Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mondották föltárnak
mosolyognom illik...
Gyóntam szent fülkében,
műbőr ágyon fekve.
Kevés volt. „Lelkén folt!”
Most szikével kérdik:
mit titkolsz,
mit titkolsz,
érdekes miért vagy,
szíved ha cserben hagy,
mi az, mi visszahoz,
mi léha ritmus?!
Kutattak, túrtak, szántották tüdőm.
Szívem markolta
medika céda.
Beleim fölött
fejek fintora.
Márvány májamba
halálnapot véstek –
hasra ütve usque...
Mit titkolsz,
Mit titkolsz
csontod velejében?!
Mért vagy más,
mért vagy más –
vallatott a röntgen.
Hol a baj,
hol a baj –
agyamat megfúrták.
Vagy lejjebb,
Vagy lejjebb?!
(Szívták nővér-kurvák.)
Matattak és túrtak,
fúrtak, villanyoztak,
aztán összevarrtak,
úgy ahogyan voltam,
de nem lelték titkát;
miképp élek holtan.
Nem találtak ritmust,
rímet, metaforát.
Hiába kutattak
bélfaunát, flórát.
Papirost adtak hát,
hogy míg lábadozok –
fejtik majd, hámozzák
képeim, betűim
a csodadoktorok.
Asztrológus is jött,
adataim kérte...
„Hanganalízist!”
„Lakmuszt székletébe!”
Ki vagy te,
mi vagy te,
ocsmány költő-állat,
miért szívod vérét e
prózai világnak?!
Talányom, magányom,
élő halottságom,
„ki vagy te, mi vagy te”
lump-proletárságom,
főzelékben szétfőtt
babérkoszorúm,
belső csataterem,
összevart csontodúm,
aranyfüsttel bevont
kopottas lúdtollam,
és még járt hozzá
néhány autogramm,
mindet rájuk hagytam,
hátha megbocsátnak;
titka maradtam e
kicsinyes világnak...
Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, - s a szívem.
Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre
S előbbre egy lépést se jár az óra! -
- Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya,
Együtt theázgatunk sok este még.
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva...
Utóbb elég lesz, - neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig! -
Marad az éltünk ünnepnapja ez,
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, -
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
E csöndet ismerem.
Gyönyörű pénz! Hogy peng az ezüstje!
Ezt a zenét régóta de várom.
Mintha a Nap száz kis nyila tűzne
róla, úgy lángol, sorba ha nézem:
egy... kettő... három...
Némelyik foltos csak. Vörös árnyak
futnak a szálkás, furcsa íráson.
Ezt nem adom így senki kufárnak!
Dörzsölöm sorra köntösöm ujján:
egy... kettő... három...
Jaj, nem akar eltűnni a foltja,
nem viszi posztó, nem viszi vászon!
S mintha varázsló ördöge volna,
terjed az árnya csak. Mennyi a folt már!...
egy... kettő... három...
Undorító! Már mocska vörösre
festi az ujjam, hogyha sikálom...
Vér, hiszen vér ez!... Csurran a csöppje...
S véres lett mind... nézd... tőle az ujjam:
egy... kettő... három...
El vele!... Vissza kell nekik adjam!...
Véres ezüsttel senki ne lásson...
Míly buta zúgás zeng szakadatlan...
S új fakereszt áll... több is... az ácsnál:
egy... kettő... három...
Főpapok és ti őszhajú vének,
visszaadom... Úgy kínoz e járom...
Bűntelen vér, mit eladtam tinéktek...
Itt az ezüst!... Nincs csöppnyi hiánya:
egy... kettő... három...
Nincs közötök hozzá?... Tegyek érte?...
Életen át üldözzön az átkom?...
Itt van!... A szentély kőküszöbére
szórom!... Hogy gördül szerte a padlón:
egy... kettő... három...
Gyorsan el!... Jaj, hogy zúg a zaj ismét!...
Mintha „feszítsd meg” zengne... Nem állom
így ki tovább... Rőt felleg, el innét!...
Véresőt rejtesz!... Hull is a vércsöpp:
egy... kettő... három...
Bárhova lépek, tiprok a vérben!...
Hogy süti, izzón égeti lábom!...
Ne kéne földet... jaj... sose érnem!...
Végre!... Hisz áll ott pár fa a dombon:
egy... kettő... három...
