Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
Tollászkodnak a sárga-lombú fák
nyúlik az árnyék gyűlik mélyül
személyesül a kép
hívószó varázsige
lássuk babám
parázslik-e
még a tűz a táltos-étető
szeptemberi este
harangot önt
patkót veretne
ősz szálait vedli mintha volna
az ég
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
[bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis -
[mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis -
[mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon
[csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött,
[koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian
[s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Egy kicsit hosszú, elnézést...
De azért álljon itt, emlékként....
Az Ezüsthíd titka
Varga Ferenc befejezetlen meséje
Titkot hallottam, gyönyörűt. Hold suttogta, nád zizegte, feneketlen tó nyelte el örökre.
Hogyan jutottam mégis a titokhoz? Azt mesélem most el, hát jól figyeljetek!
Egy meleg nyári éjszaka történt. Barátom, a Tavi Szellő, megbújt a tóparti kövek közt és mikor senki sem figyelt rá, halk sóhajjal ellebbentette a víz felől a titkot, magával csalta a partra és óvatosan bezörgetett az ablakomon.
Nekem már hosszú ideje nem jött álom a szememre, így örömmel fogadtam kedves éjszakai látogatómat. Ahogy kinyitottam házikóm ablakát, bekönyökölt rajta az egész Balatoni Éj: barátságosan hunyorgó csillagszemével, ezüsthajú nádasaival, kisgyermekek jóízű álmával. Leterítette ébenfekete varázsköpenyét, barátságosan rám hunyorgott, aztán szép csendben hallgattuk a nádas suttogását.
Egy rövid időre a békák is megszakították koncertjüket, csak a Tavi Szellő kedvese fuvolázott szerelmesen a víztükör előtt, amint szőke fürtjeit fésülgette.
Közben az északi part szélén apró ezüstpikkelyekből vert széles csík jelent meg a vízen, lassan kúszott felénk, mintha egy láthatatlan hordóból olvasztott ezüstöt csorgattak volna végig a vízen. A tárgyak is átvették az Ezüsthíd ragyogását, amint az kilépett az északi part alaktalanná tornyosult kőkúpjai közül, s belefúródott a sötét végtelenbe. Úgy tűnt, hogy átlép a felhőkön, egy kicsit megpihen az Óperenciás fölött, majd belehajlik a Hold fázósfényű ölébe.
- A Hold megint reménykedik. - suttogták a hajlékony nádak, talán ma útrakél az Álombéli Vándor az Ezüsthídon és elviszi hozzá a derűt, meg a mosolyt, hogy annak melegével leolvaszthassa az arcára fagyott rideg ragyogást. Mert a Hold valamikor, az Idők Kezdetén, éppoly meleg szeretettel simogatta a Földet, mint a gyógyító Napsugár.
De nem tudott belenyugodni abba, hogy a Nap fényesebb és melegebb nála. Egyre jobban elhatalmasodott az irigység rajta. Napról napra sápadtabb lett, fogyni kezdett, lehellete egyre metszőbbé vált. Ebből a gonosz leheletből született meg a hideg Északi Szél. Bejárta a Föld minden zegét-zugát, megdermesztette az emberek szívét, elterjesztette köztük az irigységet és a kapzsiságot. Az irigység és a kapzsiság pedig gyűlölködővé változtatta az embereket: gonosz háborúkba kezdtek, hatalmaskodni akartak egymás fölött.
Már a Hold is belátta, milyen szörnyű következményei lettek nagyravágyásának, de nem tehetett ellene semmit. Bánatában egyre fogyott, fénye pedig csak sápadt hideget árasztott.
Tettéért súlyosan kellett bűnhődnie, az Éj Szelleme szabta ki büntetését:
- Megparancsolom! - hirdette ki ítéletét a szellem -, mielőtt teljesen elfogynál bánatodban, növekedjél ismét egésszé!
Mikor pedig visszanyerted teljes alakodat és fényedet, kezdődjön elölről szenvedésed, fogyjál el ismét.
Miként az éj követi a nappalt és a nappal az éjszakát: úgy teljesedj egésszé és oszolj semmivé újra és újra!
Tartson pedig büntetésed addig, míg az emberek ismét nem válnak igazakká és tisztaszívűekké!
