Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szépségem mindent meghalad.
Hallgatásom: aknamező.
Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztened.
Akkor talán még el is türöm,
hogy megérints. Különben
visszatérünk a tükör elé, és
csak nézzük egymást.
Se ház, se fésü, se tükör,
se erdő, honnét visszajöttünk.
Gyönyörű vagy. Minden szépségem
kiihatnád egy kortyintásra.
Fuldoklok, mint a színig telt pohár.
Megfésüllek. Ezüst hajad.
Szépnek találsz ma is. És mindörökre.
Mit kellene tennem ahhoz,
hogy ne nézzük örökre egymást?
*
Szépségünk mindent meghalad.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztenünk.
Átölellek és átölelsz.
Soha többé, soha többé
nem tudunk földet érni.
Azontúl együtt alhatunk.
Nem értem, mitől vagyunk szépek?
Hogyha szíve volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,
akár fűszál volnék, szemed színe volnék.
Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,
akár örvény karján mélyembe zárnálak,
Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,
boldog álmaidat a szádról hagyom el.
Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,
akár inda volnék, mi csipőd befonja.
Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,
szálló melled volnék, szélbe borulású.
Néha illat volnék, bőrödről szállanék,
úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,
mert ha virág volnék, több virág nem volna,
belőled nyújtóznék, halálom nem volna.
Belőled hajlana álmom is, ha lenne,
ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.
Lovam után kötve ugyan mit csináljak,
tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!
Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,
akár halkuló hang, fényednél megszűnő.
Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
Mikor jöttél, én már senkit se vártam,
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz,
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz,
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;
az ablakon buktál be, mint a napfény,
az üveg megpendült, de nem törött el,
befűtöttél meztelen köldököddel,
fogad zománcával megterítettél;
azóta úgy élek, mint egy királyfi,
varázslatod valósággá fogadtam,
kincseim köldöködben és fogadban,
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni;
velem maradtál, - történjék akármi,
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?
Irtóztató volt. Mélyre ásd,
hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd,
vess rá gyepet s döngöld le jól,
gyűjts rá fatörzset és követ,
vagy ültess vadbokor-tövet,
ne törhessen fel föld alól.
S ha rossz sugallat arra küld,
azt a helyet kerüld, kerüld.
S ha látod, bokra megremeg,
mondd: madárszárny ütötte meg,
s ha tájékán a föld dobog,
mondd: nem, nem ő - vakondokok.
S nehogy pokol kínjára juss,
takard el arcod s messze fuss.
Hiszek, habár rég elváltam a hittől.
Bűnhődöm, holott bűntelen vagyok.
Álmélkodom a nem-csodákon.
Hazudtolom az igaz Életet.
Lámpával segítek sütni a Napnak.
Behúnyom szemem a sötétnek.
Filléreimet gazdagnak adom.
Mézet csempészek a kasba a méhnek.
Rózsákat kötözök a rózsafára.
Tejjel itatom meg a tehenet.
Borral locsolom meg a szőlőt.
Kacajom van ellenem öröméhez
S a nem kívánt leányhoz sóhajom
És még ezenfölül is meg fogok halni.
mintha lassított felvételen
koravén faleveleket
sodor a szél
meg-megropogtatva
eljátszik velük
a falu fölött
így sodródnak életükkel
mintha lassított felvételen
a házak körül
az otthonnak dagasztott
foszló reményben
az emberek vasárnap délután
míg várják az istent
a határban hátha
megpihen
tenyerébe veszi őket
föléjük hajol csöndben
vasárnap délután
mintha az örökléttel
állnak szemtől szemben
a nem történéssel
Amikor barátod szól hozzád, saját elmédben nem félsz az "igen"-től,
s nem fojtod vissza a "nem"-et.
És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá.
Mert a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak
nélkül születik, közös és kimondatlan örömmel.
Mikor barátodtól elválsz, nem bánkódol.
Mert amit benne legjobban szeretsz, a távollétében világosabbá válhat,
miként a hegymászó is jobban látja a hegyet a síkságról.
És ne légyen a barátságnak célja más, mint a lélek elmélyülése.
