Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semit-sem-tudás azonos a mindent tudással.
Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.
Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki”okosabb”-ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak.
Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át."Ami ebbe a szerencsétlen héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" - többet nem tehet.
Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.
Játsszunk életesdit -
játékomat esdd itt,
játékodat esdem,
nélküled elesten,
hogy sátán, se isten
föl már nem emelhet,
s mint az anyamellet
csecsemő (ki mellett
csak a szárazdajka):
kéri, el nem éri:
én is, mint affajta
kisded, gyámolatlan,
kérlek számolatlan
szókkal, kérdlek: látsz a mi
játékunkban (boldog
és elnyűtt koboldok)
játékon-is-túlit -
(jaj, az idő múlik -
"akarsz-ejátszani?").
Lanyhán irigylem a
Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
Megszokják vagy megunják
Az embert az emberek
S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
Mint páholt hadsereg
S koldusként járok a nyomában
A menekülő, gyáva hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyujt a harag.
Száz bűnöm?:
A legszebbje mind elmarad
S már alig-alig érdekel
Egykor imádott, furcsa sorsom,
Olyan lett, mint lopott kalap,
Titokban hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Igy csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást küld elvétve,
Én pedig másolt, régi lázaimat
Küldöm cserébe.
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És néha-néha magamnak.
És szeretem az embereket
Szánva, őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én.
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. "
Szépségem mindent meghalad.
Hallgatásom: aknamező.
Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztened.
Akkor talán még el is türöm,
hogy megérints. Különben
visszatérünk a tükör elé, és
csak nézzük egymást.
Se ház, se fésü, se tükör,
se erdő, honnét visszajöttünk.
Gyönyörű vagy. Minden szépségem
kiihatnád egy kortyintásra.
Fuldoklok, mint a színig telt pohár.
Megfésüllek. Ezüst hajad.
Szépnek találsz ma is. És mindörökre.
Mit kellene tennem ahhoz,
hogy ne nézzük örökre egymást?
*
Szépségünk mindent meghalad.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztenünk.
Átölellek és átölelsz.
Soha többé, soha többé
nem tudunk földet érni.
Azontúl együtt alhatunk.
Nem értem, mitől vagyunk szépek?
Hogyha szíve volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,
akár fűszál volnék, szemed színe volnék.
Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,
akár örvény karján mélyembe zárnálak,
Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,
boldog álmaidat a szádról hagyom el.
Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,
akár inda volnék, mi csipőd befonja.
Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,
szálló melled volnék, szélbe borulású.
Néha illat volnék, bőrödről szállanék,
úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,
mert ha virág volnék, több virág nem volna,
belőled nyújtóznék, halálom nem volna.
Belőled hajlana álmom is, ha lenne,
ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.
Lovam után kötve ugyan mit csináljak,
tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!
Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,
akár halkuló hang, fényednél megszűnő.
Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
Mikor jöttél, én már senkit se vártam,
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz,
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz,
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;
az ablakon buktál be, mint a napfény,
az üveg megpendült, de nem törött el,
befűtöttél meztelen köldököddel,
fogad zománcával megterítettél;
azóta úgy élek, mint egy királyfi,
varázslatod valósággá fogadtam,
kincseim köldöködben és fogadban,
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni;
velem maradtál, - történjék akármi,
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ -
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
Jobb rossznak lenni, mint rossz hírűnek.
Ha nem vagy az s mégis annak gyaláznak,
S ha bűn a kéj, bár nem szívem s szíved
Szerint, de mert azzá teszi a látszat.
Mért köszöntgeti virgonc véremet
Más szeme, a szentségtörő, csaló?
Gyöngéim gyöngébb lesi, akinek
Ösztönre rossz, ami számomra jó?
Nem! Vagyok, aki vagyok. S kik betörték
Bűnömbe nyiluk: magukról ítéltek;
Én vagyok az egyenes, ők a görbék,
Rút tetteim csak rút agyukban élnek.
Vagy az egyetemes rosszat hiszik:
Mindenki gaz s gazul uralkodik?
Irtóztató volt. Mélyre ásd,
hogy rém-arcát ne lásd, ne lásd,
vess rá gyepet s döngöld le jól,
gyűjts rá fatörzset és követ,
vagy ültess vadbokor-tövet,
ne törhessen fel föld alól.
S ha rossz sugallat arra küld,
azt a helyet kerüld, kerüld.
S ha látod, bokra megremeg,
mondd: madárszárny ütötte meg,
s ha tájékán a föld dobog,
mondd: nem, nem ő - vakondokok.
S nehogy pokol kínjára juss,
takard el arcod s messze fuss.
