Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
"Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van – az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit. "
Tudtam, hogy mindenki éhes
és mindenki legjobban magát szereti. És
tudtam: kiméletlen ökle van annak, aki
éhes – és éhesen a sziv sértődékenyebb.
Ezért én gyengéden félreálltam
a vályuhoz rohanók ökle és szive előtt.
Bennem kevés az étvágy és türelmes
a sziv. Gondoltam: hogyha jóllaktak:
majd megszánnak engem. Hogyha jóllaktak:
észrevesznek – s engem is megkinálnak.
De a jóllakott ember
finom és fölényes. S tele gyomorral
undorodik ételről beszélni.
Ember! szegény ember! ki gyengeséget ettél a
tiltott fa tövében: vigyázz meztelen
fájós szivedre! vigyázz magányodra: egyetlen
páncélod, vigyázz! – Mert puha vagy, mint
gyenge ujszülött csontja és Szeretet mankójával
nyomorgatod remegő tagjaid. De
a szeretetedben megbünhődsz!
apádért, anyádért, testvérért, ősért!
Mindegy: szülődet szereted-e, vagy szeretődet, vagy
gyermekedet! állati kinnal fizeted meg a simogató
kéz és ölelés és gügyögés mákonyos mérgét; olyan
leszel, mint ütődött gyümölcs: megmarhat minden
féreg és minden szél földrerázhat. És mennél
jobban szeretsz: annál több
ember cselédje leszel!
Pokol és babona cselédje leszel! Lépni se
tudsz iszonyu baljós jelektől és verejtékes
félelemben töltöd nyomorult napjaid.
Óh, Magányos ember!
ki árthat neked? te erős! te bölcs! Istenem, ki
árthat annak, ki
senkit sem félt!
Te hideg zárda szürke szüze: ki haldoklók közt
viseled nyugodt redőjü köntösöd és az őrjöngők sikolya se
riasztja ájtatos szived; – te Isten választott
remetéje: ki kigyók és gyökerek közt gyökerek magányába
zártad fájdalmatlan tested; vagy lombikok mérges gőzét
iszod és kiváncsi ujjad gyönyörrel nyulkál kifordult
gőzölgő emberi has eleven beleiben; Vallás és Tudomány
áldott Magányosai! kik betegek lesztek és meghaltok
Szeretet gyilkos pólyája nélkül!
és lelki fájdalom égető ize nélkül:
ti boldogok!
Pedig már majdnem aludtam...
Kérhetnélek benneteket?
Cat:szerintem egy ilyen terjedelem még elmegy,hiszen nem vagyunk itt olyan sokan...
Yvy:én tudom,Te okos nő vagy és most már azt is tudom,finoman ugyan,de szúrni is tudsz..:-)
Én akkor is kedvellek Benneteet!:-)
Mint aki nem is létezett,
úgy nézünk vissza magunkra,
amikor még azt mondtuk egymásnak:
jóreggelt -
és azt gondoltuk:
jóreggelt -
Akkor még belerúgtunk
a bádogdobozba dühünkben,
mert még elgurult a doboz,
ha belerúgtunk.
Most mozdulatlanul
idecövekelve
már meg se próbálunk mosolyogni,
úgyse látja meg senki.
Csak a ránk leukoplasztozott
reklámnevetés vigyorog rajtunk
éjjel-nappal szolgálatkészen,
s már azt se tudjuk, mit gondolunk,
mikor azt mondjuk:
jó reggelt.
Nyugtalanságban áll a szirti erdő,
Felhők tolongnak keletről nyugatnak,
Lenn tompán döng a sűrűség a mélyben;
– Varjak húzása néma és heves; –
És tompán döng a léptem.
Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,
De karom akkor nem feszült az égnek.
– Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!
Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.
E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
– De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.
Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
– Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.
E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
– Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! –
Vihar! Beszélgess vélem!
Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, – ökölbe szorult.
Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van – lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.
MILU !
Most nem mondhatod,hogy gyors a tempóm Baranyiban!! :-)
*******************
BALLADA AZ ELKÉNYEZTETETT IFJÚSÁGRÓL
A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
kiállni néktek nem volt egyszerű,
de a jövőt nekünk is csak szivárvány
jelzi ma még, hisz odébb a derű.
Szívünk komoly, ha nem is keserű.
Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
S kik a viharban sérülést szereztek:
úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.
