|
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43989
|
Lendvay Éva
KAGYLÓT ÉPÍTEK
Most már veled vagyok
ameddig élek
kagylót építek
gyöngy szerelmünk köré
maradék életemből
Árnyék a falon [29.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43988
|
Lendvay Éva
ITT VAN
itt van immár nagyon közel
aminek nincs neve sem arca
hűvös lehe nyakamat éri
az úti bükk lombját lehajtja
az erdő csendje homályt terem
lehull a makk koppan a földön
tükör tavát borzolja ujjam
esti ruhám lassan felöltöm
az ünnepélyes vonulás
már elkezdődött Volt szerelmek
arcok utak nagy hallgatás
vagy merő lárma – elhevernek
sötét mohán Csak az erdőhöz
térek vissza a komfort-egyből
másnak hagyom a csempekályhát
a fűtőtestet – megremegnek
a hidegtől végtagjaim
lassan kúszik lábfejtől térdig
s aztán tovább ameddig végre
szívig ér és ott felmelegszik
egy pillanatra Lobbot is vet
mint babonában a lidérc fénye
s rögtön kialszik Szerencsére
mert mit tennék ha tovább égne
A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [57-58.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43987
|
Lendvay Éva
EGYENSÚLYBAN
Az őszi napéjegyenlőség
is múlófélben már. Lassan
elfordul a föld, viszi a fényt,
roppant foton-uszályok
hömpölyögnek nyomában. Lassul
a lélegzetvétel, de még
arany egyensúly uralkodik
mindenek felett. Elcsitult
a fiatal szív izgatott,
rendetlen dobogása, hozzá-
lassult a föld forgásának,
évszakok váltakozásának,
a kozmosz érlökésének
gyönyörű ritmusához. Még egy kevés
idő, s már túl lassú lesz.
De most még arany egyensúly-
ban van minden, s a tág
arany világban otthon vagyunk még
mi is, akiktől hamarosan
elfordul a föld, hisz múlófélben
az őszi napéjegyenlőség.
A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [50.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43986
|
Lendvay Éva
SZEPTEMBERI NAPLÁMPA
Ez a napfény nem földöntúli már:
közeli és bizalmas, mint a lámpa fénye,
olvasólámpa annak, ki magas hegyekre hajtott
fejjel alussza át a megnyúlt éjszakákat
és tejfehér ködökkel takarózik,
mely könnyen elszáll a kesernyés füvekről.
Megtévesztő harmat marad nyomában,
mely szédülten ragyog fel úgy nyolc óra tájt,
mikor kigyúl a szeptemberi nap
lámpavilághoz hasonló enyhe fénye.
Ferdén tűző sugár búvik a lomb közé,
mely zöld és mégse zöld már, egy sárga ujj
motoz közötte észrevétlenül.
Lepottyan egy dió, bár lenne még idő rá,
harkály kopog az ágon, az rázhatta le,
és tévedésből megszólal egy rigó,
de csak félütemnyit, azonnal abbahagyja,
majd röstelkedve repül egy másik ágra.
Tíz óra. Egyre erősebb a roppant lámpa fénye,
de csak lámpa az, nem nap. És délután úgy ötkor
már fekete kéz kutat a kapcsoló után.
A földtől a homlokunkig, (1977-1980) [49.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43985
|
Lendvay Éva
A HAZA
Ezen a helyen hallani:
minden tavasszal szól a kakukk.
Erről a helyről
minden hajnalból
delelőre vezet az út.
Erről a helyről
a térbenid-ben kutatni vágyó
messze tekint.
Ennek a helynek
oly jó ismerni, oly szép szeretni
tág tereit.
Ez az a hely,
ahova vágy s kedv
bárhonnan visszahív.
Ez az a hely, hol
nyugalmas ritmussal
dobog a szív.
Ez az az anyag,
mely művé formálni
nékünk adatott.
Ez az a mű,
melyhez erőt adunk,
munkát, gondolatot,
s amely létünknek értelmet ad
s értelmünknek távlatot nyit –
Ez az a hely, ahonnan
a legtisztábban látjuk
a táguló égbolt csillagait.