Minden holdtöltekor lebocsáthatod közéjük az Ezüsthidat, s azon az emberek elküldhetik hozzád a Bizakodást és a Derűt, ami őszinte szeretetből fakad.
Én addig minden éjjel jótékony álmot sóhajtok szemükre, hogy elfeledhessék gondjaikat, bajaikat, ami körülveszi őket. Az újraébredéssel pedig lányom, a Pirosajkú Hajnal, új reményt táplál beléjük. Aztán, amikor az első napsugár végigcirógatja fázós testüket; mosolyt sző szemükbe, felmelegíti szívüket, ajkukra csalja a Dalt. Amíg a Dalt a Szellő és a Fuvallat szárnyra kapja, emberek közt dudorássza, addig a Költészet távol tartja tőlük a hideg Északi Szelet.
- Ez azonban, fázós fényű Hold, rajtad még nem segít! - tette hozzá az Éj Szelleme, majd így folytatta:
- Rajtad csak az emberek segíthetnek. Ha majd a Földön több szívben él a Derű és a Költészet, mint a Bánat és a Gond, akkor egy Álombéli Vándor nekivág a hosszú útnak, elindul az Ezüsthídon, hogy elvigye hozzád az emberek gyógyító szeretetét, s feloldja vele büntetésed. De jól vigyázz! Csak olyan vándor léphet az Ezüsthídra, aki már legyőzte magában az irigységet, önző nagyravágyást. Mindenki más alatt az Ezüsthíd szertefoszlik, csalóka látomás csupán.
- Eddig az Éj Szellemének ítélete - fejezte be furcsa történetét Nádanyó.
- És útra kélt-e már a vándor az Ezüsthídon? - kérdezte egy tapasztalatlan, de kíváncsi nádgyerek.
- Azt mondják, a Holdra feljutott már az ember, de az Ezüsthídra még nem. Ám mondják, hogy megszületett már az Álombéli Vándor és készülődik az útra...
Hogy mi lett a történet vége, nem tudhattam már meg. Kelet felől halványan felderengett a Pirosajkú Hajnal, véget vetett az éji látomásnak. A Tavi Szellő sietve indult köszönteni Őt és az Éj szedelőzködött. Valahol az Idők Mélyén pedig felcsendült a Dal:
,,Süss fel Nap..."
Fázós kisgyermek hangja kélt szárnyra a hajnali Fuvallattal, hogy becsempéssze az ébredők szívében a reményt.
Esik. Egyre vadabbul.
Gubancos eső, felhők sűrű haja,
szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,
söpörnék borbélylányok pocsolyává
záróra után,
ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,
s szórakozottan iramlik.
Látlak. Valahol morzsolod épp
tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod
a filter-csontig, harangszó cukrozza
a kávéd, födél alatt valahol,
födél alatt mindig,
mert hisz széles e nagy kerek ég,
tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,
a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.
Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,
mitől óv meg a neylon-bunker, ha a
szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?
Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul
a dombról a vízbe az autósor, cikkan
a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával
a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis
vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen
senki, de senki a parton,
mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.
Látlak. Valahol szoknyád igazítod,
hallom a hangját, sárga harangzúgás,
átpólyázza gerincem,
megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,
az esőben, akár a plakát, mégis
ringassad kicsikét még, kedves,
szoknya-harangod!
Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről
kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait
sose látom, csak hallom, hogy az összes
fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,
hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,
csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így
folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap
fénybe takart vizihullája fölött,
brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó
hegedűszó, fürge higanyszál föl,
föl az égbe, a szappan holdba.
Látlak, valahol fejedet rázod,
sátorodat, sátoromat sörszínű hajból
fölém feszíted nyugtató födélnek,
világnyi biztonságnak,
simítható égi vidéknek,
úgyhogy bádog-kabátom összefogom,
összefogom magamon rongyos versem,
megidéztelek, itt vagy az égen,
itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,
itt és valahol, mint az eső,
nézd, zuhog egyre,
zuhog egyre vadabbul.
Örök szeretettel szerettelek Téged
(Jer 31,3)
.
Így szól az Isten:
.
Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál időt nekem.
