Természetesen az akku minden egyes ürítésénél, öblítésénél a begyűjtött anyagot illik veszélyes hulladékként kezelni. Ilyen útmutatást ma már emiatt sem vetnének papírra. Szalmiákszeszt egyébként be lehet szerezni a kívánt töménységben. "értesítést küldeni .... címre!" Talán már nem is létezik!
Szia! Nincs mit és bocsi, ha sokat szenvedtél vele (felrakhattam volna tisztább képet is). Viszont ha belefogsz egy ilyen műveletbe (feltéve, h találsz még ilyen töménységű szalmiákszeszt) értesítesz az eredményről?
Köszönöm szépen. Engedelmeddel leírtam a cikket szöveges formába:
XI. ELSZULFÁTOSODOTT ÁRAMGYŰJTŐK REGENERÁLÁSA
Minthogy a legtöbb kezdő a saját kárán kénytelen tanulni, bizony elég szép számmal akadnak olyan elszulfátosodott akkumulátorok, amelyeket boldog (illetve boldogtalan) tulajdonosaik a padlás vacakos zugában őrizgetnek, ismeretlen célokból. Az így haszontalanul heverő értékek egy része talán még megmenthető azzal a regenerálási eljárással, melyet hosszas és sokoldalú kísérleti vizsgálódás után Nodon Albert, a "Bordeaux-i Csillagászati Társulat" elnöke közölt annak idején egy francia folyóiratban. Bár kipróbálni nem volt alkalmunk, közlésével szolgálatot vélünk tenni olvasóinknak, mert a módszer tényleg célravezetőnek látszik.
Eszerint első teendő a sav teljes eltávolítása, mely után tiszta vízzel való többszöri átöblítés, végül eső- vagy desztillált vízzel való kimosás következik. Ezután az edényt a vegyszerkereskedésben kapható a kb. 35% szabad ammóniákot tartlamazó szalmiákszesszel teleöntve gyenge árammal való töltés következik, mely azonban nem haladhatja meg a kérdéses cella amperóra kapacitásának ötvened részét. (Ha a kapacitást egyáltalán nem ismerjük, akkor óvatosságból 0,1 amperrel töltünk 24 óráig.)
Ily módon az akkumulátor kis töltést kap, melyet megfelelő szabályozó ellenálláson keresztül kisütve ellenkező irányban ugyanígy töltünk, hogy a hatás a két elektródon kiegyenlítődjék. Az áram és az ammóniák együttes hatására a rossz vezető szulfátréteg a lemezről állítólag teljesen leválik, az elektródok régi színüket és eredeti kapacitásukat is visszanyerik. A másik töltés után a cellát ismét kisütve desztillált vízzel alapos mosás következik az ammóniák utolsó nyomainak teljes eltávolítása céljából, mert a visszamaradó ammóniák végzetes volna a lemezek élettartamára. Ha az így regenerált cella előreláthatólag hosszabb ideig nem fog használatba kerülni, akkor desztillált vízzel teleöntve s a vezető nyílást jól bedugaszolva raktározzuk. Amikor a használatbavétel időpontja következik, a vizet az előírt sűrűségű savval helyettesítve egyelőre eredeti kapacitásának tizedrészével töltjük és használatba vesszük. Amikor a feszültség cellánként 1,83 voltra süllyed, újból töltünk egyre növekvő időtartammal s így a cella három-négyszeri töltés után eredeti kapacitását visszanyeri. Ezt az aránylag egyszerű eljárást természetesen nemcsak rádiózók, hanem az autótulajdonosok és akkumulátorral dolgozó iparosok is hasznukra fordíthatják. Szerző ezek után azzal a kéréssel búcsúzik, hogy olvasóink esetleges próbálkozásaik eredményéről s e könyvecskére vonatkozó kívánságaikról egy levelezőlapon szíveskedjenek értesítést küldeni .... címre!
"a nyomdászok azért nem amortizálódnak, mert már 100 éve nem használnak ólmot, még ötvözetben sem, hanem acélt" :-))) Ez azért nem teljesen van így :-). 20-25 éve még nem egy helyen láttam működő linotype gépet, ahol kiöntötték a szedett sorokat. A gép betűfém tartályában ott volt szabadon az olvadt ólom-ón-antimon ötvözet. Jó esetben volt egy cső felette, amivel elszívták a gőzöket. Manapság persze már majdnem teljesen eltűnt az ólom a magasnyomtatásból, helyét átvették a műanyag nyomóformák. Tudom kicsit OFF, csak a pontosítás végett ;-)
Visszatérve az eredeti kérdésre. Olyan aksit, amivel jelentős áramot tucc tárolni természetesen reménytelen házilag építeni, de ha meg akarod érteni a működését, és akarsz egy "modellt" csinálni, akkor javaslom Stefan Sekowski Kísérletezzünk otthon című, antikvárban néha megszerezhető könyvét, amiben egy egész fejezet szól az akumulátorokról, és épít is egyet.