A végtelen mondat [81.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43984
|
Lendvay Éva
PILLANAT
A dombon végigsöpört a májusi eső
a nedves fűben sokféle virág
és tavasz bujkált a kissé agyagos
talajt felpuhítva a földet melyben
csupán nagyapám csontja porlad
s még így porában is elvágyik innen
Saját históriám csak mi ideköt
nem-fontos életem vesztett csatái
a vereségek a csúfos bukások
és ez a kissé agyagos talaj
amelyből ilyenkor tavasszal
untig ismerős virágok fakadnak
gyermekláncfű százszorszép kankalin
A feketehalmi hegy fölött a nap
vörösre vált és leáldozni készül
Farkasszemet nézünk – egy pillanat
és hűvös esti szél kerekedik
orromba csapva a tavaszi erdő
még mindig szennyezhetetlen illatát.
Mélyen beszívom és lehajtott fejjel
indulok vissza. Oly közel a város
amelyben senki sem vár már reám
az ükök elporladtak a sor megszakadt
az idő helyett önmagammal terhesen
pusztult magzatként hordom a gyermekkort
falába elevenen falazom magam
Az örök hegyről visszasüt a nap
és lebukik. Folyékony éjszaka
tölti színültig a Barcaság edényét
és tíz évszázad csupán egy pillanat
míg évszak évszakot vált élet halált
az éj napot a nappal éjszakát
101 vers Brassóról, (1977-1980) [77-78.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43983
|
Lendvay Éva
AHOGY SOHA
apám a csend
betemette az arcod
szelíd fejed
most az ölembe hajtod
ahogy soha
most már velem vagy végre
együtt megyünk
együtt nézünk az égre
ahol sereg
szürke galamb kerengve
csapongva száll
köröket ír a Cenkre
friss levegő
legyinti néma ajkad
nap süt le rád
ahogy mindig akartad
és nincs halál
csak hajnalfény és kezdet
nyújtsd a kezed
most végre elvezetlek
oda ahol
meg sem történt az élet
nem ismertél
s én sem ismerlek téged
szelíd kamaszt
ki latinóra helyett
sétány padján
írja az első verset
a fény a csend
növekszik körülötte
áll az idő
s a miénk mindörökre
101 vers Brassóról [76-77.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43982
|
Lendvay Éva
A HEGY ÁRNYÉKA
Apámnak
A hegy árnyéka síkokra bontja
A ködöt, ha száll az őszi holdra,
S a Város fölött szétterül lassan.
Hajnal készül a hegyszorosban.
E táj törvénye éltet és gátol:
Életből, fényből, jó halálból
Többet nem szabad követelned,
Mint amennyit a hegy árnya enged.
Komor e törvény. Szigorú tér ez.
Későn virrad, korán sötét lesz.
Nyomon követ, míg sorsom betöltöm,
A hegy árnyéka égen és földön.
101 vers Brassóról [74.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43981
|
Lénárd József
ÖRÖME LÉGY ÖNMAGADNAK
Amilyen vagy a világon, egyetlen.
Életed tiéd, titokzatos érték.
A létezés örömét énekelték,
mikor születtél, könny volt a szemekben.
Öröme légy önmagadnak, úgy, szépen,
ahogy a szívben az összhang: Mindenség.
Legyél, ki az örömöt akarod még,
és akard, hogy magadban elmélyedjen!
Ki örüljön neked, ha nem ismered
saját örömöd, mely benned született?
Éld tudatosan lelked létezését!
Saját magadra vigyázz, nincs több sehol.
S ha az öröm hangja vágyva hozzád szól,
ne csukd be sohase lelked vágyszemét. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43980
|
Lénárd József
JÓZSEF ATTILA EMLÉKÉRE
Velem vagy régen, ismeretlenül
érzések zúgó villanásában.
Szemednek tükre kínlódó vágyban
ott a Dunánál habokba merül.
Maroknyi szénpor, kis meleg belül.
Lopott fa, fénye: hinni csodákban.
De hideg a kéz, nem szorít bátran.
Valaki zenél, sírva hegedül.
Vágyó zenére hárfát varázsló
szivárvány az úr. Fáj a nagy fényből
szertefeszülő, már más üzenet.
Kattog a kerék, félek a géptől,
zajong a vad hang, jajdul, hogy Szárszó!
Istenem, mondd meg, miért sietett!
