Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Üdv mindenkinek!
Lelkes olvasója vagyok a topicnak,csodálatos gondolatokkal szembesültem már itt a monitor előtt...mondhatni volt már katarzisom is
Köszönöm!
Megosztanék veletek egy 1979-es Baranyi verset...
Sántha Gergő 1974-ben született Budapesten.
Néhány írása eleddig Magyarországon (1998, 1999)
és Angliában,
a Norwich School of Art and Design
Birdsuit nevet viselő
irodalmi antológiájában (1998, 2000)
jelent meg.
"Hát kibontottam a mennyezetet, újabb és újabb ablakokat nyitottam, levegőre vágyva, mígnem elértem a legfelső szintet is, és akkor lenéztem, bele a lakásom hatalmas terébe: csiglépcsők, fehér falak, lelátni egészen a földszintig -csoda, hogy megmaradtak, szinte csak lebegnek a falak a levegőben. Aztán láttam a sok-sok fénycsóvát, a legkülönfélébb irányokban tükrök által megtörve, a növények erőre kaptak, harsány zöldbe vátottak át és kivirágoztak. Körbe ás le-föl bejártam az egészet, alig ismertem rá régi lakásomra (már amennyi megmaradt belőle…) Vidám lettem.
Suttogások.
Most a tetőn alszom, ott lakok. Egy hatalmas, fényes hullócsillag hasítja meg a sötét eget. Nem tűnik el, ott ragyog. A suttogás én vagyok. "
Bús, sáppadó poéta-ember,
Édes, bús nóták dalolója,
Még egy tavaszt várt türelemmel.
S ahogy megjött a fecske, gólya,
Ahogy az élet újra támadt,
Elébe nyargalt a halálnak.
Meghalt, amikor minden éled,
Csak azért, mert hát: szép az élet!
Tele volt a szíve még dallal,
Csak a tüdője volt a fogytán,
Nem harcolt, szegény, diadallal,
A fátum ujjong összerogytán.
Bús, sáppadó poéta-ember
Szivében dallal, szerelemmel,
Nagy szomjusággal sírba lépett,
Csak azért, mert hát: szép az élet!
Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semit-sem-tudás azonos a mindent tudással.
Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.
Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki”okosabb”-ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak.
Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át."Ami ebbe a szerencsétlen héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" - többet nem tehet.
Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.
Játsszunk életesdit -
játékomat esdd itt,
játékodat esdem,
nélküled elesten,
hogy sátán, se isten
föl már nem emelhet,
s mint az anyamellet
csecsemő (ki mellett
csak a szárazdajka):
kéri, el nem éri:
én is, mint affajta
kisded, gyámolatlan,
kérlek számolatlan
szókkal, kérdlek: látsz a mi
játékunkban (boldog
és elnyűtt koboldok)
játékon-is-túlit -
(jaj, az idő múlik -
"akarsz-ejátszani?").
Lanyhán irigylem a
Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
Megszokják vagy megunják
Az embert az emberek
S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
Mint páholt hadsereg
S koldusként járok a nyomában
A menekülő, gyáva hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyujt a harag.
Száz bűnöm?:
A legszebbje mind elmarad
S már alig-alig érdekel
Egykor imádott, furcsa sorsom,
Olyan lett, mint lopott kalap,
Titokban hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Igy csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást küld elvétve,
Én pedig másolt, régi lázaimat
Küldöm cserébe.
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És néha-néha magamnak.
És szeretem az embereket
Szánva, őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én.
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd. "
Szépségem mindent meghalad.
Hallgatásom: aknamező.
Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztened.
Akkor talán még el is türöm,
hogy megérints. Különben
visszatérünk a tükör elé, és
csak nézzük egymást.
Se ház, se fésü, se tükör,
se erdő, honnét visszajöttünk.
Gyönyörű vagy. Minden szépségem
kiihatnád egy kortyintásra.
Fuldoklok, mint a színig telt pohár.
Megfésüllek. Ezüst hajad.
Szépnek találsz ma is. És mindörökre.
Mit kellene tennem ahhoz,
hogy ne nézzük örökre egymást?
*
Szépségünk mindent meghalad.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztenünk.
Átölellek és átölelsz.
Soha többé, soha többé
nem tudunk földet érni.
Azontúl együtt alhatunk.
Nem értem, mitől vagyunk szépek?
Hogyha szíve volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,
akár fűszál volnék, szemed színe volnék.
Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,
akár örvény karján mélyembe zárnálak,
Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,
boldog álmaidat a szádról hagyom el.
Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,
akár inda volnék, mi csipőd befonja.
Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,
szálló melled volnék, szélbe borulású.
Néha illat volnék, bőrödről szállanék,
úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,
mert ha virág volnék, több virág nem volna,
belőled nyújtóznék, halálom nem volna.
Belőled hajlana álmom is, ha lenne,
ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.
Lovam után kötve ugyan mit csináljak,
tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!
Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,
akár halkuló hang, fényednél megszűnő.
Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.