Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja,
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.
.
Ki őrzi sorsodat,
mikor se hold, se nap
fölötted meg nem állnak?
.
Ki fogja meg kezed,
ha súlyos fellegek
viharra orgonálnak?
.
Ki biztat ébredést
lezárt szemedre, és
ki ír ösvényt szívednek?
.
S ki jön még akkor is
veled, ha útjaid
a szürkületbe vesznek?
A bűn száz annyit ígér,
A szeretet száz annyit ad.
A bűn elveszi az önismeretet,
felmagasztal és magasba emel:
csakhogy letaszíthasson.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis ,,önmagadból'' és összetör:
Csakhogy felemelhessen.
A bűn hájjal keneget,
hogy megrontson.
A szeretet kíméletlenül pöröl,
hogy megtisztítson.
A bűn fröcsköl,
a szeretet szétárad.
A bűn éget és perzsel,
A szeretet sugároz.
A szeretet egyszerű,
A bűn körmönfont.
A szeretet ,,egy-ügyű'',
A bűn agyafúrt.
A szeretet nyíltan beszél,
A bűn körülír.
Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,
A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.
Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen
megmondania az igazat,
A szeretet kitérő választ ad,
hogy ne kelljen hazudnia.
A bűn kényszerít,
A szeretet késztet.
A bűn csábít,
a szeretet vonz.
A bűn érzéki,
A szeretet érzékelő.
A bűn forral,
a szeretet hevít.
A bűn űz és hajt,
A szeretet lelkesít.
A szeretet megkeresi a tisztátalant,
hogy felemelje,
A bűn ,,felhajtja'' magának a tisztátalant,
Hogy kihasználja és a sárba tapossa.
A szeretet az embert látja a cédában is,
de a bűn csak riherongy kurvának tartja.
A szeretet megjelöl,
A bűn megpecsétel.
A szeretet társakra lel,
De a bűn csak hordákba ver.
A szeretet kiteljesít,
A bűn kiüresít.
A szeretet mentséget keres,
A bűn kifogást talál.
A bűn bekerít és magadba zár,
A szeretet kapukat nyit és
másokhoz vezet.
A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,
De a szeretet önmagát osztja szét.
Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
Tollászkodnak a sárga-lombú fák
nyúlik az árnyék gyűlik mélyül
személyesül a kép
hívószó varázsige
lássuk babám
parázslik-e
még a tűz a táltos-étető
szeptemberi este
harangot önt
patkót veretne
ősz szálait vedli mintha volna
az ég
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
[bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis -
[mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis -
[mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon
[csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött,
[koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian
[s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Egy kicsit hosszú, elnézést...
De azért álljon itt, emlékként....
Az Ezüsthíd titka
Varga Ferenc befejezetlen meséje
Titkot hallottam, gyönyörűt. Hold suttogta, nád zizegte, feneketlen tó nyelte el örökre.
Hogyan jutottam mégis a titokhoz? Azt mesélem most el, hát jól figyeljetek!
Egy meleg nyári éjszaka történt. Barátom, a Tavi Szellő, megbújt a tóparti kövek közt és mikor senki sem figyelt rá, halk sóhajjal ellebbentette a víz felől a titkot, magával csalta a partra és óvatosan bezörgetett az ablakomon.
Nekem már hosszú ideje nem jött álom a szememre, így örömmel fogadtam kedves éjszakai látogatómat. Ahogy kinyitottam házikóm ablakát, bekönyökölt rajta az egész Balatoni Éj: barátságosan hunyorgó csillagszemével, ezüsthajú nádasaival, kisgyermekek jóízű álmával. Leterítette ébenfekete varázsköpenyét, barátságosan rám hunyorgott, aztán szép csendben hallgattuk a nádas suttogását.
Egy rövid időre a békák is megszakították koncertjüket, csak a Tavi Szellő kedvese fuvolázott szerelmesen a víztükör előtt, amint szőke fürtjeit fésülgette.
Közben az északi part szélén apró ezüstpikkelyekből vert széles csík jelent meg a vízen, lassan kúszott felénk, mintha egy láthatatlan hordóból olvasztott ezüstöt csorgattak volna végig a vízen. A tárgyak is átvették az Ezüsthíd ragyogását, amint az kilépett az északi part alaktalanná tornyosult kőkúpjai közül, s belefúródott a sötét végtelenbe. Úgy tűnt, hogy átlép a felhőkön, egy kicsit megpihen az Óperenciás fölött, majd belehajlik a Hold fázósfényű ölébe.
- A Hold megint reménykedik. - suttogták a hajlékony nádak, talán ma útrakél az Álombéli Vándor az Ezüsthídon és elviszi hozzá a derűt, meg a mosolyt, hogy annak melegével leolvaszthassa az arcára fagyott rideg ragyogást. Mert a Hold valamikor, az Idők Kezdetén, éppoly meleg szeretettel simogatta a Földet, mint a gyógyító Napsugár.
