Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Előre is elnézést kérek mindenkitől,mert ez a vers hosszú lesz.Nagyon hosszú./Cat,légyszi,ne kiabálj velem,jó? :-)/ De nem akarom linkelni,mert...mert valahogy nem ugyanaz..
Mindig is szerettem ezt a verset..és tényleg nagyon ritkán lehet látni,hallani...
********************
Zelk Zoltán
SIRÁLY
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.
Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.
Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!
Igen. Százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosod és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.
Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.
Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet -
de más rabság ez, a tied.
Talán a fény, a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.
Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.
Ó, milyen szegények vagyunk!
de élünk és együtt vagyunk,
de fülelem lágy lépteid,
de behozod a reggelit.
De összebúva hallgatunk,
vagy egy gyermekdalt dúdolunk:
„Gyengék vagyunk, elfáradunk,
talán bizony meg is halunk..."
Talán bizony... Ó, a Balázs
utcában az a kis lakás!
Benn kályhaszó, künn hó szakad.
És megvetem az ágyadat.
Es kinézek az ablakon.
A tél híreit hallgatom.
Nézd, mennyi kedves hírhozó -
varjak örvénye, csókaszó.
Miért is lettem hűtelen,
mi más hír kellett énnekem?
Tavalyi hó. Tavalyi táj.
Vak szemgödör. Halott sirály.
És megyünk a hegyoldalon,
vár a mennybéli cimbalom,
földid, a földre szállt cigány -
és játszott egész délután.
A húrokon gyermekkorod
villant, cikázott, pattogott.
Couperin? Akkor is Jászberény!
Tornác. Leander. Lámpafény.
Csak Zugló és csak Jászberény,
mert addig élek véled én!
csak lépteid, lélegzeted,
csak kócos gyermek-éneked.
Csak az a tél, csak az a táj,
csak az a hóra szállt madár,
csak az az ág, mely ott remeg
az ellibbent madár felett.
Mert ami van, el nem hiszem,
én-szívem messzibbre ízen,
nem a jövőbe, múltba már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Az ágakon a cinegék.
A sírok közt a nénikék.
Egyik oly régen térdepel,
mintha sohase kelne fel.
Az arca föld, az arca rét,
nagy, sárga könnye margarét.
És jő a szél s úgy fujja szét,
mint szirmokat, a nénikét.
Aluszik már a cinege.
Röpül a sír, a nénike,
a tujabokor, a fenyő -
az égre száll a temető.
Mert alkonyul. Isten veled.
Én is megyek. Hová megyek?
Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
Esik. Esik. Megyek. Megyek.
Mondják, akkor is így esett.
A június-végi eget
megszállták őszi fellegek.
A kis csapat. A gyászmenet.
A néma, néma döbbenet.
Barátok. Árva asszonyok.
A nyári égen ősz zokog.
És zokog és zörög nevem
a koszorún: Jelen! Jelen!
Nem láthattam holt arcodat -
kifosztották a gyászomat!
Most már tudom, miért megyek,
most már tudom, hová megyek,
most már tudom, hol is megyek
örökkön koporsód megett.
És villoghatnak az egek
tükrei tavaszt vagy telet:
köröttem az az őszi nyár.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Kié e kulcs? mit nyit e zár?
kié e nélküled-kopár
szoba? ez a farkasverem? -
nem otthonom, csak fekhelyem.
Háltam bokorban én s padon
volt szúnyogzöngés paplanom
és ébresztőnek berregett
a zápor, hogyha megeredt.
S az ágyrajárás, amikor
hét égő szájon a pokol
horkol-hörög : a nappalok
kénköves kínja bugyborog.
S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy
egy konyhazug, egy szalmazsák -
ha ennyi lenne a világ...
Mert ennyi volt a nincs, a kín,
melynek lángjánál álmaim
perzselt pilleszárnya repes
meleg vacok, tányér leves.
