Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mi tüzel, hogy újra forrsz?
Kóstolót a duska sors
mindenből adott, és jól tudod, ha
tengereket adott volna, az sem
lenne több, mint ez a kóstoló...
Kínnal-borral gazdag úr!
Végigjátszva minden húr.
Hogyha mostan halnál, úgy omolnál
zajjal, könnyel, mint egy büszke bércről
zuhataggá leszakadt folyó.
Maga a Nap dobna rád
szivárványból koszorút.
Nem hogy itten fuldokolj a sárban!
Nem hogy estig bukdosódj a buckán,
bús csavargó! egyre lefelé.
Minden folyót vár a Styx.
Óh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve,
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese
S egy tavaszon én valakire vártam.
Mese-zajlás volt. Zajlott, sírt a vágyam,
Parthoz sodort egy illatos mesét,
Parthoz sodort egy kósza asszony-árnyat.
Hol szedte? Merre? Nem tudom, de szép,
Uj mese volt ez s az árny csodasápadt.
Mindig szerettem árnyat és mesét:
A legszebb mesét és a legszebb árnyat
Egy babonás tavaszi éjszakán
Addig kérleltem, míg életre támadt.
Mese-zajlás volt. Még élt a Mese.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese
Ugyanez éjjel. Bénán, félve, fázva,
Élő mesére s élő asszonyára
Riadtan néztem. Nem az én mesém.
És ez az asszony, ez a csodasápadt?
Ez Minden-asszony, ez nem az enyém.
Tolvaj a lelkem, idegen csodákat,
Idegen árnyat terem és mesét:
A mese régi s rizsporos árnyat
Kérleltem egy tavaszi éjszakán,
Mikor a vágyam utolszor megáradt.
Mese-zajlás volt. Meghalt a Mese.
A vagyok és nem vagy
határáról mosolyogsz...
megtaláltalak, de te már
nem látsz engem...,
nem tudom mi a kicsi
és mi a nagy,
ami merül vagy
amibe merülsz...
... és nem tudom, hogy te vagy,
vagy a mindig voltál...
----------------------
..
... az éjszaka sötéten lopakszik.
Csendben matat a tájon...
az éberség izma rezzent pilládon,
lassan fehérülő álom-virágodból
kiröppen fekete szembogarad
és szobádban köröz újra...
Miféle erő nem hagy nyugodni?
Érezlek, pedig messze vagy...
és függőleges elválasztóvonalaim,
a falak
felé fordulva szemezgetem az éjszaka mondatait,
hogy összeállítsak egy igazán neked hangzót,
létem és léted vibrálásából...
---------------------
HÚSZ ÉV UTÁN
Azt mondtad, nem örök a szerelem,
hogy jönnek az idők, a feledkezések,
és makacskodnak majd velem,
a kérlelhetetlenségig megaláznak.
Azt mondtad, nem örök a szerelem,
mert, ha kigyomlálja hajszálainkból
a sötétet, összekuporodik majd, nevet,
megy, futni kezd más után, mert mehet.
Tegnap hallottam a hangod,
a távolnak kiáltott,
összekoccant fogammal a pohár...
ismerem még most is a dallamot,
soha ellenem, mindig nekem szóltak.
... beszéltem, csak beszéltem, de a
mondatokról elfeledkeztem.
Rohantam a hangod után,
el ne vesszen a levegőben.
Nekem fontos. Sután,
ha mindennapos, tudom sok lehet,
de az én fülem csak matat, keres...
Te mondtad, maradjak, ha
akarnék is, máshoz csak szaladjak,
de neked maradjak.
Te mondtad, fáj,
harap és váj, ha
megkerülöm a szót és
elhallgatom a másikat,
húsz év után is...
Húsz év után is itt állok az
ismerős semmiben és mintha csak
az előbb mentél volna el,
várom, hogy kinyisd az ajtót
... és nem értem,
hogyhogy nem örök a szerelem?