De nem tudott belenyugodni abba, hogy a Nap fényesebb és melegebb nála. Egyre jobban elhatalmasodott az irigység rajta. Napról napra sápadtabb lett, fogyni kezdett, lehellete egyre metszőbbé vált. Ebből a gonosz leheletből született meg a hideg Északi Szél. Bejárta a Föld minden zegét-zugát, megdermesztette az emberek szívét, elterjesztette köztük az irigységet és a kapzsiságot. Az irigység és a kapzsiság pedig gyűlölködővé változtatta az embereket: gonosz háborúkba kezdtek, hatalmaskodni akartak egymás fölött.
Már a Hold is belátta, milyen szörnyű következményei lettek nagyravágyásának, de nem tehetett ellene semmit. Bánatában egyre fogyott, fénye pedig csak sápadt hideget árasztott.
Tettéért súlyosan kellett bűnhődnie, az Éj Szelleme szabta ki büntetését:
- Megparancsolom! - hirdette ki ítéletét a szellem -, mielőtt teljesen elfogynál bánatodban, növekedjél ismét egésszé!
Mikor pedig visszanyerted teljes alakodat és fényedet, kezdődjön elölről szenvedésed, fogyjál el ismét.
Miként az éj követi a nappalt és a nappal az éjszakát: úgy teljesedj egésszé és oszolj semmivé újra és újra!
Tartson pedig büntetésed addig, míg az emberek ismét nem válnak igazakká és tisztaszívűekké!
Minden holdtöltekor lebocsáthatod közéjük az Ezüsthidat, s azon az emberek elküldhetik hozzád a Bizakodást és a Derűt, ami őszinte szeretetből fakad.
Én addig minden éjjel jótékony álmot sóhajtok szemükre, hogy elfeledhessék gondjaikat, bajaikat, ami körülveszi őket. Az újraébredéssel pedig lányom, a Pirosajkú Hajnal, új reményt táplál beléjük. Aztán, amikor az első napsugár végigcirógatja fázós testüket; mosolyt sző szemükbe, felmelegíti szívüket, ajkukra csalja a Dalt. Amíg a Dalt a Szellő és a Fuvallat szárnyra kapja, emberek közt dudorássza, addig a Költészet távol tartja tőlük a hideg Északi Szelet.
- Ez azonban, fázós fényű Hold, rajtad még nem segít! - tette hozzá az Éj Szelleme, majd így folytatta:
- Rajtad csak az emberek segíthetnek. Ha majd a Földön több szívben él a Derű és a Költészet, mint a Bánat és a Gond, akkor egy Álombéli Vándor nekivág a hosszú útnak, elindul az Ezüsthídon, hogy elvigye hozzád az emberek gyógyító szeretetét, s feloldja vele büntetésed. De jól vigyázz! Csak olyan vándor léphet az Ezüsthídra, aki már legyőzte magában az irigységet, önző nagyravágyást. Mindenki más alatt az Ezüsthíd szertefoszlik, csalóka látomás csupán.
- Eddig az Éj Szellemének ítélete - fejezte be furcsa történetét Nádanyó.
- És útra kélt-e már a vándor az Ezüsthídon? - kérdezte egy tapasztalatlan, de kíváncsi nádgyerek.
- Azt mondják, a Holdra feljutott már az ember, de az Ezüsthídra még nem. Ám mondják, hogy megszületett már az Álombéli Vándor és készülődik az útra...
Hogy mi lett a történet vége, nem tudhattam már meg. Kelet felől halványan felderengett a Pirosajkú Hajnal, véget vetett az éji látomásnak. A Tavi Szellő sietve indult köszönteni Őt és az Éj szedelőzködött. Valahol az Idők Mélyén pedig felcsendült a Dal:
,,Süss fel Nap..."
Fázós kisgyermek hangja kélt szárnyra a hajnali Fuvallattal, hogy becsempéssze az ébredők szívében a reményt.
Esik. Egyre vadabbul.
Gubancos eső, felhők sűrű haja,
szél fésűje tépi, szálba, csomóba repül,
söpörnék borbélylányok pocsolyává
záróra után,
ám széjjelomol, kis szőke patak lesz,
s szórakozottan iramlik.
Látlak. Valahol morzsolod épp
tizenegyedik ujjad, s szívod, szívod
a filter-csontig, harangszó cukrozza
a kávéd, födél alatt valahol,
födél alatt mindig,
mert hisz széles e nagy kerek ég,
tűzoltógarázs, s nagy piros kocsiját,
a vihart – égő derekunk oltandó – kivezényli.
Mitől óv meg a pikkely-tető, mondd,
mitől óv meg a neylon-bunker, ha a
szél, az eső itt csörgölődik ereinkben?
