"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
K. László Szilvia: Zivatar
Melegen süt a nap, fülledt a levegő nincs felettünk, csupán egy-két kósza felhő. De amott, a távolban az ég alja fekete, Zivatar apónak sötétlik serege. A kis élőlények érzik már a jöttét, földön, levegőben izzik a feszültség. Hirtelen szél támad, száll a homok, a por, táncba kezd valahány virág, fa és bokor. Felharsan a kürtszó: Csatára, csatára! s válaszként, hirtelen csend borul a tájra.
Lapulnak a csibék anyjuk szárnya alatt, az udvaron elöl már senki sem maradt. Elered az eső, egyre jobban szakad, a növények, a homok, isszák, míg szomjasak. Szél úrfi mérgesen cibálja a fákat, recsegnek-ropognak a gallyak és az ágak. Villámok cikáznak a sötétlő égen, hangos dörgés harsog a nappali éjben. Aztán, a csatazaj morajjá szelídül, a napsugár ismét támadásba lendül. Az eső már csak csepeg, újra éled a táj, a ház felett hídként ível a szivárvány.
Ha ez a ringó fellegraj zenélne és Memnon-zsongást sugarazna szét, kifeküdném az ég alá, az éjbe s úgy hallgatnám a bujdosó zenét.
2
Te szólnál: Mit figyelsz a fellegekben? Zenét, – felelném – rejtelmes szavút. A végtelenség nem sírt soha szebben – s most vedd le rólam ezt a mélabút.
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. Valami épít, észre se veszed. Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. Ég s föld lassan mégis megostromol. Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ! S húnyt szemed már az eget zárja rád. Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak
Szálló lepke rajzol új hangokat. Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. Egész testedet felhő emeli. Egy dallam visz, de keresztezi száz. Benne zümmög a tegnapi darázs!... Emléked van, s nem sejti maga sem. A rét meghal. - De te tudod, milyen!
Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó őszre, kopogó esőre az ablakon, néma ködre a domboldalakon, s a makkhullató arany-erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a mezőre, kikerics a fakult legelőkre, hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán fut elmenőben, lassul a szív, s a dermedt időben elénk áll majd – a temető.
Illatod a földben hagytad, mélyen És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust, Szirmodra fagy hideg, ónos eső, Mégis szívemen hordom bokrétádat, S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
Én Istenem, te szép, híves patak, Hová futottál, szökdeltél elõlem? Hol csillapítsam buzgó szomjamat? S hogy bocsássak meg néked eltûnõben? Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz, Ahol a szomj legperzselõbb a hõben, S idegen-légiónyi kín fakaszt Új kínt csupán, de nem forrást a kõben. Három vadkacsa úszik a vízen, A part hosszát a király fia járja. A feketékre céloz - úgy hiszem, Már itt a szél - s a fehéret találja. A víz egyetlen vadkacsát viszen, - Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya. De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem - Ha néhanap a feketét találja. Legalább biztosan repülj, golyó! Húszezer éve szoktatunk a rendre. - A takaró szegélyén indigó- Színû betûkkel állt nyomtatva: "elme". És indigó-színben foltosodó Az elmeosztály rács közt a gyenge Vénájú kar, különben, mint a hó, Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje. Ne vígy kórházba, ne engedj oda! Iszonyú szag búvik az ételekben. De jobb talán a rendõrõrszoba? Szûköl a test, hogy vére, csontja freccsen, Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka, Hol szétárad az elkerülhetetlen, S az ember csak füleli, tétova: Hogy bugyborog a szív a rettenetben. Hová futottál, szép, híves patak? A deli szarvas képe hol a habban? A hab vadkacsát úsztatón dagad, Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan, Freccsen a vér, a rémület fakad, Az éjszakai abroncs szertepattan - Hogy csillapítsam buzgó szomjamat; S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?
Körül Minden csendesen, eltelten örül. A napsütés vidám, S a forró, sárga ragyogásban Minden vén tölgy egy víg, élő titán: Emeli barna karját Frissen az áldott égbe, A szent, illatos, teli kékbe, S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend. Kábult fülem hallani véli A zengő, örök napot odafent, Billió mérföldek étherén Átszűrt, ájultfinom neszét: Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül Minden csendesen, eltelten örül. A tömzsi, lustán rezzenő hársak Illatokkal kenik fénylő, pőre testük, S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék Néznek át felettük, Túl a hullámló, mély rengetegen, Néznek, a merengés halk gyönyörétől Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat, Érezni a derűt, mely mindent áthat; Titokban éltem is szépen tovább égett, Mint számban a parázsló szivar, S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek, Mint a napfényben a szivarfüst Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni, Fáradt, szegény látásomat Zöld pázsitkendőbe törülni, Aztán lehunyni a szemem egy percre, Míg az élet kis, nyomorú perce Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán S nézni ezer évvel öregebben, Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben A nap örökké fiatal Nagy, zengő aranycsillagát!
Most már a barna, dérütötte rónán mulandóságról mond mesét a csend. Most már szobádba halkan elvonulhatsz s hallgathatod az álmodó Chopint. Most már a kályhatűz víg ritmusára merenghetsz szálló életed dalán, míg bús ködökből búcsút int az erdő,