------------------------
PONT
Sivár félelemmel néz reám a föld,
rögök fölött semmi süvít sebesen.
Kattogó perceim záródásaikor
a te kezed legyen fejemen.
Jer ki, kedves, az esőtől minden ujra friss.
Láttad hogy kinyilt a másik georgina is?
Ne nevess! Csak pár szál virág tipeg körülünk:
de legalább mindeniknek külön örülünk.
De ma lásd, oly rémes erdő zaját hallgatom,
s ennen életem mögöttem olyan vak vadon!
Éjjel is magába húz egy ingó sűrüség,
hol az ijedt álom jár és zsámbékokra lép.
Jer hát, jó itt csöpp kertünkben, mely ma ujra friss!
Örülj hogy kinyilt a «másik» georgina is.
Nékem ez a pár fa-alja époly dús világ,
mint a legnagyobb erdőség, «élni nyáron át».
Fű között szemem ha lát egy pöttöm bogarat,
vele megy veszélyes utján, dzsungele alatt,
s tudja, mily tér egyik diófától másikig,
hol ezer csoda burjánzik, ezer rém lakik.
Sohsem ér a kert végébe. Elég messzeség
elérni a ránkboruló levelek közé,
amik olyan illatosak és keserüek,
mint e nyár, melyet alattuk élni jó veled.
Hát a következő vers nem valószínű,hogy illeszkedik az előző hangulatához,de most találtam meg,így hát....
Illyés Gyula
MENEDÉK
Hiába csitítasz, vígasztalsz,
hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog,
beteg vagyok s áltatni azzal
te sem mersz, hogy meggyógyulok.
Halálos nyavalyába estem,
nem tegnap s nem tegnapelőtt
és nincs rá mód, hogy kiheverjem,
öröklött baj, mitől nyögök,
és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa
kínját, pedig be nagy, be sok -
ki ebben van, arról előre
lemondanak az orvosok;
egy napra bár elhessegetni
rémképét, nincs arra se szer;
nincs hátra csak a szembenézés,
a belenyugvás; veszni kell.
Mert ez az ősbaj az öregség.
Annak lepnek tünetei,
olyan riasztón, szinte félek
tükör felé tekinteni.
Így érezhet, akinek arcát
sárgítani kezdi a rák,
így, akinek vérbaj-fekély üt
homlokára szentenciát;
minden nap elérhet a vég. Így
nézem magam; így nézz reám;
lassúbb-gyorsabb agonizálás
minden élet ötven után.
Nem erősítesz engem azzal,
ha eltakarod szememet
az elől, amitől talán már
nem is olyan nagyon rettegek.
Tudjam ne elgyávulva nézni,
mit elkerülni nem tudok,
erre használd, édes csitítóm,
asszonyi tudományotok;
tudjak, ha meglep ama végső
ebtámadás, a végzeté,
hátrálni úgy, hátra se nézve,
mint rég anyánk térde közé;
tudjam, - halld a szép, régi verset:
te spectem suprema mihi
cum venerit hora - "utolsó
órám, ha majd távozni hí:
szememet tereád emelnem"
és -te teneam moriens
deficiente manu - "téged
fogjon hanyatló kezem."
Mert angyali fölényetekkel,
asszonyok, ti, ti értitek
kezelni a vérébe mocskult
hőst is úgy, mint a kisdedet,
s mert halál és szerelem egy ágy,
s mert végezzük bárhogy is itt,
lemeztelenít a halál és
tisztátalanná aljasít,
s mert régtől fogva teelőtted
a titkom se csak az enyém,
segíts át anya-türelemmel
elpusztulásom szégyenén.
Ebben a melegben még magyarul is elfelejtek:-(((
Talán nem ártana egy vízpart...
-
J.Jevtusenko: A HULLÁMBÓL KISZÁLLT AZ IFJU NŐ
A hullámból kiszállt az ifju nő,
csodálkozó szemmel nézett körül.
Csupa fiatalság volt és erő,
jött diadalmasan, fesztelenül.
