Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsülyed, – nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé forditott
lámpákkal most járhatnám ujra lelkem
bódulatból felrezzentett kisértet-tájait, –
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kutjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kinálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi uj? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra igéri!
Oh unlak már marcangoló kisértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt multam és
meghigult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába épitettem! a mult
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.
Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s ugy bezárultam önmagamba, mint
vackába a számüzött – kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hir se szerelem.
A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sürün
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa – mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.
Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös multamat, zsibbadt szivem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés – nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy – mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kinzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyült aktát
fontos feladatként, érthetetlen
mult időmet rendezem.
A malomnak nincsen köve,
Mégis gyöngyöt jár,
Tiltják tőlem a rózsámat,
Mégis hozzám jár.
(Népdal.)
Poharamra hull a villany,
reszketnek a régi árnyak,
szép szinében, mély izében
nehéz borok párlatának.
Kifogy, töltök, iszom ujra,
Őszi, sötét ködbe lesve,
tiltják tőlem a rózsámat,
mégis eljön minden este.
Már a ködben selyme lebben,
karcsu, fehér lova táncol,
testén fehér burnusz, lábán
uticsizma kordovánból.
Térdenállva húzom róla,
csillog büszke szín alatta,
elefántcsontfényü bőre
hívja ajkam hódolatra.
Szeme, szája, hangja, bőre,
ölelése csupa bársony.
Minden izmod ismerős már,
én egyetlen utitársam,
aki eltünt, aki nincsen,
akit nedves földbe tettek.
Hova múltál? Meggyógyultál?
Nem tünődöm, csak szeretlek.
Barna hajad ezüst szállal…
Te lehetsz csak, nincs ilyen más
ez a tűz és ez a márvány,
ez az örvény, ez a ringás,
ez a napfény, ez az éjfél,
ez a kerek, drága hajlat,
ez a mámor, ez a mákony,
ez a vágy, hogy belehaljak!
Szemed nézem, hadd becézzen,
ez a béke, ami lángol.
Hova szöktél? Honnan jöttél?
Mennyországból? Alvilágból?
Szép anyaggal teli forma!
Ott ölellek, ahol érlek.
Nem jöhettél alvilágból,
ilyen édes nincs kisértet.
Milyen ország az, hogy engem
nem tudtál még elfeledni?
Üdvösség, hol semmi sem kell,
csak szeretni, csak szeretni.
Ez a kincs, mely nem fogyott el
akárhogy is tékozoltuk,
ez az édes szomjuság, mely
úgy üdít, ha el sem oltjuk.
Ott szeretnék a karodban,
élni örök mosolyodban.
Alig maradt már a szeszből.
Künn az éjben patkó dobban.
Már a ködben selyme lebben:
«Holnap este visszavárlak!»
Reszketnek a poharamban
régi esték, földi árnyak.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár… –
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd,
mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet
Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a
kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd,
szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék,
messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona,
posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha
ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod,
ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán
nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely
elválasztja az embertől az embert.
Szám íze elérhetetlen szőlőktől savanyú,
és sós a könny, mely szememből elpereg.
Hangom fanyar, míg mondom: emberek,
s édes az ínyem e szónál: szerelem.
De hiába korbács és szégyenoszlop,
hiába a töviskorona, melyet adtál.
az ecet és az epe, melyet itattál:
még most sem elég keserű az ajkam,
hogy azt mondhassam, hogy gyűlöllek érte.
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul —
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
Kopogsz az ajtón. Lámpát oltok.
Feltűzöm hajam. Farmert húzok.
Már vártalak. Vártál.
Odakinn esik. Bőrig áztál.
Nézel. Reszketve nézlek.
Vágyak vagyunk, lélegzések.
Álmot kergetve (vagy megidézve?)
símogatod homlokom igézve.
Erdőnyi homály úszik lelkünkig,
kidőlt fák ágai recsegik
a vihart. Patakzik a víz.
A múlttal hadakozik egy íz.
Csak állunk és várjuk, hogy az esők
belénk záródjanak, mint a velők...,
viharok csendesüljenek húsz év után,
csak neved mondhassa végre a szám.
Sátrak emelkednek, széllé válnak,
csak a miéink maradnak, örökké állnak.
Tábortűz gyullad szemeinkben,
tiltást tett a sors kezeinkbe.
Vízbe szórjuk a könnyfelhőket.
A Tisza kiönti emlékeinket.
Állunk a ház előtt bőrig ázva,
állunk másokat meg se látva.
Szorítjuk egymás kezét és testét,
nem akarjuk áthúzni velünk a tervét,
se látni a sápadt Istent,
ahogy fejével nemet biccent.
Csak hallgatni az esőzuhogást
és csókolni, csókolni éhesen egymást.