Tudtam, egyszer az is akad -
nagyobb karéj, hű dunyhaszag.
S egy este csak kigyúlt a nap:
egy este megtaláltalak!
De ez a nincs ! ez a hiány !
e vonító farkas-magány
ez a négy fal, ez a fedél ! -
szivemre tekereg a szél.
Szívem körül süvöltenek
a nem vagy ! és a nélküled ! -
vánkos fölött és takaró
alatt befú-temet a hó.
Igy fekszem, fekszem egyedül.
Ágyam szélén az isten ül.
Csak néz, mert nincs rám szava már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Mi ez a boldog riadás?
hajnali patkócsattogás
ébreszt... istenem... hát lehet?
álmodhatta ezt egy gyerek ?
Lehet, hogy amennyi halál,
egy gyermek álmaiba száll,
hogy lehunyt pillái mögött
csontváz-staféta fut, zörög?
Csattogj hát patkócsattogás!
tűnjél lidérc, múlj rossz varázs
Bojtor, a vén fiákeres
egy hajnali kaput keres.
Minket keres, ugye, apám?
hányszor ígérted, most talán
Pestre viszel... Csat-csattogás.
Miskolc. Mozdonyfütty. Állomás.
Vagy már Szatmár? Az Ujmajor?
Anyám teknő fölé hajol.
Sziszeg a tűz, kél a kalács.
És künn a csat-csat-csattogás.
Én ifju-szép-özvegy anyám,
hajolj fölém, mint hajdanán...
Mint hajdanán? mint most! ma! itt!
Űzzük el végre álmaink!
Álmaink és halálaink!
Hol vagy cipő s te foltos ing?
korán kel az inasgyerek. -
Gyár kürtje. Szénásszekerek.
Meglát, utánam fut, csobog
fűzfáival a Homoród,
s mintha gyümölcsük nyujtanák,
jönnek elém a szilvafák.
Kertek. Vagongyár. Rét. Malom.
Behunyt szemekkel is tudom.
És mégis, mégis megvakít,
hogy téged nem talállak itt !
Hogy nem oszthattam meg veled
e tájat, mintha két gyerek
felezne zsíroskenyeret -
egy harapás nekem... neked...
Mintha ott... akkor... két gyerek -
De csak a kín, a nem lehet!
a soha-sehol-nem-lelek-
terád-már! kínja sistereg.
Kínomból villám sistereg,
fölperzsel lombot és füvet,
s az üszkös, holt füzek alatt
a Homoród is kiapad.
És már csak a por füstölög
az elhamvadt vidék fölött,
csak por, csak füst, csak pernye száll.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hamuban járó reggelek.
Élek. Vagyok. Hát felkelek.
Halál után, halál előtt -
be végtelen a délelőtt.
Be végtelen két pillanat
között a lét. A sivatag.
Úgy múlik el, itten marad
ez a szélütött téli nap.
Ez a vetetlen párna és
ez a tányér és ez a kés,
ez a kóválygó lehelet -
nyolc celziusz fagypont felett.
Az ákác hattyuszárnya száll -
de itt benn ez a január.
S a papíron a szótagok,
mint üszkösödő végtagok.
A semmihez csak semmi nő,
de mondják: múlik az idő...
És mondják: alkony... délelőtt... -
halál után, halál előtt.
Mint lányok a tükör előtt,
öltözködünk a sír előtt,
hordjuk, mint halotti ruhát,
a hajnalt, délt, a délutánt.
És mondjuk: tél, nyár, évszakok. -
Azóta kitavaszodott:
füstölgő rétek, zöld romok
fölött egy holt sirály zokog.
Hát miféle szerzet vagyok,
hogy felkelek, élek, vagyok,
ágyat vetek, ajtót nyitok -:
nem értem, mért nem ordítok?
Mert mit üzentem onnan én
s velem a szószátyár remény:
Szál cérnán, két hegycsúcs között,
úgy is, úgy is visszajövök
Hát visszajöttem. Hát megint
ablak és párna és kilincs...
