

a megriadt nyúl szökkenéseit,

őzek futását, büszke szarvasét,

s ha jártam süppedős ösvényeden,

a csodaszarvú muflon lábnyomát.

Elűztél gondot, téli mélabút

s ajándékodtól vissza-visszatért

az életemtől elfutott öröm.

 

Eltűnsz s fényes fehérséged helyén

csak bokros, barna domboldal marad,

mely rejti majd az illanó vadat

s meg nem mutatja járásuk nyomát

mohos gyeppel benőtt ösvényeden.

 

S szegényedem. Megint szegényedem.

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [422-423.]

Áprily Lajos

 

 

NÉMA KŐBÁNYA

 

Vén sziklafal. De itt-ott már bozót:

vadrózsa, repkény, borbolya s szeder.

Félkatlanában hangot és echót

nagynéha mállott kő esése ver.

 

Ma szélkerülte enyhely, csendsziget.

Rég volt, hogy zúgott itt a munkazaj

és lenn a szürkés-kék andezitet

hajók várták, ringó dereglye-raj.

 

Bolyongó lelket jól rejt itt a hely,

magánya csendjén szélvihar se győz,

síkja füvén lapuló nyúl legel,

fácánkakas sétál vagy éber őz.

 

De hogyha ősz jön s köd jön, áradó,

hang száll a ködből, hang, mely már zene.

Mintha egy rég eltűnt kőfaragó

finom fejtő csákánya csengene.

 

 

Megnőtt a csend, (1965) [403.]