Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A templomokra rávillan az alkony,
a kúsza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassu vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a mult felé utaznék.
A tátikának arany még a hamva
és törökszekfü nő a buja kertben,
hol akkor még gyönyörü, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött uj pár szerelme játszik.
Már lehullottak anya és leánya.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélből,
ezt hallottam ki dobogó szivéből.
És ragyog ujra hajnali szinekben
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hirekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs – de nem vigasztal ez se.
Mert mit is ér, ha róla szól az álom?
Szörny, csillag, állat, – mindig ő az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserü, ha visszanézek ébren.
Tán igy lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalaku éjben?
A változásokban, az uj szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?
S az éj mögött ha Isten mennye vár ránk,
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjuhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?
Ha terhed már egyedül nem birod
s részvétre vágyol, szánalomtól remélve
enyhülést, – ha embertársad részvétére
vágyol – naiv szenvedő! nem szenvedhetsz
kedvükre eleget! Megilletődve hallgatják
felidézett gyötrelmedet – de másnap már
többet kell mondanod, az emberek
hamar megszokják s gyorsan legyürik
a te fájdalmaidat. Másodszor már nem jó
ugyanaz a bánat, ha részvétükre
vágyol, mindennap friss fájdalommal
kell csillogni nekik, mert gyenge
szánalmuk gyorsan kifárad, s lankadó
figyelmüket okos müvészettel
kell életben tartanod.
A valóság kevés nekik. Átélni nem birnák,
még nézni se. De egyszer szivesen
meghallgatják: mit éreztél te
mig kiálltad, – ám a leborzalmasabb
valóság is könnyen unalmas lesz
s elfakul, mint napra tett ponyva;
lám, lám – mennyit kell küzdened!
mily óvatosan, s ravaszul komédiáznod
egy kicsi részvét enyhületéért…
Ne képzelődj! nem rólad van szó!
ki akar itt sajnálni téged?
Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, – nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.
Igen! Pehelynek szánt az élet,
puhitani pár emberfészket.
De megragadtam egy tüskés ágon.
Most fehérségem ugy lóbálom,
mint békezászlót a követ,
bár körötte ágyuk dörgenek.
Lengek mint a tiszta öntudat.
A gyülölet bömbölve ugat
– de pelyheket golyó ugyse fog –
A pehelyre csak a sóhajok,
a lángok és könnyek vészesek…
Szabaditsatok meg emberek!
Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.
Furulyácskám, fujjad, fujjad,
azt a régit, ezt az újat,
vagyok most is király lánya
és ha újra meggyilkolnak
meggyilkolnak, elföldelnek,
elföldelnek, elfelednek,
feltámadok újra holnap.
És ha téged összetörnek,
összetörnek, tűzre vetnek,
tűzre vetnek, elhamvasztnak,
új rügyet nyitsz új tavasznak.
Hiszen itten az én váram,
hiszen itten az én kertem,
megcsúfolva és kiverten
százszor újra visszatérek,
visszatérek, míg csak élek.
S százegyedszer, ha meghaltam,
támad újra király lánya,
nálam különb, nálam ifjabb,
szólal újra furulyácska,
nálad zengőbb, nálad újabb,
14. És látám, hogy hasznosb a bölcseség a bolondságnál, miképen hasznosb a világosság a setétségnél.
15. A bölcsnek szemei vannak a fejében; a bolond pedig setétben jár; de ugyan én megismerém, hogy ugyanazon egy végök lesz mindezeknek.
16. Annakokáért mondám az én elmémben: bolondnak állapotja szerint lesz az én állapotom is, miért valék tehát én is bölcsebb? és mondék az én elmémben: ez is hiábavalóság!
17. Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké; mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek: és miképen meghal a bölcs, azonképen meghal a bolond is.
Hallgattam s ahogy vádoló szavad
mind élesebb lett: igaztalanabb,
riadtan én az ős gyermeki kéjt
izleltem, mit a konok elitélt,
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb
hóhéránál, hogy mindent odadob.