Jönnek az éhes nyájak, sugárban zúdul
a dombról a vízbe az autósor, cikkan
a nikkel ökörnyál, s lustán, tömpe pofával
a bálna-buszok hörpölik egyre a sok kis
vasárnapi Jónást, tengertánc, és nincsen
senki, de senki a parton,
mind az esőben cuppog, a csókban, a sárban.
Látlak. Valahol szoknyád igazítod,
hallom a hangját, sárga harangzúgás,
átpólyázza gerincem,
megmelegít, s bár elmállik, tudom én jól,
az esőben, akár a plakát, mégis
ringassad kicsikét még, kedves,
szoknya-harangod!
Fázom már, s érzem, hogy lichthof mélyéről
kiabálok, lichthof mélyéről, bár falait
sose látom, csak hallom, hogy az összes
fürdőszobaablak, legalább százemeletnyi,
hersegve kinyílik, s hullnak alá csurgó,
csöpögő, jól bezabált szivacsok, lásd, így
folyik itten a víg toros ünnep a bamba vasárnap
fénybe takart vizihullája fölött,
brummognak tengeri tücskök, kúszik ragyogó
hegedűszó, fürge higanyszál föl,
föl az égbe, a szappan holdba.
Látlak, valahol fejedet rázod,
sátorodat, sátoromat sörszínű hajból
fölém feszíted nyugtató födélnek,
világnyi biztonságnak,
simítható égi vidéknek,
úgyhogy bádog-kabátom összefogom,
összefogom magamon rongyos versem,
megidéztelek, itt vagy az égen,
itt vagy vizes ingemben, teafőzőm melegében,
itt és valahol, mint az eső,
nézd, zuhog egyre,
zuhog egyre vadabbul.
Örök szeretettel szerettelek Téged
(Jer 31,3)
.
Így szól az Isten:
.
Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál időt nekem.
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Itt vagyok számodra!"
De Te féltél,
Annyiszor akartam már mondani neked:
"Ne félj, mert én veled vagyok!"
De Te nem hittél nekem,
Hanem távolinak és halottnak gondoltál.
Annyiszor akartam már beszélni veled,
de nem hagytál szóhoz jutni,
hiszen szabadságodban áll,
hogy eldöntsd,
meghallgatsz-e,
vagy ha akarsz, kikapcsolsz.
Ha kész vagy arra,
hogy meghallgass,
akkor azt szeretném mondani Neked:
"Örök szeretettel szeretlek Téged."
Akár elfordulsz tőlem, akár odafordulsz
hozzám:
Szeretlek Téged!
Szeretlek Téged, mert élsz.
Szeretlek, mert ember vagy.
Szeretlek, mert fejlődsz.
Szeretlek, mert hozzá tartozol a Földhöz.
Szeretlek, mert hely és idő keretei között,
adott helyen és adott időben
kell megvalósítanod magad.
Szeretlek, mert nem élhetsz
remény és hit nélkül.
Örök szeretettel szeretlek.
Rám bízhatod magad.
Van időm számodra.
Bármikor, bárhol, bármilyen gyakran,
Éjjel vagy nappal,
gyere hozzám, ülj le,
nem kell semmit elmondanod.
Látlak.
Ha akarod, beszélhetsz.
Beszélj, kiálts, átkozódj, imádkozz,
imádj, fuss el, gyere újra,
örök szeretettel szeretlek.
Mielőtt a világra jöttél volna,
irántad való szeretetem már működött.
Szeretlek.
Azért maradsz fenn, mert szeretlek.
Nem fogsz meghalni.
Nem semmisítelek meg,
mert szeretlek.
Bármit teszel, veled megyek.
Amint az anya akkor sem hagyja el
gyermekét,
ha az valami rosszat tesz,
Így nem hagytalak el semmilyen esetben sem,
mert szeretlek.
Engedd magad szeretni!
Nyílj meg, engedd, hogy szerethesselek!
Engedd, hogy szerethessenek a dombok,
amelyeket látsz.
Engedd, hogy szerethessenek a hegyek,
engedd, hogy szerethessen a virágzó rét,
és engedd, hogy szerethessen a forrásvíz.
Engedd, hogy szerethessenek az emberek,
akik rád mosolyognak,
engedd, hogy szerethessenek az emberek,
akikkel együtt vagy.
Engedd magadat szeretni!
Engedd, hogy szerethessen a Föld,
és engedd, hogy szerethessenek a csillagok.
Örök szeretettel szerettelek Téged,
embernek fia, ismerem történetedet,
semmi sincs rejtve előlem.
Várom, hogy igent mondj rám.
Nem szeretnélek kényszeríteni.
Időről időre áthaladok az úton, ahol jársz,
nem félek, reménnyel telve várok,
hitedre, irántam való bizalmadra.
Semmi részem nincs abban,
ha Te félsz tőlem,
de én, a Te Istened
mindent megteszek azért,
hogy elnyerjem bizalmadat.
ÁMEN
(Martin Gutl)
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt,
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