S a nap s a hold reflektora -
s én nem megyek haza soha!
És kávéház. És Balaton.
És villamoson. S vonaton.
Kattog a kerekek dala
Nem - megy - haza - nem-megy-haza!
Ha rigófüttyel fürtös ág
bezúzza a tél ablakát
s elsőt kiált az orgona -
én nem megyek haza soha!
Ha dombtetőre lép az ősz,
mint dobogóra vén dizőz,
véres a szél, sikolt az a
nem - megy - haza - nem-megy-haza !
Ha dér, ha sár, ha nyár pora,
ha égbolt, utca és szoba,
ha kilincs, párna és pohár -:
Vak szemgödör. Halott sirály.
Barátaim, megértitek?
egy ember él közöttetek,
van kulcsa és van ajtaja -
hazamegy és nem megy haza.
Lefekszik és nem alszik el,
egy néma istennel perel,
mig rákövül az éjszaka,
az álom kényszerzubbonya.
És hályogszínű virradat.
S ő fölkél, s megy, megy, mint a vak.
Villamosok, autók alatt
csak megy, mintha vizek alatt.
És hallgatja, hogy nyikorog,
mint saxofonok s vad dobok
között egy árva nyenyere,
a gyászhintó négy kereke.
A temető. A temető.
Be hallgatag most a fenyő.
Be harsog a rózsabokor!
s a két napig élő csokor!
Zihál a föld. Márvány az ég.
S kit őszi szél fújt szerteszét,
lám, újra visszaszállt ide
a halhatatlan nénike.
Mint cella falát a rabok,
kopogtatom e kőlapot,
verem, miként a fergeteg,
ráhullok, mint a levelek.
Hogy bekiáltozom veled
a mindenséget, az egek
vásznára vetítem neved -.
te Szemérmes, nem sértelek?
De értsd meg, ha kiáltozok -
Irén ! Irén ! nincsen jogod
a földbe ásni homlokod,
tekinteted, mozdulatod!
Mért vártad másfél éven át
kinyílni cellám ajtaját,
ha nem tudod, hogy nyitva már?
Vak szemgödör. Halott sirály.
Hát jöjj! és hívjad holt ebed!
és hozd a vézna kerteket!
és hozd a Rákospatakot !
a zuglói alkonyatot!
Mert mind elföldelték veled...
Micsoda poggyászt vitt kezed!
Hogy bírtad el? hogy bírtad el? -
Jaj, istenem, hogy bírjam el?
Ha az a perc ! Csak azt ha még !
Már este van... Lámpád sem ég...
Csenddé alvadnak a neszek...
Én állok kint . . . Én csengetek.
Csengő sikolt. Aztán az a
másik, a lélek sikolya:..
Aztán a száj, a szó, az a
„Haza jöttél ?" - „Haza... Haza !"
Aztán halj meg, ha jobb neked
arcod a sárba rejtened,
ha iszonyatos gyöngysorok,
szép melleden hólé csorog.
Halj meg, de karjaim között!
hallgassam én is a rögök
deszkán didergő dobszavát -
megértem én már a halált !
Nem értek én már semmi mást,
nem hallok én már semmi mást,
csak azt a néma suhogást,
azt a szárnyatlan szárnycsapást.
Csak azt tudom, hogy visszaszáll
egy szárnyavesztett holt sirály.
Lebeg, lebeg, aztán leszáll.
Szivem vak tengerére száll.
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
egyéválik csak, mind, ki meghal
a nyugvó hold, s a szél lakóival
egyfényű fent a csillagokkal.
Porladhat letisztult csontja bár;
ha őrült volt: esze újra fitt,
ha tengerbe fúlt: felbukkan megint.
S szeretőket ugyan magába zár;
De nem lesz rajtuk úrrá a halál.