Csak néztelek, hát vágj ide s ide,
végezd te el, mit nékem kellene.
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét
elbillenti és visszadob föléd:
a latnyi túlzást. Büntettél tovább.
Nem láttad arcom győztes mosolyát?
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,
szégyeltem már, hogy sajnálhattalak.
Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsülyed, – nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé forditott
lámpákkal most járhatnám ujra lelkem
bódulatból felrezzentett kisértet-tájait, –
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kutjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kinálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi uj? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra igéri!
Oh unlak már marcangoló kisértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt multam és
meghigult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába épitettem! a mult
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.
Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s ugy bezárultam önmagamba, mint
vackába a számüzött – kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hir se szerelem.
A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sürün
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa – mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.
Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös multamat, zsibbadt szivem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés – nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy – mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kinzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyült aktát
fontos feladatként, érthetetlen
mult időmet rendezem.
A malomnak nincsen köve,
Mégis gyöngyöt jár,
Tiltják tőlem a rózsámat,
Mégis hozzám jár.
(Népdal.)
Poharamra hull a villany,
reszketnek a régi árnyak,
szép szinében, mély izében
nehéz borok párlatának.
Kifogy, töltök, iszom ujra,
Őszi, sötét ködbe lesve,
tiltják tőlem a rózsámat,
mégis eljön minden este.
Már a ködben selyme lebben,
karcsu, fehér lova táncol,
testén fehér burnusz, lábán
uticsizma kordovánból.
Térdenállva húzom róla,
csillog büszke szín alatta,
elefántcsontfényü bőre
hívja ajkam hódolatra.
Szeme, szája, hangja, bőre,
ölelése csupa bársony.
Minden izmod ismerős már,
én egyetlen utitársam,
aki eltünt, aki nincsen,
akit nedves földbe tettek.
Hova múltál? Meggyógyultál?
Nem tünődöm, csak szeretlek.
Barna hajad ezüst szállal…
Te lehetsz csak, nincs ilyen más
ez a tűz és ez a márvány,
ez az örvény, ez a ringás,
ez a napfény, ez az éjfél,
ez a kerek, drága hajlat,
ez a mámor, ez a mákony,
ez a vágy, hogy belehaljak!
Szemed nézem, hadd becézzen,
ez a béke, ami lángol.
Hova szöktél? Honnan jöttél?
Mennyországból? Alvilágból?
Szép anyaggal teli forma!
Ott ölellek, ahol érlek.
Nem jöhettél alvilágból,
ilyen édes nincs kisértet.
Milyen ország az, hogy engem
nem tudtál még elfeledni?
Üdvösség, hol semmi sem kell,
csak szeretni, csak szeretni.
Ez a kincs, mely nem fogyott el
akárhogy is tékozoltuk,
ez az édes szomjuság, mely
úgy üdít, ha el sem oltjuk.
Ott szeretnék a karodban,
élni örök mosolyodban.
Alig maradt már a szeszből.
Künn az éjben patkó dobban.
Már a ködben selyme lebben:
«Holnap este visszavárlak!»
Reszketnek a poharamban
régi esték, földi árnyak.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár… –
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd,
mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet
Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a
kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd,
szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék,
messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona,
posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha
ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod,
ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán
nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely
elválasztja az embertől az embert.
Szám íze elérhetetlen szőlőktől savanyú,
és sós a könny, mely szememből elpereg.
Hangom fanyar, míg mondom: emberek,
s édes az ínyem e szónál: szerelem.
De hiába korbács és szégyenoszlop,
hiába a töviskorona, melyet adtál.
az ecet és az epe, melyet itattál:
még most sem elég keserű az ajkam,
hogy azt mondhassam, hogy gyűlöllek érte.
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul —
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék.
Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk önmagunkba, mozdulatlanságunkba.
Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő
újsághírek és lázadó gyűlések zajaitól fullad
a századunk, ha álmaink helyett káromkodások
visszhangjába temetkezünk.
Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelenül összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a CSILLAGHULLÁST.
Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.
Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.
Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.
Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára.
