Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nagy alkonyi csönd száll le a mezőkre.
Elnémul minden. Egyedül vagyok.
Itt akarom kisírni messze szökve
dühöm, kínom, s a hazugságotok.
Naiv voltam. És egyre hittem.
Jókban és rosszakban. De mindegy.
Szerettem őket. S becsaptak, ha hittem.
Nagyon fáj most is ez. De mindegy.
Mindenkinek van sírod, kenyered, föld.
Mindenkihez egyként szives vagy:
fűhöz, emberhez, madárhoz, amely költ.
Föld, add nekem régi hatalmad, -
hogy a bitangokba erényt leheljek,
szerénységet gonosz hülyékbe,
nyárspolgárokba hősi lelket,
mindenkit hagyj szeretni végre.
Föld, csak annyi erődet add át, -
hogy mindazokat földre vágjam,
kik elfelejtik: emlőid szopogatták
s utadon indultak el hajdanában.
Néma minden. Magam vagyok nagyon.
Remeg a föld, a fekete, mezítlen.
Hallom, hogy sóhajt e nagy alkonyon.
S térdre kell esnem.
Imádkozom.
Mindenkinek van sírod, kenyered, föld.
-
fordította: Tornai József
Megtudtad, amit
mindenki öröktől ismer,
és elfeledted
amit senkise tud.
Annyi vagy immár,
mint a többi –
most mutasd meg,
mi telhet tőled.
Mert könnyű, könnyű
törpék között
óriásnak lenni –
de nehéz és jobb,
ha törpék között
derekabb törpe vagy
a többinél.
******************
Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja
s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.
Itélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt sajátmagadról.
Én nem tudom ki küldött e világba
a tömlöc jó volt vaknak lenni jó
most bámulok a menny hideg falára
túl messzi túl kék és túl szétfolyó
én nem tudom ki száműzött e földre
ki parancsolt reám szüless meg élj
bemaszatol a rétek nyári zöldje
cukorsziruppal émelyít a tél
én nem tudom mindez miért mivégre
az alkony-dráma és a virradat
komédiája minden napja éje
e létnek mely mindegyre egy marad
a tömlöc jó volt vaknak lenni jó volt
én nem tudom ki volt ki engemet
kiragadott a semmiből a jóból
hogy árnyak közt mulandó árny legyek
A labirintus én vagyok csalás
hogy léteznék útvesztő bármi más
a bikaszörny is énbennem lakik
én álmodom vérgőzös álmait
és én vagyok kit fel kell falnia
én Thészeusz Athén királyfija
a labirintus én vagyok az éj
sötétje megtölt és csupán a kéj
villámai világítják utam
míg járom tévelyegve önmagam
s ha ez a fény is ellobban örökre
elmerülök a bűnbe és csömörbe
a labirintus én vagyok a kéj-
vágyó királylány fonala a vér
ereim éjlő alagútjait
befutva a Minótauroszig
szívemig vezet s nincs tovább utam
vagy megölöm vagy felfalom magam
a labirintus én vagyok csak én
a kín a kéj a vaksötét a fény
magamra rontok én az áldozat
a hős vagyok ki vasfegyvert ragad
s a szörny akit meg kell gyilkolnia
én Thészeusz Athén királyfija
Ki győzött végül is? Az életben maradt
gladiátor, kiért ma egész Róma őrjöng?
Vagy a szíven döfött sorstárs, aki miatt
hollók ülik toruk a hetedik tetőn fönt?
Mit ér a győzelem, ha halálraítélt
a győztes is? Bizony, nem kerül nagy időbe,
hogy ő hullatja majd, mit ont ma még: a vért –
és rá üvölt halált mostani éltetője.
Ne ámítsuk magunk: e talmi diadalnak
nincs semmi mámora – szomorúsága van csak,
senki nem osztozik a bajnok szégyenében.
És Róma áll. Talán a cézárok hatalmát
megdöfhetnék, akik egymás vérét fakasztják,
de nem lesz egy-folyam a sok pataknyi vér. Nem.
Nem könnyű feladatot adtál.Nekem elektronikus formában van meg Baranyai,és megvallom,nem nagyon olvasom el,mikori kiadás és mi a kötet címe.Inkább a vers érdekel.De:
/Remélem,nem tévedek/
A "Csocsoszán....." a "Hegyibeszéd" c. kötet /Válogatott versek,1958-1988/-ban jelent meg,Kincses Veronikának ajánlva,1979-es keltezéssel.