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
ha kell, tengeráramok alatt,
hosszan, zokszó nélkül nyugszanak,
kínpadon, hol engednek inak
nem törnek meg, s kerékbe törve sem;
hitük imádkozó kezükkel kitéphetik
testük egyszarvú bűnök döfödhetik
szakadhat minden, de ők sosem
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
bár nem hallják, ha sirály rikolt,
se hullámot, partot csapkodót,
s virágot, mely felvetné fejét
ha bimbót verdeső eső rátalál;
döglöttek bár; dühdermedt szegek
de hírnevük, átfúrva százszorszépeket
napra tör, míg lesz nap egyáltalán
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
A föld melyben
megbízott az ember,
melyet kijátszottak
őrült emberek
és csalók vesztegettek el
és mindemellett ez ott történt
ahol lehettem volna
a számomra kijelölt pillanatban
egy vers vagy egy gyermekben
megfeszített éjszaka
álomról álomra
Egy ceruza pipa sikongat
egy pohár bor
Rád gondolok kicsiny egyszerűségedben ma éjjel
abban az álomban sétálok
melyet álmodsz,
a vér és a csend tájképe
ábécéből készült állatok egével.
Nem látod álmodban álmom
a hideg, a nyirkos, a meleg
a tűz - ily sebesen változunk.
Mégsem. Egyformák vagyunk.
Hajnal - ez az ami különböző
és mennyire ez minden amit
magadra öltesz
úgy veszed fel ruhád, hogy
közben minden más
meztelen marad
Nők, kik oltárnál térdeltek majd egykoron
s kedveskednek szőtt dalom burkolja az imát
s holt szívéből füst száll ibolya-kék légen át
S csak száll, mirrha s tömjén füstjét betakarón
Imádkozzatok bűnömért, mi dalba szőtt
Míg sírva sír a Veszett Lelkek gyámola
s hív engem s kedvesem: Ne szállj többé soha
a csapongó, bús, bűnbánó sereg között.
Miért is kellene elnézést kérned?
Bár mára már Osztojkán Béla inkább nevezhető politikusnak,mint írónak,költőnek...ami a tevékenységét illeti...
/..és különben is,ez csak magánvéleményem../
Mikor már nem ad sem a tenger
sem a föld sem az őserdő mélye
elég eledelt, majd úgy halunk mi meg,
mint a pelikánok a nagy éhínség idején,
úgy halunk mi meg, hogy végső akarásunk
utolsó szomorúságaként saját begyünket
tépjük majd fel, repedtszájú bajtársaink
csillapíthatatlan éhségére, úgy halunk
mi meg, hogy apró darabokban lassanként
etetjük föl önmagunkat, mint a pelikánok,
kikre rádermedt a dzsungel, s csak az marad
miutánunk, amit akkor nagyfájdalmunkban,
mint a pelikánok a tuhadt fülű éjszakába,
nagyon gyönyörűen, halálunkban eldaloltunk.
Sar le chiriklya
Kana na dela e darja
haj e phuv, chi le veshengi dej
dosta xape, kade merasa ame,
sar le chiriklya, pe le bara bokhengi vrama,
kade merasa ame, ke sar kamasa
maj palunya brigasa amari gusha
shinasa opre amare amalenge
pe lengi bokh-bokhshindyi bokh, kade merasa
ame, ke xurde kotorenca, lokes
xaxavasa opre amen, sar so le chiriklya
pe save pahol o vesh, haj kattyi ashla
pala amende, so atunchi andej kuch-dukh,
sar le chiriklya, ande e-j tuhutno ratyi,
zurales shukares, dopash mules gilyabasa.
Pej romanyi shib boldas les o: Choli Daróczi József
2. A lemenő nap bágyadt fényében ültek
Szótlanul a tengerparton. Jólesett, hogy
Hallgathattak, hogy hallgathatták
Egymás lélegzését. Semmi és senki
Nem zavarta végtelen nyugalmukat.
