Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen
A bűn nem nagy színházterem,
Hanem kicsiny, sötét szoba.
Ha valami a gonosz felé csal
Némán botlasz meg.
Abban a pillanatban hallgatnak a trombiták.
Édes dühöngését, kéjfájdalmait,
Átszúrt szenvedéseid, leleplezett haszontalanságát
Dobd el magadtól. Küldd el!
Még akkor is, ha megsebez, s kitépi húsodat.
Többet ér a tisztaságod.
Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
meg kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
Nehéz csizmákban táncolok
Úsznék, de súlyok tapadnak
Rám a vízcseppekben
Láncokkal szárnyalok
Percenként megkopok
Messzebb vagy
Én itt vagyok
Én maradok
Te távolodsz
Vadászom, de én vagyok a csapda foglya
repülök, ám szárnyaim ólomlánc fogja
zörgetem az ajtót
Öklöm véres a kopogtatástól
Mustármag hitem,
mint fuldokló a legapróbb deszkaroncsba
kapaszkodik a levetett golgotai gyolcsba
és megint megérintem ruhád szegélyét
hátha,
immáron talán százezredszerre is
tényleg meg tudsz gyógyítani
Tornay András
nem lehet ennyire rossz az ember
nem lehet ennyire gonosz
idegsejtjeim felháborodva tiltakoznak
s óvást emel a gyomrom
visszaél a szavak csengésével
a méltó emberi léttel
képtelen vagyok hinni a valónak
álomba menekülnék
újra és megint az illúziókba
de immár zárva a kapu
visszahőkölök hát a küszöbén
visszakullogok a hétköznapokba
hirtelen, felajzva, nyúlósan
mint a sületlen rétes
s ízetlen ugyanúgy.
Ne hidd, ez még nem a szerelem,
csak valami fura-buta vágy
kerget egyre közeledbe.
Naptól tikkadt vándor kereste
így a messzi forrás hűs ölét.
Már az utca minden kis kövét,
bokrok ágát, a lépcsők számát
is ismerem - hozzád vezetnek.
A tárgyak, lám, már megszerettek!
Virágok kelyhén harmat ül,
kószálok árván, egyedül.
Beburkol lágyan az alkonyat,
mély kútként őrzöm hangodat.
Igazi társam nincs nekem,
dáliák nőnek szívemen.
Aranyos lábú kék madár
melenget minden éjszakán.
Ha emberek közé megyünk, fényes terembe,
remegve toljuk a tiltó reteszt.
A tiszta nők nyugodt és enyhe mellén
oly súlyosan lóg az aranykereszt.
Ez a talaj szilárd -- ők állnak, ülnek,
vagy fekszenek, nyugodtan alszanak.
Övék a föld, a biztos rejtve-élés,
vetésükben lassan kikél a mag.
Mi a jövőt fogunkkal ráncigáljuk,
köldökzsinórját tépjük esztelen,
mi Mágusok vagyunk, Előidézők,
és korcsolyázunk kócos fellegen.
És minden úszik és csurog köröttünk,
bukunk, hacsak hozzánk nyúlnak puhán,
folyton-folyó és folyton-újuló lét,
síkos, csuszamlós trottoir-roulant,
hullám a szélben, szél a fellegekben,
szemét és csillagok közt a kezünk,
bizonytalan habokban, életünkben
alélva és örjöngve evezünk --
csak evezünk a ködben és a szélben,
mint tántorgó és ájult szívbajos,
ki kétes életének óceánján
rozzant ladikkal tétova hajós.
Úgy hordtam bennetek szavam, akár a lángot,
E sötét gyilkosabb, mint lángnak bár a szél.
S nem döntött semmi még ily véres küzdelembe,
Sem rossz csillagzatom és semmilyen szeszély.
Így éltem volna hát, amíg erőm e láng volt,
És láttam volna mást, mint hogy hamvába tért,
S az éjt, mely jól tudom, eljön, ha szárnyalása
Lerázza sorstalan sok üvegcserepét?
Csak szó vagyok, magam feszítve a hiánynak,
Dadogásom egykor a hiány szórja szét.
Igen, a pusztulás közel, nem lenni, szó csak,
A végzet ez s hiú a megdicsőülés.
Elsodorja az ember életét
A létezés csillag-folyója.
Felizzik, majd átadja a fényét,
És kihunyva hullámzik tova.
Tekintetedtől újra felizzott
Az elhalni készülő parázs.
Kinyílik felettem a kék égbolt,
S fellobbannak előttem a fák.
Kiktől féltem, simogatni vágyom,
Gyermek kacag, s megrendül a lég.
Remegek, mert e fényárban fázom...
A sóvárgás vágya húz feléd.
Prüszköl a ló, tejutak kavarognak a csönd-fodor égen.
Könnyű pára inog, csak a dermedező liliom sír:
pusztul a tiszta virág, jégkesztyű ránehezül majd,
ráül a köd, haragos szél zendül, a nóta zokogja
a volt szép tavaszok fakuló hírét. Ne feledd el!
Hárfa legyen szíved, viharok dala már le ne bírja!
Zeng szilajon, hogy megmarad az, ami hajdani szép volt!
Sárkány-szárnyakon elleng már a cifra idő is;
ím, kiperegnek a lét magvai, fájva enyésznek,
ám kürtös tavaszon feltámad a sárba kihullott.
Prüszköl a ló, tejutak kavarognak a csönd-fodor égen;
s fellobog az örök úr csillag-szép fáklya-világa.
Nem a hegyen, sem a völgyben,
hanem egy nagy mesekönyvben,
nem oly régen, mostanában
sárkány lakott egymagában.
Zord az élet, nem derű
sárkánynak, ha hétfejű.
Ha köszöntik -Jó napot!- ,
emelhet hét kalapot.
Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?
Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,
és mindent mégis oly kiváncsian
szemlélgetek?
Tudod, hogy hány kisértés,
a semmi és üresség késdobáló
hány és hány pokla leskel itt reám?
Persze, a ruhák fodrát leeresztik,
a kelme megfakúl, s a fű
beteríti az utakat.
Persze, persze, a feledés, az elmúlás -
de hol is hagytam abba? -
mégis élek,
mégis nehéz, anya, mégis nehéz.
Világűri, mély, sötét csend:
tenyereket formáz a Nagy Semmiből;
rázkódó, hatalmas erő szüremlik át a lelkeden.
Tudod-e vajon, vagy csak sejted még:
Isten megtartó angyalává lettél;
sűrű, mint az akarás,
sűrű, mint az akarás.
Világűri, mély, sötét csend:
hömpölyög, úszik, létezőben van;
karokká lényegül, tart, tart rendületlen,
ki nem ereszt magából.
Így fonódsz, szivárogsz át létemen;
és tartasz erősen,
és tartasz erősen.