Vonalain figyeltem, hogy suhan,
zajjal dominóztak a part felett,
sötét hajából, lengve magasan,
nagy, fehér liliom emelkedett.
A játszók meglepetten felnevettek:
„Nini, csoda-liliom! Igazán!”
Bíbor-piros vitorlák díszelegtek
a kékszínű, nedves fürdőruhán.
Kivillogott a szép fogak fehérje,
a sárga part felé ment szótlanul,
s hallszott: lesült bőréről a fövenybe
a lefutó sok csepp zizzenve hull.
Az élet elfut jó és rossz napokban,
a porló évet nem maraszthatom,
de én már most tudom határozottan,
mit látok majd halálos ágyamon.
Lesznek szent és bölcs percek életemben.
Lesz sok-sok bánat és sok-sok öröm.
De akkor az a nő lesz majd szememben,
ahogy kiszáll a vízből s szembe jön.
-
fordította: Áprily Lajos
Ezt a verset egyszer már elküldtem valakinek.
Most újra megteszem.Ha olvassa,tudni fogja,mit jelent..
Somlyó Zoltán
SZÍVEM HÖLGYE
te hölgy, kit sok szerelmes versem úntat,
ki - mint kijátszott kártyát - veted el a multat;
ki sápadt kezedet gyűrűk fényébe mártod,
kinek még csók és eskű meg nem ártott;
te hölgy, ki selyemingbe s felette vérbe jársz,
kinek életed nem több: egy játszma passziánsz,
vagy fagylalt fagyos télben, remek ezüstös tálon,
vagy legfeljebb egy halvány ebédutáni álom;
te hölgy: örök sikolyja szűk szivemnek -
kiben végetlen tengerek pihennek:
ismerj magadra s öltözködj, kérlek,
áhitatom komoly ruháiba -
s pihenj meg!...
Vetettelek hát a toronyba, s szóval szóltam a tiszafákhoz,
láng lobbant, ruhát szabott rád, menyasszonyi ruhádat:
világos az éj,
világos az éj, mely szívet koholt nekünk,
világos az éj!
Messze világit a tengeren,
felveri a szoros holdjait, tajtékzó asztalokra dobja,
lemossa róluk az időt:
halott ezüst, éledj meg, légy mint a kagyló: tál és csésze!
Órairánt és óraellen sodródik az asztal,
a poharak széllel töltekeznek,
görget a tenger étket:
kósza szemet, viharzó fület,
halat és kígyót -
Éjnek és éjből sodródik az asztal,
s fölöttem áradnak a népek lobogói,
s mellettem a koporsókban partnak eveznek az emberek,
és alattam égzik és csillagzik, mint otthon Johanni felé.
És átnézek hozzád,
tűznapsugarazta:
Gondolj az időre, mikor az éj velünk kapaszkodott a hegyre,
gondolj az időre,
gondold: az voltam, ami most:
börtönök s tornyok mestere,
tiszafán-fuvalló, tengeren-dőzsölő,
lángod-belealszik szó.
Ha emlékem már nem őrzöd,
Bújjon beléd ötven ördög.
Ha szerelmem kútba veted,
Halál hozza haza tested.
S ha már többé nem szeretnél,
Pap gajdoljon gaz fejednél.
Mikor szemed más nőt éltet,
Apád mondjon misét érted.
Forró csókom ha elhagyod,
mosson anyád, hideg halott.
Lombként hulljon huncut hajad,
zsebben hordjad fénylő fogad,
S verjen zápor, hídfőre juss,
szégyentelen kába koldus.
Vár holdfényben ölem, ringó
s nem ereszt egy redves ringyó
Pokol tüzén talpad égjen,
szerettelek nyárban télben.
Ha úgy hozza el az este
S gitár csúszik a kezedbe,
Csalfa szemed hályog húzza,
Sárgulj mint a törökbúza.