- Most már majd nem úgy lesz, mint
Ezelőtt... - törte ketté a csendet a fiú.
- Miért nem? - kérdezte rémülten a
Lány. - megváltozik közöttünk valami?
- A körülmények változnak meg. -
Mondta a fiú.
- De hát... szeretjük egymást. -
Mondta a lány és nem értett semmit.
Hallgattak egy keveset.
- Igazad van. - mondta a fiú és szelíd
Mosoly jelent meg az arcán.
Belemarkolt a homokba és a lányra szórta.
- Megyek világgá... - mondta a fiú.
Felpattant és futni kezdett.
- Veled megyek... - kiáltott utána a
Lány és a nyomába eredt.
(__)– még a szomszédban is hallhattam -
Eddig gondolhattam volna, túlzok
De most, hogy elolvastam e verset
Csak azt látom lelkem iránytűje nem tévedett
Ez a győztes, torz-lélek, undok
Önelégült önfelmentő miazmája
Igen, gyenge jellem koldus beszél így - szenveleg
Hóhér latra teszi áldozata fájdalmát –
Mi több áldozattá tolja fel magát,
Lelkiismeret furdalása mérlegén
Szólítja csatába hamis önsajnálatát –
Barátaim,
Ez az igazi üzenet –
És hogy elmondhattam,
A mai napon, nem szerzett örömet
- ne zavarjon meg senkit a formailag kötöttnek tűnő beszéd,
- vershez, csak emelkedett lelkülettel lenne szabad –
- de íme a példa, amikor nem lehet -
Karak köszönöm a lehetőséget
És mélyen értelmes soraidat))
A templomokra rávillan az alkony,
a kúsza város csillog bíborában,
csobban a Duna lassu vize halkan,
mint amikor még őmellette álltam,
hajlik a nyár a hirtelen viharban
és mosolyog, akár az ő korában,
az út, a domb, a lomb is ugyanaz még,
járok, mintha a mult felé utaznék.
A tátikának arany még a hamva
és törökszekfü nő a buja kertben,
hol akkor még gyönyörü, árva hangja
megszólalhatott minden drága percben.
S ilyenkor töltött kávét édesanyja
a tornácon, hol mellette hevertem.
A boldogság de hamar elvirágzik!
A fák mögött uj pár szerelme játszik.
Már lehullottak anya és leánya.
Két szép gyümölcs, a két egy-test a földé.
A boldogság a leggyöngébb palánta,
de illata az esteket betölté
és megtanitott bús, pogány dalára:
«Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!»
A tücsökszóból, a suhanó szélből,
ezt hallottam ki dobogó szivéből.
És ragyog ujra hajnali szinekben
a táj, de hol a valóság varázsa?
És hol van már az akkori hitetlen,
ki pogányul néz a pogány parázsba?
Megtanult hinni a csodás hirekben,
mert szellemét a kétség megalázta
s most áll és néz az útmenti keresztre:
a semmi nincs – de nem vigasztal ez se.
Mert mit is ér, ha róla szól az álom?
Szörny, csillag, állat, – mindig ő az, érzem.
Oly édes érzés, hogyha alva látom
s oly keserü, ha visszanézek ébren.
Tán igy lelünk egymásra a halálon
túl is abban a százalaku éjben?
A változásokban, az uj szerepben
mi marad abból, amit itt szerettem?
S az éj mögött ha Isten mennye vár ránk,
mely nem méltatlan se hozzánk, se Hozzá,
s a megszabadult lélek bontja szárnyát,
lehet-e, hogy majd ne is szomjuhozná
szava hatalmát, mosolyának árnyát?
S lesz-e ott szépség, amely visszahozná
a villanást vigasztaló szemébe?
Csak egyetlenegy esténk visszatér-e?