Van kötelem, fel gyorsan a tönkre!...
Rajta feszül már hurkom az ágon...
Hull, jaj, a vér hull, perzsel a csöppje!...
Torkomon éget!... Jaj, el a tönkkel:
egy... kettő... há...
Udvarol az ég a földnek,
napsugárral cirógatja,
szél szárnyával legyezgeti,
a föld hagyja, tetszik neki.
Felduzzad a patak árja,
a domb háta belegörbed,
a tengerpart megcsuszamlik,
a hullám felcsap az égig.
A föld, s az ég szeretkeznek.
Én sem maradhatok közömbös,
lángra kapok kettőjük közt!
Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe,
Amint én nézek le már százezer éve.
A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.
Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.
Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.
A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
a kósza hajnal nem oson puhábban,
az a párduc vagy te a holdsugárban,
kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
fogva, szemünk hiába is keresne,
messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
hátad. Egy feledésbe ment öröklét
óta kész vagy magad átadni önként
a kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon -
egy országé, amely zárt, mint az álom.
Első nap
sötét volt amikor felocsúdtam borzongatott a
hideg amíg szedtem a rőzsét tüzet csiholtam
Ő kijött a barlangból megborzongott a tűz fölé
tartotta a kezét és szólt: Legyen világosság
Második nap
hajnalban keltem vizet hoztam a partról
fellocsoltam az agyagos földet hogy ne
verődjék fel róla a por Ő kijött vizet öntöttem
a tenyerébe megmosta az arcát felnézett és azt
mondta: Nevezzük a mennyezetet égnek a
szárazat földnek az egybegyűlt vizeket pedig
tengernek
Harmadik nap
korán keltem kék piros sárga
gyümölcsöket szedtem apró magokat
gyűjtögettem két kő közt megőröltem
megdagasztottam megsütöttem Ő felkelt
nyújtózott egyet megette a lepényt az édes
gyümölcsöket és szólt: Hajtson a föld gyenge
füvet maghozó füvet gyümölcsfát
Negyedik nap
jókor reggel felserkentem leveles ággal
tisztára sepertem az udvart beáztattam a
szennyest megsúroltam a lábasokat
megtisztogattam a szerszámokat A kasza
pengésére felébredt a fal felé fordult és szólt:
Legyenek világító testek az ég mennyezetén
hogy elválasszák a nappalt az éjszakától
Ötödik nap
reggel felkeltem vizet húztam a vályúba
szénát vetettem a lovaknak megfejtem a
teheneket megnyírtam a juhokat kihajtottam a
kecskét megtömtem a libát csalánt vágtam a
kiskacsáknak tengerit morzsoltam a tyúkoknak
moslékot főztem a malacoknak csontot löktem
a kutyának tejet töltöttem a macskának Ő
nagyot ásított kidörzsölte az álmot a szeméből
és szólt: Szaporodjatok és sokasodjatok és
töltsétek be a földet
Hatodik nap
fájások ébresztettek megszültem
magzatomat megfürösztöttem bepólyáltam és
megszoptattam Ő föléhajolt hagyta hogy a kis
kéz megszorítsa az ujját képmására mosolygott
és látá hogy minden amit teremtett vala ímé
igen jó
Hetedik nap
gyereksírásra ébredtem gyorsan tisztába
tettem megszoptattam és elcsitult Tüzet raktam
kiszellőztettem felhoztam az újságokat
meglocsoltam a virágokat csendben
letörölgettem megcsináltam a reggelit A
kávészagra felébredt bekapcsolta a rádiót
rágyújtott egy cigarettára és megáldá a hetedik
napot
..és akkor Yorick hangja egy Baka István vers közvetítésével..mert ok és okozat csak látszólag léteznek szoros összefüggésben..
