Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szám íze elérhetetlen szőlőktől savanyú,
és sós a könny, mely szememből elpereg.
Hangom fanyar, míg mondom: emberek,
s édes az ínyem e szónál: szerelem.
De hiába korbács és szégyenoszlop,
hiába a töviskorona, melyet adtál.
az ecet és az epe, melyet itattál:
még most sem elég keserű az ajkam,
hogy azt mondhassam, hogy gyűlöllek érte.
1
Mozdulj ki a határból. Több vagy ha
szülőhazád határtalanra váltod.
Szél tudja a levél fonákját. Nem hited -
a tudásod a legszebb mozdulásod.
2
Öregek ülnek hullám ágyakon
fésületlen, készen és csupaszon.
Irgalom visz majd fel a csúcsra -
túlélni, boldoggá zsugorodva.
3
Ami volt, soha nem hal meg egészen.
Sátortetőnkbe sorra ég a rés
a hulló tüzek parazsától. Istent
elfelejteni, az is emlékezés.
4
A gátakon, a kerítésen
túl szívbe torkoll a mohó szem.
Egyre messzebb hátrál a térbe,
hogy benti Napját kint elérje.
5
Ez az a föld, hol nem felesleges
a test. Itt nem csak a lélek világít.
Mi törtük fel az elfojtás tömött
és robbanékony ékszerládikáit.
6
Fényben magamra rátalálnék.
A tárgyra rátalál az árnyék.
Ezeregy szeme van az árnynak.
Ezernyi fénye a halálnak.
7
A lombok a szélben lomhán haladnak.
Tudásunkban a hit: szabad hasonlat.
Csillagtól csillagig rendül a hárs haja.
Két csapás közti csönd.
Nem hallgat -
éppen felejti a fejszét a fa.
8
Amerikát keresi-e Kolumbusz?
Vagy földrészünkről menekül?
Lehet-e véges dolgokat
szeretni itt végtelenül?
9
Befejeződöm, hogyha elmész.
Érintés nélkül nincs teremtés.
Ki szabad, mindenkit szerethet.
Azért fogyok el, hogy teremtsek.
10
Templomok, a hit záróizmai -
felülről nem lehet meghallani
a sár, a másvilág üzenetét.
Csak vízszintesen hallható az ég.
11
Európa, ez a lassan felötlött
idő, amit e föld magára öltött,
csupán darabjaitól szakad egybe -
és ezer szín alatt ott ég középen,
mint látás a látomás szivében.
Egyszeregy királyfi,
mit gondolt magában,
azt gondolta magában,
hogy most mindjárt olyat tesz,
amit majd később megbán.
El is ment rögtön az ideggondozóba,
nehogy megint az legyen,
mint múltkor,
hogy későn szól,
és már nem lehet az illetőkön segíteni.
De viszont az ideggondozóban nem volt senki ismerős,
csak egy nagyon, de nagyon gazdag bírónak a
drogprevenciós segédmunkatársa,
aki viszont azt mondta, hogy
hihihi, hahaha,
és már rögtön ment is vissza
életfogytiglanig tartó halálbüntetésre ítélni
a betegeket.
Egyszeregy királyfi nagyon elszomorodott,
és azt gondolta magában,
úristen,
én vagyok Egyszeregy királyfi,
és most mindjárt kiirtom a legközvetlenebb környezetemet,
pedig nem kéne.
Ezért inkább visszaszállt a trolibuszra,
és búcsúzóul ellátogatott egy nagyon szegény lányhoz,
aki viszont munkanélküli volt,
de nem számít,
mert az is egy foglalkozás.
Akkor ez a szegény lány azt a tanácsot adta Egyszeregy királyfinak,
hogy vegye le magáról kocsisi ruháját,
és úgy próbálja meg.
És ez a kis újítás annyira prímán sikerült,
hogy csuda.
A királyfi végre meg tudta mutatni valódi énjét,
ami olyan szép volt,
mint valami nagyon szép dolog,
például egy szálloda.
Most már mindenki láthatta,
hogy ő tulajdonképpen egy befektetési tanácsadó a Procter & Gamble-nél,
és vannak bizonyos elgondolásai
a jövőt illetően.
Hálából rögtön el is vette feleségül a nagyon szegény lányt,
de aztán meggondolta magát,
és mégis inkább egy minden szempontból megfelelő házastársat választott,
akinek jó az előmenetele,
meg egyébként is.
És attól fogva boldogan éltek,
és egyáltalán nem is haltak meg.
Ami pedig a későbbieket illeti,
az még azért hozzátartozik a bonyodalomhoz,
hogy az újdonsült feleség teljesen véletlenül pont
szerv-kereskedelemmel foglalkozott,
ami egy szép szakma,
csak hát érteni kell a módját.
Ezért aztán arra gondoltak,
hogy ha más nem,
egy-két kisebb májat,
meg zúzát,
meg agydaganatot félretesznek,
és az árából majd vesznek egy-két jóravaló unokát,
hogy legyen, aki öregkorukban kifurikázza őket a repülőtérre,
meg vissza.
Úgyhogy ez lett.
Csakhát sajnos az történt,
hogy ez az ominózus kisunoka egyik pillanatról a másik pillanatra
egy hétpróbás gazemberré változott,
aki még randalírozni is megtanult,
meg kesztyűbe dudálni,
és ráadásul olyan falánk volt,
hogy leette a fregoliról a ruhát,
úgyhogy rettenetes.