2011. április 10. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43979
|
Lelkes Miklós
MIÉRT FÁJ ÚGY…
Miért fáj úgy, ha a meséknek vége,
s előtted nagy fák temető sötétje,
s rájössz hány meg nem oldott titok ment el
megnyúlt árnyakkal, ijedt holdszelettel?
Miért fáj úgy, ha fényhaja a nyárnak
szemedbe hull egy búcsúzó vasárnap,
s rájössz: a táj képzetek furcsa foglya, –
csak a valóság látszatát ragyogja?
Miért fáj úgy: évek madárszárny-lelke
bár annyiszor vitt véges végtelenbe,
mégis megmaradt minden pillanatban
valami bánat, örök, mozdulatlan?
Miért fáj úgy: ha ég-hegyek halottak,
s völgy tart kötényt lehulló csillagoknak,
idő homálylik távozó szemekben, –
szomorú rejtély, örök-érthetetlen? |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43978
|
Lelkes Miklós
A LÁTHATÓT…
A láthatót már százezer alakban
láttam, de csak maradt a Láthatatlan.
Az utak vittek, álmodtak, szerettek,
s minden útból az úttalan maradt meg.
Annyi igaz szó sírt, s küzdött hiába:
Mindenütt úr a Hazugság Világa.
Csillagig szállt a hegedűhúr hangja,
s visszahullt fájni a csillagtalanba.
Írom a verset gúnyos földi létnek.
Szívemig érnek égi messzeségek
és földi létem vágya még a régi:
a Láthatatlannak szemébe nézni. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43977
|
Lelkes Miklós
KÜLÖNÖS ŐSZ
A szilva édes kékje meghasadt,
míg légbe szállt fehér láng-pillanat,
s arany tűz lobbant ág-árnyakon át, –
észrevétlen kitágult a világ.
Legszebb az ősz, ha benne nyár vakít,
s míg tücsökhúr sírja fájdalmait,
s nagy tükörben szívnek könnycsepp zenél, –
őszi nyárból szemedbe néz a tél.
Legszebb az ősz, ha benne végtelen,
s fénnyé lesz minden, addig fénytelen,
s a lelkeken új táj ragyogtat át
egy gyönyörű és kegyetlen csodát,
mikor pogány, s nem pogány istenek
átölelik hitetlen szívedet,
s az elmúlásra égő méz csorog,
s az almafákon édenkert-dalok.
A legszebb őszben nyár, s hóarcú tél,
a legszebb őszből életünk zenél,
volt-életünk, fájó tücsök-magunk,
s végül hullt levél szélén hallgatunk.
Különös ősz ez. Arany tűz lobog,
s a boldogok is boldogtalanok.
A nagy tükörből könnycsepp sír, zenél,
s az ágsötétbe belekap a szél.
Most keresem seholsincs-életem,
hogy szilva kékje mesélget nekem.
Mesél, de édes kékje meghasad,
míg légbe száll fehér láng-pillanat.
Különös ősz! Benne a végtelen,
de csak véges dalol neked, nekem:
sajgó tücsökhúr, tükrös könny-zene,
elmúlások mosolygós istene. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43976
|
Lelkes Miklós
A GYERMEKKORI ERDŐ
Szép volt a gyermekkori erdő,
gyönyörűszép.
Lombok között fehér a kéknek
mondott mesét.
Pókhálófény villant el itt-ott
ezüstbe át,
s látom lepkék légben merengő
pillanatát.
Vágytam, féltem, szerettem, éltem
rengetegét.
Zöld rések közt kék a fehérnek
mondott mesét.
Eltűnődtem: mennyi volt-élet
mit eltakar
múlttá fakult, süppedő álmú
barnás avar!
Gyík ragyogott, kakukk kakukkolt,
felhő szaladt,
madárhang-hídon ott futottak
manószavak.
Igaznak tűnt minden: az árnyék,
sötét kezek,
óriás, mely ráncos faarccal
ijesztgetett,
a törpék is, szamóca-sapkák
tánca, s a dal,
mely este ül hallgató hegyre
álmaival.
Ma sejtem, mi igaz – a bánat,
gyönyörűszép,
hogy minden közeliben távol,
a messzeség,
és lehet, hogy semmi, de semmi
nincs mi való:
csak könnyünk, az égtükrű ének,
elcsillogó.
|
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43975
|
Lelkes Miklós
BALATONI VARÁZSLAT
A szemekben csodálkozás volt:
virágszivárvány csendje lángolt.