Mert a szeretet, ha egyébre is törekszik, mint önnön rejtelmének
felfedésére, nem szeretet immár, hanem kivetett háló, melyben csak a
silány akad fenn.
Ha ismeri tengered apályait, hadd ismerje meg a dagályt is.
Mert mi a te barátod, ha csupán az unalom óráján keresed fel őt?
Keresd fel őt az élet óráján is.
MERT SEGÍTHET Ő A SZÜKSÉGBEN, DE ÜRESSÉGEDET KI NEM TÖLTHETI.
Ha lecsendesülnek az álmok,
s észrevétlenül elmúlik a reggel
meg a dél és az este,
amikor nem emeled fel tekinteted,
ha a szépség közeledik,
amikor nem számít se múlt, se jelen,
de nem várod a jövőt sem,
akkor már hiába állnál az úton,
hiába várnád, hogy felvegyen valaki,
nem jár arra senki.
Aki megállhatna, már elhaladt,
hűvös szél fut a nyomába,
por kavarodik meg átok.
Minden mindegy már.
Neked is.
nézd ezt a görbefát ahogy
önnön belső terében áll
s hangtalanul szívósan őrli
gyökerével a csontkopár
sziklakövet tanuld fegyelmét
ahogy az örvénylő időben
kitartón dacol a szelekkel
mint valami pompeji őrszem
a lombját perzselő napot
sebtépő fagyok éles körmét
tűrve formálja magát véglegessé
s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét
ágai között fészket óv
csipogó életeket ringat
kérge alatt álca báb áttelel
csúcsán tollászkodik az esti csillag
s vele együtt egy égboltot emel míg
küldetését végre betöltve
ős nyugalommal félelem
nélkül zuhan alá a völgybe
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
"Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van – az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit. "
Tudtam, hogy mindenki éhes
és mindenki legjobban magát szereti. És
tudtam: kiméletlen ökle van annak, aki
éhes – és éhesen a sziv sértődékenyebb.
Ezért én gyengéden félreálltam
a vályuhoz rohanók ökle és szive előtt.
Bennem kevés az étvágy és türelmes
a sziv. Gondoltam: hogyha jóllaktak:
majd megszánnak engem. Hogyha jóllaktak:
észrevesznek – s engem is megkinálnak.
De a jóllakott ember
finom és fölényes. S tele gyomorral
undorodik ételről beszélni.
Ember! szegény ember! ki gyengeséget ettél a
tiltott fa tövében: vigyázz meztelen
fájós szivedre! vigyázz magányodra: egyetlen
páncélod, vigyázz! – Mert puha vagy, mint
gyenge ujszülött csontja és Szeretet mankójával
nyomorgatod remegő tagjaid. De
a szeretetedben megbünhődsz!
apádért, anyádért, testvérért, ősért!
Mindegy: szülődet szereted-e, vagy szeretődet, vagy
gyermekedet! állati kinnal fizeted meg a simogató
kéz és ölelés és gügyögés mákonyos mérgét; olyan
leszel, mint ütődött gyümölcs: megmarhat minden
féreg és minden szél földrerázhat. És mennél
jobban szeretsz: annál több
ember cselédje leszel!
Pokol és babona cselédje leszel! Lépni se
tudsz iszonyu baljós jelektől és verejtékes
félelemben töltöd nyomorult napjaid.
Óh, Magányos ember!
ki árthat neked? te erős! te bölcs! Istenem, ki
árthat annak, ki
senkit sem félt!
Te hideg zárda szürke szüze: ki haldoklók közt
viseled nyugodt redőjü köntösöd és az őrjöngők sikolya se
riasztja ájtatos szived; – te Isten választott
remetéje: ki kigyók és gyökerek közt gyökerek magányába
zártad fájdalmatlan tested; vagy lombikok mérges gőzét
iszod és kiváncsi ujjad gyönyörrel nyulkál kifordult
gőzölgő emberi has eleven beleiben; Vallás és Tudomány
áldott Magányosai! kik betegek lesztek és meghaltok
Szeretet gyilkos pólyája nélkül!
és lelki fájdalom égető ize nélkül:
ti boldogok!