A "Hajsza" szintén ebből a kötetből való,1958-as keltezéssel.
A "Magdalai" a "Könyörgés apátiáért" c. kötet /Új versek 1987-1999/-ban jelent meg.
Az idő elszáll, vén leszek nagyon,
ha meg nem ölt a világ, ez a rothadt.
Itt leszek, ócska kalendáriom,
amelyet nyolcszáznegyven körül nyomtak.
Ahogy az apró iskolás lapoz
s a könyvet hátul kezdi el az ábrán,
úgy vágyom én is álmodozni most,
a jövőbe húz a színes ábránd.
S miért ne? Ábrándozni nem tilos!
Kék s áttetsző az álom, lángja könnyed.
S jobb, ha a kósza szellőt hajszolod,
mint ha csak ülsz és hullatod a könnyed.
-
fordította: Kardos László
Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.
S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.
Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.
"És a kősziklán valók azok, akik, mikor hallják, örömmel veszik az igét; de ezeknek nincs gyökerük, akik egy ideig hisznek, a kísértés idején pedig elszakadnak."
(Lukács ev. 8,13.)
Noli me tangere - ne illess engem, asszony:
már visszaszervesült porhüvelyem se győz meg.
Hittél, mikor Simon házában földre hajlón
megmostad lábamat s hajaddal megtörölted,
hittél, mikor a hét ördög az én parancsom
nyomán lecsillapult s nyomban kiszállt belőled –
s hittél, mikor az ég bearanyozta arcom,
fényemmel mosva át a szennytől szenvedőket.
De hittél akkor is, mikor a Golgotán fent
egy lándzsás római döfte belém az Áment
s a fényesség kihunyt. Elhitted a halálom.
Egy érintés csupán – és hinnél újra menten,
de nem segíthetek. Asszony, ne illess engem.
Legyen hited, de túl a vak tapasztaláson.
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a memzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát uj gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvűába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva -
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
-
1937
És ha a létünk íly romlandó, mért, mire kell hát
úgy pazarolnunk, mint a babér, mely tán komorabb is
minden más zöldnél kissé, levelén apró hullámzás
fodroz (akár a szél mosolya) -: miért is kényszerülünk mi
emberi küzdésre, kitérve a sors elől, de
vágyva a sorsra?...
Ó, nem azért, mert ez az üdv itt,
annak a meg sem érlelt haszna, amit veszítünk.
Még a kíváncsiság miatt sem, vagy edzeni szívünk.
Ezt a babér is tudná...
Ám, mivel Ittlétünk sokat ér, s ami él, úgy látszik,
mind, a Tünékeny, minket akar, szüksége
van mireánk. A tünőbbekre. Csak egyszer,
egyetlenül, s azután nem. És mi is éppígy:
egyszer csupán. Soha többé már. Azonban
ez az egyszer-volt Lét bárha egyszeri is csak:
éltünk e földön, és ezt senki se vonja vissza talán.
S így, hogy ezt végbevihessük, nógatva magunkat,
egyszerü két tenyerünkbe fognánk be a létet,
túlterhelt pillantásunkba s a néma szivünkbe.
Egy akarunk vele lenni. És kinek adnánk? Végleg
őriznők, ha lehetne... Ó, de egy más Vonatkozásba,
át, jaj mit vihetünk? Mit lassan itt megtanultunk:
látásunkat sem, s ami itt történt. Jaj, semmit.
Szóval, a kínjainkat. Szóval főleg azt, mi nehéz, vagyis hát
hosszan átélt szerelmünk gyötrelmét, azt, mi
el sose mondható. De később,
csillagi körben mit ér ez? Jobban mondhatatlanok ők.
Mégis a vándor a csúcsról a völgybe kezében
nem valamely mondhatlant hoz le nekünk, maroknyi földet,
de a tiszta, kiküzdött szót, a kék meg a sárga
enciánt. Mi talán csak azért vagyunk itt,
hogy nevet adjunk: Ház, Kapu, Híd, Korsó, Gyümölcsfa, Ablak -
s tán: Torony, Oszlop... - ámde kimondani, értsd meg,
mondani úgy, ó, mint ahogy azt bensőleg a dolgok
még sose vélték. Ó, nem e rejtekező Föld
titkolt szép furfangja-é, ha a hű szeretőket
arra szorítja: érzésükben minden mámoritóra váljék?