Mikor köhögsz, véred okádd,
tépett tüdőd kérje kutyád
Ha más nővel bújnál ágyba,
Vásáron vagy buja bálba',
Szíved szúrja ki a kebled,
S utad haza meg ne leljed.
Hulljon porba kezed, lábad,
Szerelemhez ne lelj ágyat,
Kaszás jöjjön érted tüstént,
Drága pénzen szerezz tömjént.
Emberséged sutba vágod,
Égen-földön ne láss álmot;
Élőt fedjen a sírhantod,
Csak én tudjam gyógyitalod.
De mind várlak drága beste,
Teliholddal jönnél este,
Ölelnélek eszem vesztve,
Halljam hogy nyerít a lovad,
Furulyádból mily dal fakad
S két kezemtől ingem szakad,
Csókolgatod számat, mellem,
Eloltod a tűzvészt bennem;
Akkor én percet se várok
S elszáll tőled nehéz átok.
Elfut messze mint a patak,
Hol pihennek, dicső hadak,
Sivatagba, föld mélyébe,
ösvényt őrlő szélverésbe...
De ha betoppannál mostan...
Ahogy látlak, étlen-szomjan:
Délcegen és új gunyában
A szebeni éjszakában.
Szemedtől lángol a tapló...
Hozna már el ez a kagyló!
..és hát miért ne? Miért is ne hoznám ide ezt a gyöngyszemet/számomra mindenképpen az/,amikor ritkaságnak számít,hiszen egy olyan "dologról" mesél ez a kis levél,amelyről-ebben a világban-szinte már csak "szamizdat" módon illik beszélni, mert egyébként félő,nevetség tárgya válik belőled: a szeretetről.
Hervay Gizella:
LEVÉL HELYETT
Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.
Hozok én is valamit a másikból, jó?
(Annyi verset írtunk már be, nem tudom van-e még egyáltalán, amit nem :))
Jorge Luis Borges
AZ ÁLOM
[EL SUEN~O]
Midőn az éjfél kongatása még
bőséges idővel kecsegtet,
Odüsszeusz gályáinál mélyebbre szállok
az álom emberi emlékezetének
elérhetetlen tartományaiba.
És e vízalatti tájról
érthetetlen roncsokat emelek ki:
elemi botanikák füveit,
mindenféle fajta állatokat,
holtakkal folyó párbeszédeket,
arcokat, melyek voltaképp álarcok,
és réges-régi nyelvek szavait
s olykor olyan borzalmakat,
melyekhez nappal semmi sem hasonlít.
Minden leszek vagy semmi. Az a másik,
ki úgyis vagyok, s aki ezt a másik
álmot látja: ébrenlétem. Csak néz rá,
kis, rezignált mosollyal.
Ahogy böngészem abba a bizonyos említett topikba általam beírt régebbi verseket,annyi szépet találok.Viszont most üt vissza egy régebbi makacsságom,de keményen:akkoriban rengeteg vershez nem írtam szerzőt és lám,nagyon soknál nem is jut eszembe a hozzátartozó név! Ide pedig nem akarom név nélkül behozni..
No mindegy.Az ember okuljon a saját hibájából...
Karinthy Frigyes sziporkái nem igényelnek kommentárt.Ez egy Szép Ernő paródia-Tőle:
DAL
Mint egy szép, aj, szűz kisasszony,
Ajaj, szép fehér kisasszony,
Fehérkisasszony, szép kisasszony,
kisasszonyka, kisasszonyka,
Olyan az én éltem dolga.
Én, kérem szépen, nem vagyok már
Kicsi fiuka, nem vagyok már
Pedig, de jó volna
De jó volna, de jó volna,
Ha én kicsi fiu volna.
Ha én kicsi fiu volna
Csilingelne, lovagolna,
Ujságokba, sose írna,
Sose, írna, sose írna,
Télen-nyáron csilingelna.
Gyermekkorom, fehér bárány,
Jaj, mint tiszta, havas márvány,
Csilingelve elment messze,
Elment messze, elment messze,
És már nem tér soha vissze.