Virágszivárvány égő csendje
lobbant át tükrös végtelenbe.
Vizén a porcelánfehérnek
szitakötőszárny gyúlt ki s fénylett.
Barnászöld rét ragyogta nyárban
a déli partról messze láttam:
hegyek álltak sötétlő kéken
tükörtáncok végtelenjében,
s egy Nagy Varázsló, fényvarázslat
űzött feléjük fecskeszárnyat.
Vizén a porcelánfehérnek
felcsengtek ezüst messzeségek,
s láttam nagy kéz nyitotta tájban:
minden szépségben szabadság van,
s szabad a szépség minden foglya –
ég, víz, hegy, rét szívig ragyogta. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43974
|
Lelkes Miklós
DECEMBER
aludni ment a kristályszemű ablak
gyertyát gyújtanak a lassú kezek
az árnyak lent a havon összebújnak
s az ágakon szélfútta verebek
most látszatra a táj is egyszerűbb lett:
sötétebb fehér, mélyebb hallgatás
s a park szélén a dörmögő december
csillogóbb öröm útjára vigyáz
s amit szeretnék, az is egyszerűbb lett:
kézfogások, kimondható szavak
melyek nyomában gyors és büszke fények
a fenyőfákon áthullámzanak?
a park szélén a dörmögő december
a bundájába bújnak a mesék
szélfutta fákon verébhadak gyűlnek
kékesfeketén tűnődik az ég
Vallomások a gyógyításról, 1969 [402.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43973
|
Lelkes Miklós
VÍZPARTI ÚT
Szitakötőn nagy bronzszem égett.
Arany víz ragyogott,
de távolabb már fák temették
tegnapba a napot.
Tegnapba, súlyos kőkoporsó
mélyébe, ámde még
itt aranydús álmát ragyogta
víz, béke, messzeség.
Álltam, láttam mindkét világba:
fénylett a van, s a volt
készülőben hegyekre, vágyra
sötéten ráhajolt.
Szitakötő bronzszeme égett,
s rájöttem: minden ég
életet játszó fényidőben,
de legbelül sötét.
A van: voltak, halottak hátán,
s belül minden halott,
a templomok is kőkoporsók,
súlyos-hallgatagok.
Nagygyorsan sötét lett a víz is,
sötéten hallgatag,
s fent egy csillag tűnődött: volt-e
arany víz-pillanat... |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43972
|
Lelkes Miklós
AZ ESŐ HULLT
Kint hullt az eső, tűnődő fonállal
beszőtt utat, erdőt, hegyet, mezőt.
Mindent beszőtt: érthetőt, érthetetlent,
felejthetetlent, elfelejthetőt.
Néztem egy ódon óra belsejéből,
s oly mindegy volt már, hogy szívem ketyeg
vagy mellettem a rozzant óra-házban
mutatókat mozgató szerkezet.
Az eső eláll, s megáll majd az óra,
a számlap-arc a múltba fénylik el...
– tudtam, és azt is: csak a Csend időtlen,
s a Csillag, melyről a Csend énekel.
Az esős holdra elfáradt szemekkel
még áthajoltam óraüvegén,
nagy ablakán a romos óraháznak,
míg bent továbbment mutató, remény.
Tudtam, a Nagy-Nagy Óra belsejéből,
ha elmegyek is, nem én megyek el,
én nem vagyok, csupán a Csend, – s a Csillag,
melyről a szív, míg dobog, énekel. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43971
|
Lelkes Miklós
A LÁTHATÓT
A láthatót már százezer alakban
láttam, de csak maradt a Láthatatlan.
Az utak vittek, álmodtak, szerettek,
s minden útból az úttalan maradt meg.
Annyi igaz szó sírt, s küzdött hiába:
Mindenütt úr a Hazugság Világa.
Csillagig szállt a hegedűhúr hangja,
s visszahullt fájni a csillagtalanba.
Írom a verset gúnyos földi létnek.
Szívemig érnek égi messzeségek
és földi létem vágya még a régi:
a Láthatatlannak szemébe nézni. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43970
|
Lelkes Miklós
KÁRPÁTALJA CSILLAGA
Bárhol is élsz, egyszer erre a tájra
utazz el: szépség-dús, s titkok hazája.