Lám, a küszöb: ezt a két szeretőnek
elkoptatni parányit, annyi régi ember után
s holnapi mások előtt... mily könnyű.
Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.
Valld és hirdesd. Így soha még nem
hulltak az űrbe le átélhető dolgaink, mert
mind ami pótolná őket, kép nélküli tett csak.
Kérgek közti cselekvés - ők meg szétpattannak,
ha bent a tevékenység megnő, és más a határa.
Kalapácsok közt áll helyt
szívünk, akár a nyelv a
fogunk közt, de mégis, mégis
Dícséret nyelve marad.
Dícsérd hát e világot az Angyalnak, s ne a mondhatatlant,
néki te nem nagyzolhatsz pompás érzésekkel, mert a
Mindenségben, ahol ő érzőbben érez, jövevény vagy.
Éppen ezért azt tárd ki elébe, mi nemzedékeken át alakulva
kézügyünkbe esik, a miénk s ott él a szemünkben.
Mondd a dolgokat el. S Ő úgy áll meg elámultan majd,
mint ahogyan te álltál Rómában a kötelest nézvén és
azt a fazekast ott messze, a nílusi parton.
Tárd ki elé: mily ártatlan, boldog s a miénk egy tárgy is,
és hogy a sírás is, panaszunk, tisztára válik, alak lesz,
szolgai tárgy, vagy tárgyba hal át - és odaát, túl,
boldogan száll el, hegedűhang. - És ez a sok tárgy,
mind a múlásból élve megérti, hogy te dicséred őket;
ők, a mulandók, a legmúlóbbra: ránk a mentendőt bízzák.
És akaratuk ez: a szivünkben - a láthatatlanban -
formáljuk őket át mibelénk - ó, végtelenül! - akárkik
volnánk is mi a végén.
S nem ezt akarod-é, Föld? azt, hogy újraszüless bennünk
immár láthatlanul? - Nem álmod-e az, hogy egyszer
láthatatlan légy? Ó, Föld: nem látható már?!
Sürgető feladatod nem az átlényegülés-e?
Kedvesem, Föld, én ezt akarom. Ó, már, hidd el,
nem kell több tavaszod, hogy megnyerj, egy csak,
már egy is elég, ettől is túlárad a vérem.
Névtelen elszánás köti régtől a létem Hozzád.
Néked volt mindig igazad, s a Te szent leleményed
még a halál is, a meghitt.
Lásd, élek még. És miből? A gyermekkor s a jövő sem
lesz kevesebb... Szívemben árad a sok fakadó lét,
s felszökken özönnel.
Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb,
meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy megállást s elégülten továbblép.
Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
megújuló erővel, erőddel s – ostobán?
Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már,
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...
Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged....
Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.
Mióta elment a hajó:
nem tudom, miért kék a tenger.
Csak azt tudom,
hogy nemcsak körülölel,
de hurkol is
a cseresznyevirág illatú csönd.
Csak azt tudom,
hogy az alkonyat
nem rózsaszirmok színét idézi többé,
hanem a kihúnyó tűz
megbicsakló pirosát.
Csak azt tudom,
hogy nem csupán távoli rizsföldek
fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
de vöröskövű sivatagok
mérgező porát is.
Csak azt tudom,
hogy házacskám bambuszfalának résein át
szobámba szivárog a szorongás huzata,
amely most csak halaványra lehel,
de a lelket is kiveheti belőlem
egy napon.
Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
Azt már nem tudom.
Kosztolányi Dezső:
Harsány kiáltások tavaszi reggel
Élni elõször itt e világon
s élni utolszor.
Látni a földet, látni csak egyszer
és soha többé.
Állni a fényben, inni meg enni,
csókba fürödni.
Nézni a kék nefelejcset a szélben,
barna göröngyön.
Érezni a gondolatok ragyogását
barna fejemben.
Menni a hegyre az éter elébe,
völgybe leszállni.
Lélekzeni, fölkiabálni rajongva
az égre, napra.
Aztán egyszerre vad zuhanással
összeomolni.
A szenvedésre emlékezzetek.