Való igaz: a múlttal összevetni
nevetség volna ezt a kort ma már,
(hisz nem bolond málé után epedni
kit asztalához rántott csirke vár!)
S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
Panaszunk illetlen, rendellenes.
(Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
olyan, ki kész ebédhez érkezett meg...)
Tőlünk csak a hurrá természetes,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
A nősüléssel évekig kivárunk,
pártában fogy aránk legszebb kora,
s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
sok cérna kell még az újjávarráshoz,
mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
De hiába is mennénk a tanácshoz,
Mert mi vagyunk az elkényeztetettek.
(Már hallom is a tenger ellenérvet:
„mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
„nagyon igényes ez a nemzedék”.
Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
Csak előbbről lehet előbbre lépni,
s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
több nagy munkával tudnánk szembenézni
s akkor se lennénk, „elkényeztetettek.”)
Tizenhét évig töltöttük serényen
tudás-borral – kikénezett fejünk,
s nagy polcra téve néhol még kevélyen
üres hordófej kong ukázt nekünk.
(Nem lenne lassan helyén a helyünk?)
A világosság egyidős a renddel:
tizenhét éves. Aszú-értelemmel
volt hát idő betelni minden fejnek.
Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell ...
(Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)
Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
e had bársony-sátorlapot nem áhít,
jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
Csak ne halljunk dobhártya-szakadásig,
Hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.
Mondották föltárnak
mosolyognom illik...
Gyóntam szent fülkében,
műbőr ágyon fekve.
Kevés volt. „Lelkén folt!”
Most szikével kérdik:
mit titkolsz,
mit titkolsz,
érdekes miért vagy,
szíved ha cserben hagy,
mi az, mi visszahoz,
mi léha ritmus?!
Kutattak, túrtak, szántották tüdőm.
Szívem markolta
medika céda.
Beleim fölött
fejek fintora.
Márvány májamba
halálnapot véstek –
hasra ütve usque...
Mit titkolsz,
Mit titkolsz
csontod velejében?!
Mért vagy más,
mért vagy más –
vallatott a röntgen.
Hol a baj,
hol a baj –
agyamat megfúrták.
Vagy lejjebb,
Vagy lejjebb?!
(Szívták nővér-kurvák.)
Matattak és túrtak,
fúrtak, villanyoztak,
aztán összevarrtak,
úgy ahogyan voltam,
de nem lelték titkát;
miképp élek holtan.
Nem találtak ritmust,
rímet, metaforát.
Hiába kutattak
bélfaunát, flórát.
Papirost adtak hát,
hogy míg lábadozok –
fejtik majd, hámozzák
képeim, betűim
a csodadoktorok.
Asztrológus is jött,
adataim kérte...
„Hanganalízist!”
„Lakmuszt székletébe!”
Ki vagy te,
mi vagy te,
ocsmány költő-állat,
miért szívod vérét e
prózai világnak?!
Talányom, magányom,
élő halottságom,
„ki vagy te, mi vagy te”
lump-proletárságom,
főzelékben szétfőtt
babérkoszorúm,
belső csataterem,
összevart csontodúm,
aranyfüsttel bevont
kopottas lúdtollam,
és még járt hozzá
néhány autogramm,
mindet rájuk hagytam,
hátha megbocsátnak;
titka maradtam e
kicsinyes világnak...
Bús ködruhába, nézd leszáll az este.
Gyötri a csendet fuldokló ütem,
Az óra... Halld, amint ébredve - veszve,
Az összecsengést hasztalan keresve
Belehangzik a szavad, - s a szívem.
Most, - most!... Hogy biztat egyre, mindörökre
S előbbre egy lépést se jár az óra! -
- Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve
A reszkető, ijedt kis mutatóra.
Hagyd a panaszt! - Száll még sok alkony árnya,
Együtt theázgatunk sok este még.
Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva...
Utóbb elég lesz, - neked is elég.
Kalandos terveket se foltozz váltig! -
Marad az éltünk ünnepnapja ez,
Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, -
Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.
Én nem tudok
A csendről, melybe száz forró titok
És jövendő viharok lelke ébred;
Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel,
Idegzett húr most, oh most pattan el,
Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
Az életet, az üdvöt, a halált,
Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
Ily csendről nem tudok.
De ismerem
Hol bús töprengés ág-boga terem,
A csonka mult idétlen hordozóját,
Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
Melyből a szótalan, közömbös árnyak
Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
Míg percre perc születni kénytelen,
E csöndet ismerem.