Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A sikoltás magas frekvenciájú hullám
és körkörös irányban terjed szerteszét.
A sikoltás az nagyon jó dolog.
Aki sikolt az biztos él,
S én ki hallom, tudom élek még.
Legyen még egy Arany Jánostól, csak töredék, de magában is megállja a helyét. Amúgy a Csaba királyfi-hoz tarozik. Csak még egy személyes megjegyzés: mikor el kezdtem olvasni, a Feszty körkép jutott eszembe...
Előhang
Néztem a sötétbe, sötét éjszakába,
Régi elhúnyt idők homályos titkába;
S amint belenéztem, hosszasan, merevűl:
A ködök országa im megelevenűl
És előttem járnak a hajdani képek,
Mint egykor, oly élők, mint egykor, oly épek:
Szög húnfiak, amint súgár lovaikon
Íjat pödörintve futtatnak a sikon;
Vagy kanca tejétől, bornak ha megerjed,
Vídám lakomájok szilaj tüze gerjed,
Felhangzik az ének, a szív ere pezsdül,
S előterem a mult, bústól, örömestül.
Vagy vadra csatázva, s népekre vadászva,
Zendül az öreg kürt zúgó riadása,
A harcbika bömböl, az óriás tülök,
Nyerítnek a lovak hegyezve kis fülök' –
S elvágtat a falka, szélnél sebesebben,
Utána fehér köd, a föld pora, lebben. –
Ott láttam a hősök ifjabb ivadékát,
S feltünni borongó Etele árnyékát,
Nagy messze vetődni a hún temetőre,
Hogy már deli napjok hajlott lemenőre;
Ott barna Csabát, a szőkébb Aladárral,
Etel nagy örökjét kísérteni vállal, –
Míg harc riad, imé! Kelem átkos földén,
Holdfogyton is áll még, mely támada töltén –
S a nemzeti vészből egy marad fen: Csaba,
Csaba, e nagy éjnek bujdosó csillaga.
Merjem-é futtani gyönge fáradt tollam?
Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?
Az élet hegyének már tetején állok:
Emelkedtem eddig, ezután csak szállok.
Belátom az ösvényt, melyen ide jöttem,
Derült is, borult is a lejtő mögöttem:
De ami elül van, azt borítja felleg:
Ki tudja veszélyit a lemenetelnek!
Ki tudja, ha lábam mélységre botolván,
Nem jutok-e aljra mielőtt gondolnám,
S nem lesz-e világi pályám köre csonka:
Bevégzetlen élet! bevégzetlen munka!…
Kétséges az útad: ha fogsz lenni, célnál?
Szegény ember, addig hogy el ne alélnál?
Mi emel? mi tart fön? mi sugall? mi biztat?…
Kebelem egy hangja. Követem is aztat.
Egy hang, mely csilingel az égi madárban,
Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;
Mely a pók fonalát százszor megfonatja,
Noha füstbe százszor menjen áldozatja;
S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad:
„Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!”
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Hogy milyen volt a két szemed, ki tudja,
de nagyon mély volt és nagyon szelíd,
mintha minden borongó alkonyatnak
magába zárta volna színeit:
a párát és az álmodó sötétet,
mely mint a kéz, a Földet fogja át,
s amelyben már a messzi végtelenség
ígéri nékünk csillagsugarát.
.
Ki őrzi sorsodat,
mikor se hold, se nap
fölötted meg nem állnak?
.
Ki fogja meg kezed,
ha súlyos fellegek
viharra orgonálnak?
.
Ki biztat ébredést
lezárt szemedre, és
ki ír ösvényt szívednek?
.
S ki jön még akkor is
veled, ha útjaid
a szürkületbe vesznek?
A bűn száz annyit ígér,
A szeretet száz annyit ad.
A bűn elveszi az önismeretet,
felmagasztal és magasba emel:
csakhogy letaszíthasson.
A szeretet helyes önismeretre tanít,
Kiábrándít hamis ,,önmagadból'' és összetör:
Csakhogy felemelhessen.
A bűn hájjal keneget,
hogy megrontson.
A szeretet kíméletlenül pöröl,
hogy megtisztítson.
A bűn fröcsköl,
a szeretet szétárad.
A bűn éget és perzsel,
A szeretet sugároz.
A szeretet egyszerű,
A bűn körmönfont.
A szeretet ,,egy-ügyű'',
A bűn agyafúrt.
A szeretet nyíltan beszél,
A bűn körülír.
Míg a szeretet a mélység titkairól dadog,
A bűn a felszín közhelyeiről fecserész.
Míg a bűn hazudik, hogy ne kelljen
megmondania az igazat,
A szeretet kitérő választ ad,
hogy ne kelljen hazudnia.
A bűn kényszerít,
A szeretet késztet.
A bűn csábít,
a szeretet vonz.
A bűn érzéki,
A szeretet érzékelő.
A bűn forral,
a szeretet hevít.
A bűn űz és hajt,
A szeretet lelkesít.
A szeretet megkeresi a tisztátalant,
hogy felemelje,
A bűn ,,felhajtja'' magának a tisztátalant,
Hogy kihasználja és a sárba tapossa.
A szeretet az embert látja a cédában is,
de a bűn csak riherongy kurvának tartja.
A szeretet megjelöl,
A bűn megpecsétel.
A szeretet társakra lel,
De a bűn csak hordákba ver.
A szeretet kiteljesít,
A bűn kiüresít.
A szeretet mentséget keres,
A bűn kifogást talál.
A bűn bekerít és magadba zár,
A szeretet kapukat nyit és
másokhoz vezet.
A bűn elfecsérli és pazarolja a másét,
De a szeretet önmagát osztja szét.