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Itt vagyok számodra!"
De Te féltél,
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Ne félj, mert én veled vagyok!"
De Te nem hittél nekem,
Hanem távolinak és halottnak gondoltál.
Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál szóhoz jutni,
hiszen szabadságodban áll,
hogy eldöntsd,
meghallgatsz-e,
vagy ha akarsz, kikapcsolsz.
Ha kész vagy arra,
hogy meghallgass,
akkor azt szeretném mondani Neked:
"Örök szeretettel szeretlek Téged."
Akár elfordulsz tőlem, akár odafordulsz
hozzám:
Szeretlek Téged!
Szeretlek Téged, mert élsz.
Szeretlek, mert ember vagy.
Szeretlek, mert fejlődsz.
Szeretlek, mert hozzá tartozol a Földhöz.
Szeretlek, mert hely és idő keretei között,
adott helyen és adott időben
kell megvalósítanod magad.
Szeretlek, mert nem élhetsz
remény és hit nélkül.
Örök szeretettel szeretlek.
Rám bízhatod magad.
Van időm számodra.
Bármikor, bárhol, bármilyen gyakran,
Éjjel vagy nappal,
gyere hozzám, ülj le,
nem kell semmit elmondanod.
Látlak.
Ha akarod, beszélhetsz.
Beszélj, kiálts, átkozódj, imádkozz,
imádj, fuss el, gyere újra,
örök szeretettel szeretlek.
Mielőtt a világra jöttél volna,
irántad való szeretetem már működött.
Szeretlek.
Azért maradsz fenn, mert szeretlek.
Nem fogsz meghalni.
Nem semmisítelek meg,
mert szeretlek.
Bármit teszel, veled megyek.
Amint az anya akkor sem hagyja el
gyermekét,
ha az valami rosszat tesz,
Így nem hagytalak el semmilyen esetben sem,
mert szeretlek.
Engedd magad szeretni!
Nyílj meg, engedd, hogy szerethesselek!
Engedd, hogy szerethessenek a dombok,
amelyeket látsz.
Engedd, hogy szerethessenek a hegyek,
engedd, hogy szerethessen a virágzó rét,
és engedd, hogy szerethessen a forrásvíz.
Engedd, hogy szerethessenek az emberek,
akik rád mosolyognak,
engedd, hogy szerethessenek az emberek,
akikkel együtt vagy.
Engedd magadat szeretni!
Engedd, hogy szerethessen a Föld,
és engedd, hogy szerethessenek a csillagok.
Örök szeretettel szerettelek Téged,
embernek fia, ismerem történetedet,
semmi sincs rejtve előlem.
Várom, hogy igent mondj rám.
Nem szeretnélek kényszeríteni.
Időről időre áthaladok az úton, ahol jársz,
nem félek, reménnyel telve várok,
hitedre, irántam való bizalmadra.
Semmi részem nincs abban,
ha Te félsz tőlem,
de én, a Te Istened
mindent megteszek azért,
hogy elnyerjem bizalmadat.