Meg is fogadták,
hogy nem vesződnek vele tovább,
hanem inkább villámgyorsan belehelyezték az iratmegsemmisítőbe,
hogy majd a többi hamis telekkönyvi papírokkal,
meg fizetési felszólításokkal,
meg adócsalásügyi dokumentumokkal együtt
megsemmisítik.
Csakhogy ennek az ilyen-olyan kisunokának
akkora egy oltári nagy szerencséje volt,
hogy az őrület,
ugyanis egy mindennaposnak éppenséggel nem nevezhető
antiterroristaellenes bombatámadás következtében váratlanul
bedöglött a gépezet,
és mialatt a nagyszülők a technika ördögét szidalmazták,
addig ő pont ki tudott ugrani
a hirtelenjében keletkezett többszázezer négyzetkilométeres átmérőjű
lukon.
És akkor ez a szimpatikusnak nem túl szimpatikus,
ámde jó svádájú legényke még aznap éjjel vándorútra kelt,
és csak ment,
csak ment,
csak ment.
És mikor már eleget ment,
akkor az első adandó útelágazásnál uniformist öltött,
és rendfenntartónak állt,
és állítólag irtózatos küzdelmek árán,
de végül 6-3, 6-4 arányban sikeresen megnyerte a világháborút,
és azóta Hétszer Hét királyfinak,
meg Hetvenhétszer Hetvenhét a Négyzeten királyfinak
tituláltatja magát,
és most per pillanat különrepülõgéppel épp hazafelé masírozik,
hogy a kisantanttal,
meg a nagyantanttal,
meg a Nemzetközi Valutaalappal történt előzetes megállapodás értelmében
az első szótól az utolsó szóig
átírja,
és aláhuzigálja,
és a felismerhetetlenségig összefirkálja
a történelemkönyveket,
megváltoztassa a megváltoztathatatlant,
kipukassza az idő kerekét,
stb,
Elhagyja magát! – mondta Nóra, ha a bátyja, Béla szóba került. Béla csakugyan elhagyta magát, bármi gond vagy baj tornyosodott az életében, márpedig e kettőből jutott neki bőven negyvenkilenc év alatt. Egészen kicsi korában kezdte önmaga elhagyását, a családi legenda szerint egyszer hazaküldték az óvodából, s a takarítónő, aki átadta a szülőknek, tolmácsolta az óvónők üzenetét: olyan letargiába esett ez a kiskölök, hogy nem tuggyák mire vélni. Az apjuk, Nagybéla egész este próbálta szóra bírni a fiát, mire sikerült kihúznia belőle: két erősebb fiú elvette tőle a százaskockát, az fáj neki. Mi az a százaskocka? – Nagybéla. Amikor megtudta, hogy egy sámli méretű, tömör faidom, az óvodai építőjáték legsúlyosabb eleme, csóválta a fejét: Fiam… lógatod füled-farkad, egy rohadt kocka miatt?
folytatás
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Szervusz,kedves ÁcsNóra!
Már hogy lenne baj? Rövidpróza,a szokásos feltételekkel,mindig jöhet..
Köszönöm,hogy idehoztad nekünk a művet..
Sőt..
**********
B.Radó Lili
/..előszó egy kötethez../
Barátom, társam, testvérem, ember! Még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd,
mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet
Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a
kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd,
szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék,
messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona,
posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha
ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod,
ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán
nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely
elválasztja az embertől az embert.
Hamvas Béla: A barátság
Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak, onnan Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindig csak kettő. Eggyel több, mint amikor az ember egyedül van, eggyel kevesebb, mint amikor az ember közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individuum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye.
A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság.
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.
A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam.
Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.
Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.
Szép szombatot mindenkinek!
-
Benjámin László: VALAMI PONYVA KELLENE
Valami ponyva kellene, jó detektivregény,
melynek csapdáiból váltig lel kiutat
a széplány képiben űzőbe-vett erény,
és gyilkosság sincs több, mint egy tucat -
S a gyilkos végül is - akármilyen szemfüles
láb- s ujjnyomát törölni, s bár tigrismód verekszik
tíz ellenében is - börtön lakója lesz,
mivel utána les
az utólérhetetlen nagy detektiv,
Poirot Herkules -
S a talpraesett, bátor de szűzies
leány, ki évi száz fontot keres,
a veszélyből örökre megmenekszik,
s a gazdag, de becsületes
ifjú hitvese lesz -
S ne mondja senki, hogy cukrosvizes
ostoba mese ez,
mert a lélek igazságot keres,
és hol van az igazság? A szeméten
meg a mesében.
Valami ponyva kellene, jó detektivregény,
mely a szörnyeteg, álszent
világból, ha csak egy órára is,
kivisz -
s az ember tudja már az elején,
hogy végül egybekel a lány meg a legény,
és helyreáll a megsértett világrend.
-
Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
„Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.
... ember vagyok!?
Honnan jöttem? Ne kérdezd!
Nem ismerhetsz.
Nem fog rajtam golyó,
mert nekem sincs fegyverem...
Sírom a félelmet. Sírom a bűnt.
Megálmodtak egyszer,
Aztán megszólítottak
és én jöttem.
... mikor fegyvert ragadok majd
az lesz halálom...
Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.
Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.
Nem mondhatom el ki vagyok,
És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás;
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant!
Jó estét mindenkinek!
-
Áprily Lajos: CARPE DIEM...
Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.
Carpe diem... Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
-