YORICK MONOLÓGJA HAMLET KOPONYÁJA FELETT
Jó gazda Fortinbras király zárás után kimehetek a temetőbe
és ilyenkor rejtekhelyéről előkotrom Hamlet koponyáját
a tenyeremen tartva nézegetem és beszélek hozzá
szegény Hamlet amikor még a te bolondod voltam
senki se kapott kardjához ha dánul mondtam vicceket
persze a svéd is szép sőt igazi kultúrnyelv nem úgy mint a
dán
s az urak a hasukat fogva röhögnek mucsai kiejtésemen
rengeteg aranyat kapok már vettem egy kis kertes házat
Helsingőrtől nem messze kecském van és gazdaasszonyom
az enyémnél is csángóbb tájszólással ha kimegyek mindig
friss tejet fej gyümölcsöt hoz s vacsora után lefekszik velem
de te mégis hiányzol néha Hamlet jó uram utcákat
neveznek el rólad de azt hogy utca svédül írják
ez vicces is és szomorú is de meg lehet szokni
a hivatalos krónikákban sovány búskomor és filosvéd vagy
holott én emlékszem kövér voltál harsány és kivörösödött
arcodról vívás közben csorgott a verejték
várt is a mérgezett kendő anyád kezében de te elhárítottad
s tovább-
küzdöttél mint bocsáss meg a hasonlatért a hízott patkány
ha sarokba szorítják más ivott a mérgezett kupából
más halt meg a mérgezett hegyű tőrtől téged voltaképpen
a guta ütött meg öt perccel Fortinbras jövetele előtt
meg azt hiszem az undor és a kétségbeesés hogy
EZEK EZEKKEL EZEKTőL ÉS RÁADÁSUL DÁNOK
én tudom nem volt igazad s hogy benned a svéd
imperializmus
szálláscsinálóját látták meg egyébként is túl sokat fecsegtél
mindegy én szerettelek bár oly rosszul epigonizáltál
a tőlem hallott vicceket sütötted el a tőlem látott
grimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül és
milyen erőltetetten és érezhetően viszolyogva
a felvett szereptől ahogy egy profi sohasem
mert tiszteli a mesterséget mint én a királykodást
habár a lelkem legmélyén kiröhögöm de kár most
még ebbe is belemenni elég hogy a
te koponyád van a kezemben s nem az enyém a tiédben
elképzelem milyen nagyképű bölcsességeket szavalnál
a helyemben amíg én bocsásd meg ezt az álszerénységet
csak nézek üres szemgödreidbe számlálom csorba fogaid
tapintom orrcsonkodat és a sárga vázra
próbálom visszarakni képzeletben
a húst a bőrt haj- és szőrszálakat s ama
vizenyősszürke alkoholtól párás
és mégis értelemtől csillogó szemeket amelyekbe néztem
egykor
igen akkor is amikor tudtam már fényüket kioltják
hamarosan s kialszik vélük Dánia
fénye örökre bár még az se biztos.
off
És én mennyire szeretem ezt a verst! :)
on
Egy idézettel fogok beköszönni:
"- Jó napot! - mondta a kis herceg.
- Jó napot! - mondta a váltó?r.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a kis herceg.
- Rostálom az utasokat, ezresével - mondta a váltó?r. - Hol jobbra küldöm a vonatokat, amik viszik ?ket, hol meg balra.
És egy kivilágított gyorsvonat rázkódtatta meg mennydörg? robajjal a váltóházat.
- De sürg?s nekik - mondta a kis herceg. - Mit keresnek?
- Azt maga a mozdonyvezet? se tudja - mondta a váltó?r."
Szépségedre, ha van, büszke ne légy. Kaptad.
Szeresd, örülj neki.
És, ha tűnik,
veszteségnek, szégyennek ne tekintsd. Mondd,
-nem, ne is mondd, érezd csak- "köszönöm, hogy
voltam szép is, mások és a magam gyönyörűségére.
— Jaj, de milyen szép is most már kipihenni magam belőle…!
Ez egy nagyon kedves versem.Talán azért,mert Hamlet egyénisége mindig is vonzó volt számomra...
Na és Yorick! Róla alig tudunk valamit,mégis...
Mintha az egész történet felett-akár Hamlet atyjának szelleme- az ő lelke is ott lebegne ...
***********
AZ ÉN HAMLETEM
Amit a versem elmondhat, kevés –
Mindenre nincs is felhatalmazásom...
Fogantam én, ahogy kell, bűnben és
Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.
Jól tudtam én, ha elrugaszkodom
S feljebb jutok – a létem lenne zordabb.
Kész voltam várni hát, amíg jogom,
A vérszerinti, ültet fel a trónra.
Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,
Nem vesztek, így a nyereség se csábít.
Akikkel kardot koptattam s padot,
Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.
Azt hittem, bármit elfecseghetek,
Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.