Csilingelne gyermekkorom
Kicsi kocsim, kis vasutom
Kicsi lábam csilingolna
Csilingolna, csilingolna
Volt réz-halam, réz-angolna.
Én már mostan ám nem játszom
Én már nagy fiunak látszom
Mostan nekem nincs játékom
Nincs játékom, nincs játékom
De még akkor volt játékom.
Mostan már nincsen játékom
De még akkor volt játékom
Volt játékom, csilingeltem
Csilingeltem, csilingeltem
De most nincs játékom nekem.
Nincs játékom, isten bácsi
Azért mondom: bácsi, bácsi.
Ajaj, kicsi fiu voltam
Csilingeltem, csilingoltam
Nincs játékom nekem mostan.
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.
Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyilna ablakod előtt – játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörüsége életemnek.
Igy beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyiljon álmaidban.
BABITS MIHÁLY:
HÁROM VERS NYÁR ÉS ŐSZ KÖZT
RIMEK
Még az egész napon át
bolygjuk a nyár vadonát,
de az est már szelid ősz:
bágyadt szemünk elidőz
a sötétség mélytavú
völgyein s a vértanú
ég testén, mely csillagos
fénysebekkel gyulladoz.
Ami nappal oly pogány,
a fü a domb homlokán:
ez a fény s az esteli
harmat megkereszteli.
Házunk is a dombon ül,
mint aki templomban ül,
s mintha gyertyát tartana,
nyúl az éjbe ajtaja
vékony résén a sugár –
dombon ül és muzsikál
– azaz benne rádiód –
bezengi régiót,
igaz, hogy nem templomi
hanggal, hanem londoni
dzsesszekkel… De mért ilyen
fényes a táj hirtelen?
Mint nagy ostya, kereken
kel a hold a tej-egen.
És a ház most térdepel.
Öltönye fehér lepel.
Mint ki áldozásra vár,
s közben más imát darál,
mit egy messze, ördögi
szuggeráló súg neki.
Óh mily csúf, frivól ima!
Vétek ennek szólni ma.
Zárd el, édes! Jámborabb
zene zeng a lomb alatt.
Hallgassatok, városok!
Bokraink jobb kórusok.
Hagyjátok a tücsköket,
hadd zengjék túl dzsesszteket!
Szeretném a londoni
rádióba mondani:
«Dzsiggek, csitt egy percre, csitt!
Világszám következik.
Páris, London, Nazarét,
Assisi és Tiszarét,
Barcelona, Mexico,
egy a programm: tücsökszó!»
..és hát az örök,ami soha nem múlik el.Ez a vers,ami talán kicsit közelebb áll hozzám,mint a többi József Attila költemény.Okom van rá,hogy így legyen.
Elnézést kérek Tőletek: lehet,lassan,lassan átmentem ide beírt verseim nagy részét egy másik,általam évekig látogatott és nagyon kedves topicomból,ha nem vennétek zokon..Kicsit talán ezzel a hátsó szándékkal is hoztam létre ezt a helyet,természetesen az alapötlet sértetlenül hagyása mellett.Csak remélni tudom,hogy nem kell hasonló okok miatt idő előtt abbahagynom,mint az említett helyen,hiszen csak az a célom: örüljünk egymás örömének és fedezzünk fel együtt sok-sok új hangulatot régi vagy nem annyira régi versekben,prózában..
Na,megint prédikáltál,Karak!
Bocs.
Tehát:
KARÓVAL JÖTTÉL /József Attila/
Karóval jöttél,nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat ígértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(így van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.
Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?
Magadat mindíg kitakartad,
sebedet mindíg elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad,
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
Előtte tán nem is hallottam Nagy László nevét/van ilyen:-(/ és évekig hajszoltam egy kötetét,amíg sikerült megszereznem,amely tartalmazta ezt a költeményt..
Hmmm...talán még most is tetszik?
A VÁROS CÍMERE
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bújdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat -
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vízzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek - s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten -
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.