ÁMEN
(Martin Gutl)
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt,
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
color=#0000ff>Fényszóró aranyszemedtől sávos a múlt s már
búsúlsz: egy pillanat veszve, s vele én, a rejtelem rajtam Hasogasd csak
az árnyat, de ha egy bárányfelhő mögül ordasi szőrzet lóg ki, nem én
vagyok. S bárány, se latrok hadnagya nem vagyok, se részegek ormán
ravatal, horkoló, kire havasi nők a szegfűt viszik s már fölforr virágzón
mint egy kondér tej. Bár volnék helyében. De hol vagyok én? A megkeresésben
segítenélek, nyújtom ami közeli gond és düh vagy esély. Tán ama
pillanatban szépkorom kengyelei fölibém lengnek, harangoznak
föltámadásra, s lehet: egy réten a bűneim boglyáit vissza- vezénylem
fűnek, zöldnek s már újra kaszálhatok. Lehet, hogy valami rémmel nézek
farkasszemet, lehet, hogy valaki őrült csönget rám telefont, lehet, hogy a
verstől búcsúzom el, tán jobb ha a fekete tölgyből gombokat
esztergálok, leszel térdtől torokig ékes. Lehet, hogy tervezek nyalókát a
nyalnokoknak, méltóan zord reszelőt, csak cukrítom kicsikét. S tán a
vértanúság a gondom ama pillanatban: egy péklapátra kuporodok, pékurak,
lökjetek a kemencébe, ha áldozat kell, hogy a jó kenyér megszülessen. S
meglehet, éppen félre visz a reflex, hamus, cikk-férges tálam ráborul a
vállfán merengő mennyegzői ingre. Vagy éppen mosómedve-lényem pacsál. De
meglehet, sárga tészta-levélt sodrok, jelesen vágom, mint hadak idején a
dohányt, mert ökörhús-koloncos levest én zúzmara-Krúdy igen óhajtok már,
hogy szégyellje magát a világ! És lehet: egy ó-görög oszlopka mellett
állok, vagyis egy vésetten-hollós hó-szoknya tövén, leér a földig, pici
saru-orra csak sejtés, a taxira várunk, beszáll, marad a hullt köre, benne
két őszi levél, mit véltem saruinak, ezeket dühvel, bottal kacsásra
beforditom, csámpítom chaplinivé kifelé, elhagyom, szállok mesébe a
megcsalatottak dalával, de egy vígaszom van még: legyen az repedt
sarkú, belőle a tündért kihámozom én. Hát íme, álomi pillanat:
ördögbőr-álruhámban, a rókaszagú rút koronavirág-kertbe jutok egy
varangy-hölgyhöz, mit tegyek, cirógatom a száját királyka-madárka-tollal,
nevet, remegtetem édesen, ebihal-függője gyöngy már, göcögtetem tündérré
teljesen. Ez tetszik-e? Másra már nem emlékszem. Hát vegyed ami illik ama
pillanathoz, s ha e számadás csapodár: folyamodj Galaxisunkhoz, mert onnak ha
jő meteor, az harmatos, aminósavakat hoz, élő, zöld csillag ég ott, s
lényei a zöldikék: figyelnek. Van köztük egy, aki fogantatásom óta
hekusom. Ő mindentudóan beszámol, mit cselekedtem, gondoltam-éreztem
akkor, a pillanatban, a szentséges-ékes időben, midőn veled szembe, a nagy
víztől ostorozottan, a vágy piros extázisában feljött a
Telehold.
Szépjónapot mindenkinek!
Rémlik, hogy ezt egyszer már beírtam, de annyi baj legyen! :)
Tersánszky Józsi Jenő:
Gyere öleld meg a nyakam
A két karom nézd milyen kemény
Mindjárt reád uszítom őket
S a menekülést meg se kisérted
Meg se tudod,
Ha kinyujtottam két karom érted.
Hiába sírsz, hiába futsz
Megveszlek úgyis.
Vad riadót ver a szivem
A szádra, válladra, kebeledre, csipődre
A szemem farkaséhes.
Semmit nem igérek:
Máma szeretni foglak,
Holnap talán már rád se nézek
És soha többé.
A két karom nézd milyen kemény
Ma nincs még egy mint én olyan legény
Olyan gonosz s olyan kegyetlen.
Gyere öleld meg a nyakam
Mert kinyujtottam két karom érted.
Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?
Miért imádkozol?...
Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.
De miért, de miért?
Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...
Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,
Vagy tenger fenekén?...
Ó, de úgy-e a remény, a remény?
Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.
Ó, tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.
A pillanatot kell csupán kibírni,
amikor egy véletlen mozdulatból
kiderül, amit szüntelen gyanítasz,
de míg gyanítod, addig nem gyanakszol,
a pillanatot kell csupán kibírni,
amely egy önhitt szárnyalást keresztez,
mikor gyönyöru ívű szerepéből
egy pillanatra kiesik a kedves,
a pillanatot kell csupán kibírni,
mikor egy elszólása tudtul adja,
hogy szerelmedért teljes életével
adózik bár, de csak felére tartja,
a pillanatot kell csupán kibírni:
az átmeneti örökkévalóság
döbbenetét, mit a tábornok érez
ha kételyei percre lefokozzák -
a pillanatot kell csupán kibírni!
Aztán beérni azzal a csekéllyel,
mi megmarad a pillanat után is.