S a grófi, hercegi sihederek
Hallgattak rám, mint banda a vezérre.
Halálra rémítettünk minden őrt,
Akár a himlő, terjedtünk a korban.
Késhegyről ettem húst, s alig betört,
Jóvérű paripákon lovagoltam.
“Uralkodj!” – ezt mondják majd énnekem,
E billoggal jelölt meg születésem.
S éltem, lovak szagától részegen,
Aztán a könyv ejtett rabul egészen.
A szám mosolygott, ám szemem hideg,
Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,
Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.
“Szegény Yorick!” Már visszatért a porba.
Előjogon, kitüntetéseken
Nem osztozkodtam, préda sose kellett:
Az elhullót megszántam hirtelen...
És megkerültem lovammal a berket.
Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,
A hajsza minden izgalmát feledtem.
Elengedtem a megsebzett vadat,
S a hajtókat korbáccsal összevertem.
Láttam, hogy válnak vad játékaink
Kicsapongássá, botránnyá naponta.
Titokban, éjszaka, a nappali
Sok disznóságot arcomról lemostam.
Naponta érve, lettem ostobább,
Papolt az intrika – fülem bedugtam.
Kortársaim s a kor zűrzavarát
Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.
Tudásra éhes elmém, mint a pók,
Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.
De mire jók a szép gondolatok,
Hol mindenütt otromba cáfolat van.
Barátaimmal megszakadt a szál,
Letértem Ariadné fonaláról.
“Lenni – nem lenni?” – töprengtem, habár
E dilemma megoldódik magától.
Örökké reng a kínok tengere,
Nyilazhatunk belé – kölest szitába,
E cifra kérdés-ocsúból pereg
A felelet fény-magja tán világra.
Meghallva az atyai szózatot,
Mentem, szavában kétely nélkül bízva.
Emeltek a nehéz gondolatok,
De testi szárnyam lehúzott a sírba.
A kor ötvözete, ami vagyok,
Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.
Vért ontottam, mint mások. S mint azok,
Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.
Bukásom lett a fölemelkedés.
Ofélia! A rothadásig gyűlöltem.
De eggyé tett azokkal az ölés,
Akikkel együtt fekszem most a földben.
Én, Hamlet, aki az erőszakot
Utáltam, a dán koronára köptem.
De ők úgy látták – akartam a trónt,
S a trónért vetélytársamat megöltem.
A zseni-szó, akár a lázbeszéd.
Alig születtünk, megles már halálunk.
Van fondorlatos válaszunk elég,
De hozzáillő kérdést nem találunk.
Ha minden széthull benned kívüled
S vacog a lelked mint egy pirogárus
A Néva-parton s úgy zsibong fejed
Mint délután a Balti pályaudvar
És ereid aluljáróin át
A fáradt vér özönlik egyre sildes
Sapkában munkából jövet s lohol
Hogy le ne késse szíved vonatát
Ahonnan épp most ugrik le a váltás
Reménnyel oxigénnel még teli
De mindhiába agyadig nem ér el
Mint május elsején a gyárkapun
Lakat van rajta és a mondat kulcsát
Mely elfordulna benne nem leled
Csak rozsdásan csikordulsz elakadnak
A szavaid és vörösre fagyott
Öklöd akár illetlenül kilógó
Tagot hiába gyűröd vissza a
Zsebedbe szégyenedben úgy kalimpálsz
Egész testeddel mintha az Idő
Combjai közt
ezért kíván magába
Fogadni tán e kapualj ahol
Sikos sötétségben előre-hátra
Botladozol de végső rándulásod
Után se lágyabb egyre merevebb
Leszel hacsak föl nem cibál időben
És litvánul vagy lettül szitkozódva
Ki nem zavar a házfelügyelőnő
Kétezer évvel ezelőtt Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltűnődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.
Szabó Lőrinc
OFF
Igazad van Yvy: hiszen L. is én voltam.Akkor miért ne? Hallgatok Rád és áthozom..:-)/
ON
A mai napon talán születtek sértődések is.Nekem sem könnyű.De úgy gondolom,első a topic érdeke.Gondoljatok erre,mikor úgy érzitek,zsarnok vagyok a saját topicomban.Lehet.De egyetlen cél érdekében:hogy az,amit létrehoztam fennmaradhasson,Talán nem is kevesünk örömére.