Más itt a hold, mint másutt, énekében
bánat is bájos, gyöngyruhás reményben,
s hajnalokban piros lovak sörénye
lángol színt a még bóbiskoló égre,
s búcsúzó csillag csók-pillanata
döbbent szívet: a Világ Csillaga!
Ilyen tájat eddig sehol sem láttam.
Folyók tobzódnak szivárvány-csodákban,
ezüst zengést adnak a hegysötétnek,
fenyőkben mélység és magasság: lélek.
Különös föld! Akárcsak Csillagában,
nyugalmában is elszállni kész szárny van.
Arany tücskök szórnak szikrát a réten:
Szépség-tűz gyúljon alkonyi mesékben!
Az esték illatban, sziromkehelyben,
s az ember helyett eltűnődő csendben
máris égen a világ-jel maga:
Kárpátalja fenséges Csillaga.
Tavaszkor e táj még szebb, mint a nyárban:
határtalanban viráglobogás van,
fű, fa, bokor, újult kristályú ének
mutat erdőt, rétet, felhőt: Egészet, –
kis ékszerekből összeáll az Ékszer,
s messzeséget koronáz Messzeséggel.
S ősze oly szép, míg pirosat keverget,
s barnát zöldjébe ballagó hegyeknek!
Majd sárga füttyent, jön függönyös eső,
s köd, a csúcsok közt furán eltekergő,
szürkén lóg vízbe kis törpék szakálla,
s a Felejtés emlékezik a Nyárra.
Milyen tele? Az Elmúlás – fehéren,
szépségtisztán, ha nap kisüt, a fényben.
Alszik a medve brummos barna lénye,
s nyelvén málnaszem álomédessége.
Azé ily álom, kit csak érzet éltet,
csak szín, csak szél, csak fel nem ismert élet.
Az ész hiú, de a szív olykor kérdi:
nem jobb csupán csak érzetekben élni?
Ám azt is láttam: hányan meg sem értik
se történetük elejét, se végit,
az eddigit! Múltjuk. Igazat adnak
gőgös ukránnak, butított magyarnak.
Gyógyíts sebet, sajgó emberi lelket,
Láthatatlan Varázslat! És szerelmed
mutassa fel szíveknek a Csodát:
Megértés, Béke közös Csillagát! |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43969
|
Lelkes Miklós
MIKOR A HEGYEN…
Mikor a hegyen már tavasz
fehér kökényvirág
lobban, s széljáték szétviszi
friss öröm bánatát.
Ébreszt a kék, ébreszt a zöld.
Dörmög a föld, s meleg.
Járják az erdőt önmaguk
kereső emberek.
Mikor a hegyen már a nyár:
az illatujj hegyén
bogár megül, elszáll, s forog
a fénykerék-remény.
Egy-egy madár, ha felkiált:
az illatujj remeg.
Járják az erdőt volt-maguk
kereső emberek.
Mikor a hegyen már az ősz:
a színek ünnepén
megyek, hol úgy voltam Veled,
hogy sohsem voltam én.
Sárgába és vörösbe hull
a táj, a hegytető,
s dobban a szív, sóhajt a szív:
gyönyörű temető!
Száz szolga-árnyék meghajol.
Az égen görbe hát,
s érzed kifosztott alkonyok
elkésett bánatát.
Mikor a hegyen már a tél:
nincs más ott, csak magam,
s a csend, a kő, törzs, ág, avar, –
mind, minek álma van.
Az álom velük összeköt.
Hógyöngyöt sír a fény,
s volt-ösvény átfut, múltba fut
a szívem közepén.
|
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43968
|
Lelkes Miklós
GYÖNYÖRŰ VARÁZSLAT
A zöld kutakban búgtak a galambok, –
szél vitte szét az ezüstvizű hangot.
Az égi tóból merített a fecske, –
szállt légi kéknek csengő tükörcseppje.
Az útnak dőlt kisablakos faházon
lassan győzött egy könnyű, barna álom,
mely úgy jött el, pálcaintésre, szépen,
oly bűvösen, akárcsak a mesében.
Éreztem, tudtam: életem csak látszat,
mint rózsák közt az álmodó faházak,
mint sziromhullás pirosan, fehéren
árnyékkezet kinyújtó messzeségben.
Csöpp kis manóknak, kérdező szemeknek
erdő-kutakból fényhangok feleltek.