Ha terhed már egyedül nem birod
s részvétre vágyol, szánalomtól remélve
enyhülést, – ha embertársad részvétére
vágyol – naiv szenvedő! nem szenvedhetsz
kedvükre eleget! Megilletődve hallgatják
felidézett gyötrelmedet – de másnap már
többet kell mondanod, az emberek
hamar megszokják s gyorsan legyürik
a te fájdalmaidat. Másodszor már nem jó
ugyanaz a bánat, ha részvétükre
vágyol, mindennap friss fájdalommal
kell csillogni nekik, mert gyenge
szánalmuk gyorsan kifárad, s lankadó
figyelmüket okos müvészettel
kell életben tartanod.
A valóság kevés nekik. Átélni nem birnák,
még nézni se. De egyszer szivesen
meghallgatják: mit éreztél te
mig kiálltad, – ám a leborzalmasabb
valóság is könnyen unalmas lesz
s elfakul, mint napra tett ponyva;
lám, lám – mennyit kell küzdened!
mily óvatosan, s ravaszul komédiáznod
egy kicsi részvét enyhületéért…
Ne képzelődj! nem rólad van szó!
ki akar itt sajnálni téged?
Az ember áldozatkész teremtmény,
s a szenvedőnek lelkesen kinál
oly szolgálatot, mely bajának enyhitésére
szembeszökően nem alkalmas.
S mig nagylelkü szavakat szór eléd,
elháritásra felkészülten arcodról
hálás köszöneted lesi, – nem, nem rólad
van szó hiu szenvedő! Az emberek
saját jóságukat ünneplik bajodban
s mig körülkóstolják bánatodat,
megrendülnek a szivükben lakozó
részvét nagyszerüségén.
Igen! Pehelynek szánt az élet,
puhitani pár emberfészket.
De megragadtam egy tüskés ágon.
Most fehérségem ugy lóbálom,
mint békezászlót a követ,
bár körötte ágyuk dörgenek.
Lengek mint a tiszta öntudat.
A gyülölet bömbölve ugat
– de pelyheket golyó ugyse fog –
A pehelyre csak a sóhajok,
a lángok és könnyek vészesek…
Szabaditsatok meg emberek!
Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.
Furulyácskám, fujjad, fujjad,
azt a régit, ezt az újat,
vagyok most is király lánya
és ha újra meggyilkolnak
meggyilkolnak, elföldelnek,
elföldelnek, elfelednek,
feltámadok újra holnap.
És ha téged összetörnek,
összetörnek, tűzre vetnek,
tűzre vetnek, elhamvasztnak,
új rügyet nyitsz új tavasznak.
Hiszen itten az én váram,
hiszen itten az én kertem,
megcsúfolva és kiverten
százszor újra visszatérek,
visszatérek, míg csak élek.
S százegyedszer, ha meghaltam,
támad újra király lánya,
nálam különb, nálam ifjabb,
szólal újra furulyácska,
nálad zengőbb, nálad újabb,
14. És látám, hogy hasznosb a bölcseség a bolondságnál, miképen hasznosb a világosság a setétségnél.
15. A bölcsnek szemei vannak a fejében; a bolond pedig setétben jár; de ugyan én megismerém, hogy ugyanazon egy végök lesz mindezeknek.
16. Annakokáért mondám az én elmémben: bolondnak állapotja szerint lesz az én állapotom is, miért valék tehát én is bölcsebb? és mondék az én elmémben: ez is hiábavalóság!
17. Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké; mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek: és miképen meghal a bölcs, azonképen meghal a bolond is.
Hallgattam s ahogy vádoló szavad
mind élesebb lett: igaztalanabb,
riadtan én az ős gyermeki kéjt
izleltem, mit a konok elitélt,
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb
hóhéránál, hogy mindent odadob.
Csak néztelek, hát vágj ide s ide,
végezd te el, mit nékem kellene.
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét
elbillenti és visszadob föléd:
a latnyi túlzást. Büntettél tovább.
Nem láttad arcom győztes mosolyát?
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,
szégyeltem már, hogy sajnálhattalak.
Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Mire gondoljak ilyenkor este? ha hirtelen
rámhull a magány, melyben mint megfordult
holdban életem másik felére látok.
Az arcomig ütődő világ, mint fényből
kiesett kulissza elsülyed, – nincs külvilág
többé, már csak én vagyok! befelé forditott
lámpákkal most járhatnám ujra lelkem
bódulatból felrezzentett kisértet-tájait, –
óh mennyit jártam és ástam, de hoztam-e
sötét kutjából valaha egy cseppnyi jó italt?
A csend első perce megüt, s hiv utált kalandra,
mint mocskos méreg kinálja felém gyötrelmes
kábulatát. De mi várhat rám? mi uj? tilos
kettesben maradva evvel a másikkal, kinek
sötétben izgató lényét annyi éjen át
kutattam hiába, ki titkainak kulcsát, mint
ezeregyéj hölgye, mindig másnapra igéri!
Oh unlak már marcangoló kisértés! unlak
különös tárna, melyben elhullt multam és
meghigult jövendőm hideg lidércvilága bujkál,
hol emlékeim szemetje nő, mint dühös
gombatenyészet. Jelent herdálva földalatti
emlékváramat hiába épitettem! a mult
nem megőrzött kincsek drága háza, amit
őriz, már nem én vagyok. Emlékeim csupán
elporlott holtaknak emlékezete.
Sajnálsz, hogy magam vagyok, s rémült
lelkem nem akar többé társakat
s ugy bezárultam önmagamba, mint
vackába a számüzött – kinek
a világból már semmi sem kell,
se fény se hir se szerelem.
A világ, melytől elfordultam, eleresztett,
oly gondtalan, ahogy őszi fa elereszti
a halni vágyó levelet.
A magány köde ül már rajtam, sürün
belep és eltakar. Puhán szédül tárgy
s táj körülem, fakó a fény, a lárma
tompa – mint kéreg véd meg a magány,
s lelkemet, mint puha magot
oltalmazó páncélba vonja.
Magam vagyok, bezárt a köd már,
mint emlék bolygok félálomban
ásva különös multamat, zsibbadt szivem a
jelen nyomását meg sem érzi, akár
álombeli ütés – nem fáj már nekem
semmisem. Mindegy – mi jön? emlékeim közt
elmerülve minden jelen csak kinzó
akadály, mint kéretlen látogató
ki érdektelen ügyeivel fontos gondomban
megzavar. Én nem élek, már csak
emlékezem. Mint felgyült aktát
fontos feladatként, érthetetlen
mult időmet rendezem.
A malomnak nincsen köve,
Mégis gyöngyöt jár,
Tiltják tőlem a rózsámat,
Mégis hozzám jár.
(Népdal.)
Poharamra hull a villany,
reszketnek a régi árnyak,
szép szinében, mély izében
nehéz borok párlatának.
Kifogy, töltök, iszom ujra,
Őszi, sötét ködbe lesve,
tiltják tőlem a rózsámat,
mégis eljön minden este.
Már a ködben selyme lebben,
karcsu, fehér lova táncol,
testén fehér burnusz, lábán
uticsizma kordovánból.
Térdenállva húzom róla,
csillog büszke szín alatta,
elefántcsontfényü bőre
hívja ajkam hódolatra.
Szeme, szája, hangja, bőre,
ölelése csupa bársony.
Minden izmod ismerős már,
én egyetlen utitársam,
aki eltünt, aki nincsen,
akit nedves földbe tettek.
Hova múltál? Meggyógyultál?
Nem tünődöm, csak szeretlek.
Barna hajad ezüst szállal…
Te lehetsz csak, nincs ilyen más
ez a tűz és ez a márvány,
ez az örvény, ez a ringás,
ez a napfény, ez az éjfél,
ez a kerek, drága hajlat,
ez a mámor, ez a mákony,
ez a vágy, hogy belehaljak!
Szemed nézem, hadd becézzen,
ez a béke, ami lángol.
