Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szám íze elérhetetlen szőlőktől savanyú,
és sós a könny, mely szememből elpereg.
Hangom fanyar, míg mondom: emberek,
s édes az ínyem e szónál: szerelem.
De hiába korbács és szégyenoszlop,
hiába a töviskorona, melyet adtál.
az ecet és az epe, melyet itattál:
még most sem elég keserű az ajkam,
hogy azt mondhassam, hogy gyűlöllek érte.
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul —
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.
Feltűzöm hajam. Farmert húzok.
Már vártalak. Vártál.
Odakinn esik. Bőrig áztál.
Nézel. Reszketve nézlek.
Vágyak vagyunk, lélegzések.
Álmot kergetve (vagy megidézve?)
símogatod homlokom igézve.
Erdőnyi homály úszik lelkünkig,
kidőlt fák ágai recsegik
a vihart. Patakzik a víz.
A múlttal hadakozik egy íz.
Csak állunk és várjuk, hogy az esők
belénk záródjanak, mint a velők...,
viharok csendesüljenek húsz év után,
csak neved mondhassa végre a szám.
Sátrak emelkednek, széllé válnak,
csak a miéink maradnak, örökké állnak.
Tábortűz gyullad szemeinkben,
tiltást tett a sors kezeinkbe.
Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.
A Tisza kiönti emlékeinket.
Állunk a ház előtt bőrig ázva,
állunk másokat meg se látva.
Szorítjuk egymás kezét és testét,
nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,
se látni a sápadt Istent,
ahogy fejével nemet biccent.
Csak hallgatni az esőzuhogást
és csókolni, csókolni éhesen egymást.
Látod olyan furcsán zavaros minden körülöttem
mégse haragszom rád hálód hogyha kifog
és nem vethet senki meg érte a legnemesebb tett
hogyha iszapból a hal réveden így szabadul
A folyó kanyarulatánál megváltozik a nyelv,
más a bugyogás, más még a neve is
ugyanannak a folyónak. A víz átkel a határon,
lefordítja magát, de a szavak megbotlanak, visszaesnek,
és ott, a fának szögezve van a bizonyíték. Egy jel
új nyelven feltűnő a fán. Egy madár,
ki eddig ismeretlen volt, s egy ágon énekel. Egy asszony
a folyó menti ösvényen, s furcsa hangot ismételget,
hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána.
Piros virágért térdel le, letépi, később
majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.
Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott,
saját kezed lógatnád a vízben,
ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz,
wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének?
Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen
szavak
miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.
Ha tényleg ott lennél, mit írnál
egy képeslapra,
vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?
Hegy megett az esti nap
Most pihen el épen.
Bodros felhők játszanak
Jóságos tüzében.
Lágy-fehéren tiszta hold
S egy kis csillag int mosolyt
Boldogságos égen.
Bennem is békén virraszt
Boldog mély imádság,
Rám is hármas hű malaszt
Hinti fénypalástját:
Mélyemen az Úr mosolyg,
Anyám arca drága hold,
Csillag a barátság.
De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepett megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, mert ilyen az emberi szív."
„…Je sais ton coeur, mon coeur…”:
a csak egy Asszonynak küldöm.
Szívem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt írású, májusi napra.
De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.
Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.
Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És múltjaink dermedik a Napot.
Ha azt mondom, hogy mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.
S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.
Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.
Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.
Olyan csodásan kezesek a titkok
Fogózzon a szívembe a szíved
S ne átkozz semmit, ami elmúlt
S úgy várd a késő üdvösséget.
Az elfáradt szívek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.
És meg ne rikkasson a levelem,
S a május: ne sírj, mert sírok én.