Szívem nagy tóból merített, mint fecske, –
fénylett a vers könnyszikrás tükörcseppje.
Szavai gyúltak aranylángú dalnak.
Álom-faházon nyílt kíváncsi ablak,
de jól tudtam: nincs élet-vers, csak Látszat,
e menekülő, fenséges varázslat,
e Látszat, mely az űzött földi létben
egy Csillagig lát el a messzeségben,
s azt, ki menekül, mind szívébe zárja, –
ez a Csillag a Holnapok Királya. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43967
|
Lelkes Miklós
HOL LENNE JÓ?
Hol lenne jó? Talán olykor a télben,
egy kis házban, kékálmú hóesésben,
ha fenyőágak fehéret emelnek,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.
Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,
szabad szabadban hinni a szavakban,
ha piros vágyuk kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.
Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,
ha fénytükrében bólintó kalász van,
s fecskeív int fent a felejtő égnek,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.
Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,
a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen,
szín-temetőben nézni lombot, árnyat,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?
Hol lenne jó? Mindenütt, ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe,
s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben,
Ember, múlandó, – s kicsit mégis isten… |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43966
|
Lelkes Miklós
NYÁR VÉGE
Együtt lengtek az ágak, hinták.
Tündér sütött ki palacsintát.
Álomba ért köténye széle.
Kék csendült rá konyhánk kövére.
Az ablakon nyárvégi hangok
darázsdongása átaranylott.
Bűvös diókban csöppnyi székek
hallgattak halkuló meséket.
Szél gyorsult világvégi réten
felhő, szépség futótüzében.
Kilengtek, lengtek ágak, hinták,
múltba villanó óraingák.
A kék elcsengett, elfelejtett.
Arany derengi át a csendet.
Elcsillogott másik világba
a darázskirály koronája. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43965
|
Lelkes Miklós
A FORRÁS ÉNEKE
A bükkfák szürke törzsét
átölelte a kék,
úgy hallgatta a fényben
a forrás énekét.
Föld alól feltört szépség:
a víz ezüstje vitt
hangokat, éber álom
csillogó cseppjeit.
Árnyékot égetett el
zöldarany lángú táj.
A szürke bükkfatörzsön
sétált egy csöpp madár..
Egy kőre ült a tündér
és eljátszott velem
bújócskát éber álom:
seholsincs életem.
A mélyből feltört szépség
csengett szívembe át:
vitte a víz ezüstje
énekét, csillagát.
Alkony jött, égi bánat.
Pirosat otthagyott,
s az is szívemig csengett,
szívemig ragyogott.
A forrás énekével
mentem nagy hídon át,
hogy hazámat keressem:
egy üldözött hazát.
Dalolt az égi víz fent,
fénylett csillag-szava,
s lent is zengett a forrás
éneke, csillaga.
A kék lassan sötétült,
s egy nagy szemben a Szép
szállongó feketében
kezdett holdas mesét,
s tudtam: hűtlen hazán túl
van egy másik Haza
a szívekben, s felette
a Szépség Csillaga.
Új Hevesi Napló, 2000.
július [13-14.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43964
|
Leleszi Balázs Károly
OSZD SZÉT A SZERETETET!
Összekulcsolt kezek.
A hajnali napsugár viola-könnyekkel
beharmatozza a verandát.
Nesztelen remeteként térdeplek,
csodálatos ez a magány,
a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.
Ilyenkor minden elcsitul,
s a tegnapok vérző, tövises sebeit
jelenléted bekötözi.
Olyan ember vagyok,
ki titokzatos utakra indult,
nyugtalan, menekülve,
pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,
mire megértettem az élet üzenetét.
Szétosztom
most alázatosan magam,
ezt a költeményt,
a szeretetet, a tüzet,
hogy soha meg ne fogyatkozzon.
Fogadjátok a fény szétáradó békességét!
Tudom,
csak tovább növelem a zűrzavart,
ha nem szeretek,
tékozlásom megbélyegez,
idegen maradok
és nem értik meg szavam.
Szeretet...
a legszebb gyöngyszem
szíved ékszerében. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43963
|
Léka Géza
HAJLÉKONY EST
A Fekete Bojtár emlékére
Ültünk a konyhában ketten,
Öregmama, meg én.
Ki hat évemmel már pereltem
A bűnnel az Olajfák Hegyén;
Halk életének hullámait néztem
Hetedik bőrét koptató kezén.