Hova szöktél? Honnan jöttél?
Mennyországból? Alvilágból?
Szép anyaggal teli forma!
Ott ölellek, ahol érlek.
Nem jöhettél alvilágból,
ilyen édes nincs kisértet.
Milyen ország az, hogy engem
nem tudtál még elfeledni?
Üdvösség, hol semmi sem kell,
csak szeretni, csak szeretni.
Ez a kincs, mely nem fogyott el
akárhogy is tékozoltuk,
ez az édes szomjuság, mely
úgy üdít, ha el sem oltjuk.
Ott szeretnék a karodban,
élni örök mosolyodban.
Alig maradt már a szeszből.
Künn az éjben patkó dobban.
Már a ködben selyme lebben:
«Holnap este visszavárlak!»
Reszketnek a poharamban
régi esték, földi árnyak.
Kis réten ülök, vállig ér a fű
s zizegve ring. Egy lepke kószál.
S zizegve bomlik bánatom, a nap
felé az útról könnyü por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszítja,
az égi kékség ráncot vet fölöttem,
apró neszek s apró szöszök repülnek
a fák közt, merre verset írva jöttem.
2.
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, –
suttogom, – s te csillogó, te kankalin,
Szent György virága, Péter kulcsa te!
hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más,
törökszegfű jön, apró villanás!
3.
Fölállok és a rét föláll velem.
A szél elült. Egy kankalin kacsint.
Elindulok s a másik oldalon
a hullószirmu törpe körtefák
hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4.
De jön helyükre más. Megyek
és jön helyemre más. Csak ennyi hát?
akárha vékony lába tűnő csillagát
a hóban ittfeledné egy madár… –
Micsoda téli kép e nyárra készülésben!
és szinte pattog ujra már a nyár.
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron
egy kismadár megrémült tolla száll.
Barátom, társam, testvérem, ember! még mindig nem tudsz beletörődni
abba, hogy egyedül vagy?
Még mindig azt hiszed, bolygó vagy, mely egy másik bolygóban társára
talál; hogy fűszál vagy és sokadmagaddal rét leszel; hogy hangya vagy
és sokan vagytok egymás segítségére a hangyabolyban? Vagy azt hiszed,
farkas vagy s ha együtt ordítasz a többivel, megtűrnek maguk között
talán?
De értsd meg hát végre, értsed meg és hidd el, hogy egyedül vagy! Nem
vagy bolygó, sem fű, sem bogár, csak ember vagy, örökké társtalan.
Simogatásban, csókban, ölelésben és könnyben, szeretetben és
szánalomban, mindíg, mindenütt magányos maradsz.
Kérdezd csak meg a csendet, mely körülvesz, mikor álmatlanul fetrengsz
ágyadon, a könnyedet, mely letörletlenül pereg pillád alól, a kiáltásod,
amelynek visszhangja nincsen, kérdezd meg őket, van-e valakid?
A villámot kérdezd, mely a házadba csap, a két kitárt karodat kérdezd,
mely ereje fogytán lecsuklik, Jézus sebeit kérdezd meg, kérj feleletet
Jehova bosszúálló szemétől. Buddha merev ajkától követelj választ a
kérdésedre, nem vagy-e egyedül?
És mégis, mégis, tárd ki a két karod, inaszakadtáig ölelésre tárd,
szíved, ha vérzik is, tenyeredre tedd, magasra emeld, hogy lássék,
messzire, és kiálts, ha ronggyá szakad is a tüdőd, őrtálló katona,
posztodon maradj! Ha köd ereszkedik le, ha dér szitál reád, ha
ágyútűzben állsz, vagy végigver a vihar, te tárd ki a két karod,
ölelésre tárd, mert hátha egyszer kisüt még a nap, valahonnan tán
nyúl egy kéz feléd, hogy hidat verjen a parttalan folyón, mely
elválasztja az embertől az embert.