A szenvedésben lesz még részetek
- mint volt is -, de én az Ő tövisével,
mely ágaimtól szívetekig ér el,
azt hirdetem, hogy igyekezzetek
szelíddé tenni próbált szíveteket,
ti emberek kezétől szenvedő
és embert szenvedtető emberek.
És irgalmasabb lesz majd az idő,
mit úgyis együtt kell töltenetek.
-
"Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban,
és vidámítson meg téged a te szíved
a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek
útaiban és szemednek látásaiban:
de megtudjad, hogy mindezekért az Isten tégedet
ítéletre vonszon."
Prédikátor könyve XII. 1.
Ajándékodból egy csipetnyi
Maradt az alkonyi órákra
S Uram-Isten,
Most kezdek szépen örvendezni.
Áldott sors, hogy hogy' vettem észre
Idejében az ifjuságom:
Így kisebb lesz
Élő-voltom megbüntetése.
Szívem utja, szemem látása
Sohse volt a szabad hajósé --
S önmagamnak
Valék mindig vak, furcsa mása.
Bölcseség fulánkja sebemben
S tele vagyok vigadozással,
Mert páratlan,
Szentséges dolgot cselekedtem.
Úgy éltem, hogy mind egybefolytak
Multam és jövőm folyókái
S hiú, lármás,
Ifju napjaim sohse voltak.
Vad hévvel vagy tétlen vénséggel
Éltem egyszerre és kavartan,
De nem tudtam,
Mikor van nappal, mikor éjjel.
Nem voltam a hivalkodóknak
Fajtájából való rossz ember
S ifjuságom
Sohse volt: Ma, mindig: a Holnap.
Megállok hát bátran előtted,
Nincs bűnöm, mert nincs ifjuságom,
Uram-Isten,
Én sohse mertem vakmerőket.
S engem ne véníts meg halálig,
Mert tilalomfáid kerültem,
Szépen nézz rám
S a többi -- tán holnap elválik.
Fuvolát hoznak
Ó, a fuvola! Hadd lám - csak hogy szabaduljak tőletek. - Miért akartok ti kerülgetve szelet fogni tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?
GUILDENSTERN Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.
HAMLET Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?
GUILDENSTERN Nem tudok fenség.
HAMLET De ha kérlek.
GUILDENSTERN Higgye el, nem tudok.
HAMLET Esedezem.
GUILDENSTERN Egy billentést sem tudok, fenséges úr.
HAMLET Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.
GUILDENSTERN De én éppen azokat nem bírom harmóniazengedezésre vezényelni; nincs hozzá ügyességem.
HAMLET No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, még sem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rámtehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam.
Már nagyon régen volt:
-
Rilke: ÉS LELKEM, MINT EGY NŐ
És lelkem, mint egy nő, olyan előtted.
Mintha Naómi menye volna, Ruth.
Nappal jár gazdag kévéid körül,
cseléd, kinek a munka alja jut.
De este forrás várja, tiszta kút,
fürdik, ruhát vesz, hogy ne lenne rút,
és jön, nyugodni látva a falut,
jön, s lábaidnál csöndesen ledűl.
És éjfélkor, ha kérded, ki van itt,
szól együgyűn: Ruth, szolgálód van itt.
Tárd szolgálód fölébe szárnyaid.
Az örökös te vagy...
És alszik akkor lelkem hajnalig
lábaidnál, véredtől langyosan.
S asszony előtted. És mint Ruth, olyan.
-
fordította: Nemes Nagy Ágnes
„Hé, szeretsz?” – kiáltottam a gépkocsi után a fasorban
és kiszállt a vékonyhajú nő,
lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.
– Ugyan. Sohase láttalak. –
„De ismersz?” – Nem mondhatnám. – „Mégis,
tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,
kívánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,
melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.”
– Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében
és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak. –
és megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal
lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.
Én mondtam a szavaimat. – „Árnyékos szemed fekete ital,
ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven
kagyló, de szeretsz-e?” –
Ugyan. Sohase láttalak. –
Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.
– „Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress”.
Szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen
idegen vagy és százszor ismeretlen. –
„A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás
köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne
szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,
nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.” –
Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes
mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon. –
Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,
melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik
karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.
Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk
hevét. Sohase voltál és sohase leszel.
De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,
hogy lelkemig érj. –
Ma is futok, de nincs hová
Menekülök, nincs is ki elől,
tűzvörös erdőn át szaladok
s nincsenek éjszakáim.
Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.
Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