Fájdalmas gyöngyeiből olvasott,
Míg bírtam a friss tejet –
Mi nagyanyám parányi gondja volt –,
Ám mire hajlékony este lett;
Hét imától gazdagultan
Kereste nyomban a kedvemet.
Hangjában mély, fáradt húr lakott,
De énekelt nekem.
Szemében a sors balladát bújtatott,
Mi, ha párnámig jött velem;
Pillám közé álom szorult,
S hiába küszködte két kezem.
Ujjai közt rossz vaskó cirregett,
Nyelve táncolt az asztalon,
S már láttam, amint a rét felett
Fény botlik át a harmaton;
S közénk nőve, kék nyalábon,
Tűz virágzott a dallamon.
A láng körül betyárok suhogtak,
Küzdött velük a Hold-karéj.
S mire mindent elsajogtak,
Elpihent bennem a szenvedély;
S egy árván hagyott bot tövére
Cirokból font erdőt az éj.
A magyarokhoz [361.] |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43962
|
Lehóczky Ágnes
MÁRCIUSI MONDAT
Mindvégig az arcodat, ezt az itt-ott felbukkanó
erdei jelet követem, mely furcsa módon
ott rejtőzik, azokon a törzseken, tájakon,
napszakokon, ahol együtt nem is jártunk,
sőt te egyáltalán nem
és ahogy eljött a március zivatarokkal,
széllel, egyszerre vakító fénnyel,
arcul csapott, ahogy egy nap lendületből
kivágódtam az ajtón a szabadba,
akkor épp egy meg nem fogalmazott de nap mint nap
átélt örök esti kérdést morzsolgattam…
ezt a jelet újra tisztán láttam egy délután,
ahogyan a függőlegesben és vízszintesben,
(még nem egy helyben, nem feszület-alakban,
nem önmegadásban),
síkságokat és hegyeket szeltem át
valami kitörni készülő vággyal,
nem tudom mire irányult, talán éppen önmagára
a háromszoros tagadásra
mígnem rájöttem, hogy utamat
ismeretlen madár éneke követi
amely, mint ahogyan mondtad, valóban
eltűnik az égbolton,
levegőből él odafenn,
de éneke olyan hangos és szívet gyönyörködtető,
mintha innen a tenyeremből szólna…
így amikor az ajtón kilépve a szél szinte
magával sodort és arcomba vágta
a megmásíthatatlant, hogy vége a télnek,
rájöttem, hogy nem is a helynek, a meg-
jártnak, sem az időnek, a megéltnek,
sem a jelenlétnek, sem a hiánynak
nincs jelentősége,
sem az ajtónak,
hanem a tavasznak, ennek az életerős
évszaknak kérlelhetetlen arculcsapása,
ahogy szinte egyszerre érte bőrömet
emléked (ez az elfojtott statikus sírás)
és a széllel és esővel vágtató dinamika,
a dobogáshoz hasonló,
ami önmagamnál továbblendített.
Az év versei, 2003. Antológia. [vál. és szerk. Szentmártoni János]. Budapest, Magyar Napló K., 2003. 240-241. |
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43961
|
Lehoczki Károly
TÜNDÉRFÉNYBEN
Alálobban a bukó nap a nagy, kék fellegeknek,
a völgy fölött az ormok a párahegyekkel
csillámolnak, lebegnek.
Így tűz át az arcod túlvilági sugárral
tornyos, gomolygó éveken,
bennük tündöklöm, lebegek, szálló szikla a lángban.
Nagycseppű, súlyos eső ered meg.
Omlik rajtam nedve mélabús szemednek.
Sodródva utamon fények, fellegek, ormok,
s tündérarcod kísér, amerre bolyongok.
(2005)
|
Zsonát
2018.10.15
|
|
0 0
43960
|
Lehoczki Károly
A VÖLGYBEN
Már sohasem térek vissza
az ormokra, túl a zöld-fekete lombokon.
Már sohasem térek vissza.
Még nem vágok neki
az útnak, ahol a vastag csönd lépteim felissza.
Még nem vágok neki.
Csak állok és nézem a fénylő ormokat,
a feketén zöldellő lombokat,
az utat, ahogyan hosszan elnyúlik
előttem az időkön túlig.
(2005) |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|