Midőn rámleltél olyan voltam mint egy kivetett kavics a parton
Mint valami fura dolog amit senki se tud mire tartson
Mint régi szextánsra tapadt moszat amit partra hajít a dagály
Mint köd amely kéretlenül az ablakra ül s be-beszáll
Mint mások-hagyta rendetlenség egy szállodai szobasarokban
Mint ünnep utáni reggel a téren szétszórt zsírpapírokban
Mint potyautas aki a vonat-lépcson kuporog
Patak amit eltérítettek útjából a gonosz parti lakók
Erdei vad mely az autók reflektorába belekábul
Éjjeli őr aki hajnalban hazatart robotából
Mint rossz álom mely a börtön homályában sehogyse oszol
Mint madár mely őrjöngve verdes a házban ha fogoly
Mint gyűrű piros nyoma a megcsalt szerelmesek ujján
Mint egy kocsi amit sorsára hagytak állva az utcán
Mint egy eltépett levél mely a szél szárnyán tovaszáll
Mint lesülés a kézen amit otthagyott a tavalyi nyár
Mint téveteg tekintete annak aki érzi messzire tévedt
Mint podgyász amit a megőrzőben ottfeledének
Mint egy ajtó vagy ablak ami nyitva maradt valahol
Mint a seb melyen a villám a fába s a szívbe hatol
Mint egy kő mely az útszélen ott marad emlékeztetőnek
Mint baj mely mint a véraláfutás nem szüntetheto meg
Mint hiábavaló hajókürt a távoli tengeren
Mint kés emléke a húsban amely nem múlik el sohasem
Mint elcsatangolt ló amely inna s a mocsár körül ődöng
Mint vánkos amely lázálmas éjjelen összegyűrődött
Mint káprázó szemmel a napra szórt durva szitok
Mint a harag ha látjuk hogy a földön semmi se változott
Úgy leltél te rám az éjben mint egy szóra mely jóvátehetetlen
Mint a csavargóra ki aludni az istállóba hevert le
Mint ebre amely nyakörvén másnak a nevét viseli
Mint egy régvolt emberre aki zajjal és dühhel telis-teli
Azt olvastam, hogy magányunk önmagunk
tápláljuk, etetjük, figyeljük féltő gonddal,
hogyan növekszik, belőlünk él, mint a
parazita,rágva, örölve csápjaival
a világosságot, és hogy a sötétséget mi
magunk teremtjük azzal az egyetlen, szabad,
magunk választotta gesztussal,
hogy villanyt sem oltunk és tapogatódzunk
régi, mégis a sötétben felismerhetetlen kontúrú
kapcsolataink után, hogy fekete vitorlát
bontva képzeletünk a kidomborodó testeket
szörnyetegnek, az ajtó mögött rejtőző
gyilkosnak láthassa, a gáz fényjeleit villogó
szemének és benne már a világítótoronnyá
magasodott, vérfagyasztó tettnek,
a pupilla mélyén az ölelést is fojtogatásnak,
mert mi magunk szőjük a borzalom leplét
riadt idegszálainkból éjjel,
és nincs, ki lefejtse nappal, és rettegésünk
a minket kutyahűséggel
szolgáló tárgyainkból is bűnözőt formáz,
hogy nap mint nap elítélhessük
őket életfogytiglan tartó jelenlétünkre.
Elég, ha félreértesz...
egyedül kevés vagyok
a vállveregetéshez;
inger nincs annál enyhébb,
mintha játékszered lennék,
és mért is adnék neked okot,
hogy hibádat csak bennem keresd,
- nélkülem hamarabb megkapod!
Maradnál? - még félreérteném,
vállad mért biggyesztetted pont elém?
Maradok én magam - a félreértett,
kinek az egész belőled mára sok,
kit vétlenné tett tegnap-tévedésed.
Tudod, sokkolna, ha velem lennél még,
kevésnek maradni soha sem elég.
Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...
-
Áprily Lajos: BIZTATÓ VERS MAGÁNYOSSSÁGTÓL IRTÓZÓ LÉLEKNEK
Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
nem maradsz egyedül.
Ködökben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.
S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.
Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.
Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.
-
( ÉS AKKOR IRÁNY A TENGER!! Sziasztok:-) )