Sajna nem igazán megoldható az, hogy egy akksi örökéletű legyen, 2-3000 ciklusnál többet semmi sem visel el. Az ok nagyon egyszerű: egy ciklus az két kémiai reakció. Ha bármelyikben csak 0.1%ban nem a kívánt termék keletkezik (és a gyakorlatban még a "legtisztább" reakciók esetén is van néhány tized % melléktermék), akkor 2-3000 ciklus alatt elfogy az elektróda. Ezt olyan akksikkal igyekeznek kikerülni, ahol az elektrolitot (bonyolultabban-egyszerűbben) folyamatosan kondicionálják, azaz a bomlásterméket eltávolítják, és új anyaggal pótolják. Ilyenkor lényegében folyamatosan átépítik az akut. De ezek még inkább csak kísérleti ötletek.
És az ólomvegyületek, különösen a por nagyon veszélyesek, felhalmozódnak. a nyomdászok azért nem amortizálódnak, mert már 100 éve nem használnak ólmot, még ötvözetben sem, hanem acélt. A porcelánfestők bezzeg igen, nincs is foguk, meg egyébként is ramatyok 45 évesen. A régi aksit a hulladékudvarok kötelezően ingyen átveszik, és ez a legokosabb (és legkörnyezettudatosabb dolog) amit csinálni lehet vele.
Hi. Ha valakit még érdekel találtam egy leírást egyik kis technikus könyvtárában, h lehet akkut regenerálni szétszedés nélkül (szulfátlanítani). Kérésre leközlöm.
Az ólom pora lesz a mérgező, mert elkerülhetetlen, hogy a levegőbe kerüljön. A nyomdászok ólom-antimon ötvözettel dolgoztak és bizony mérgeződtek. A szulfát nem csak a felületen van, hanem a szemcsék között is. A képződő szulfát szétnyomja, szétszakítja az összesajtolt szemcséket, emiatt is csökken folyamatosan a kapacitás. Ami pedig már elszakadt az alaplemeztől, nem töltődik fel, fokozatosan egyre nagyobb mennyiségben alakul szulfáttá. Emiatt, mivel nem áll fémes kapcsolatban a ráccsal, nem is tudod már bevonni a töltési folyamatba. Lassú tartós töltéssel bizonyos mértékben a szulfátosodás visszafordítható, de ahol a fémes kapcsolat megszűnt, az lemállik, alul iszapként összegyűlik. Ez okoz egy ponton túl cellazárlatot.
A fénykapus linket ismertem, az akksis részt nem. Meg is néztem. Köszi.
>Bazarghai, erbe
Ezt a mérgezési forrást én se értem. Ugyanis egyrészt akksi töltéskor is vannak gázok, gőzök, mégse lett belőle mérgezés. Ebben a szerelési folyamatban nem is keletkezik gőz. Másrészt meg az ólomlemezek se hiszem hogy mérgezőek lennének.
Még nem olvastam végig a belinkelt irodalmat, de az jól látszik, hogy
PbO, Pb, H2SO4, PbSO4, H2O, e- vesznek részt a folyamatban. Ebben melyik lenne a mérgező? Szervezeten kívül egyik se. De bejutni se tud.
Kesztyűben dolgozva nem hiszem, hogy problémát okozna. A kerék centírozásnál is ólom súlyok vannak, a gumisok nem is dolgoznak kesztyűben.
Ha elmondanátok, hogy szerintetek konkrétan mi okozhatna mérgezést, azt megköszönném. Mert lehet hogy én gondolom rosszul. És nem akarok magammal kibabrálni.
Az leszűrhető a leírásból, hogy az ólomlemezek elszulfásodása okozza az akksik elgyengülését. Viszont ez elméletben teljesen visszafordítható folyamat.
Pb + PbO2 + 2 H2SO4 -> 2 PbSO4 + 2 H2O + e-
2 PbSO4 + + 2 H2O + e- -> Pb + PbO2 + H2SO4
A gondot az okozza, ha jól értelmezem, hogy az akksikat nem lehet 100%-osra feltölteni, tehát ott marad az ólomszulfát a lemezen. És ez folyamat folytatódik szépen.
Első nekifutásra az akksiból kiengedném az elektrolitot, szétszedném a házat felül, aztán megnézem hogy mi a helyzet belül. Attól tartok leginkább, hogy az ólomlemezek szétmállanak. Ha mégsem, akkor megpróbálom mechanikus úton finom csiszolóvászonnal megcsiszolni, azaz az ólomszulfátot eltávolítani.
Üdv Szerintem egy aksiban nem az ólom a legmérgezőbb dolog. Nyomdai szedők régen ledolgozták az életüket az ólom mellett és mégsem haltak bele. Persze a savak és gőzei miatt ajánlott óvatosnak lenni.
Használható módszer: Kiolvasztod a bitumenes rögzítést, kihúzod a régi lemezeket és teszel helyette újat! Mármint, ha találsz még ebonitházas akksit. Az újabb változatokkal nem érdemes kínlódni. Házi buherálással nagyon hamar ólommérgezést kaphatsz. A régi lemezek meg semmire sem jók. Ha vissza is pakolod, olyan minimális lesz a kapacitása, hogy nem éri meg. De általában mire idáig eljutnál, széthullik, kipotyog a rácsból.
Szia! Az elméleti tudás mellett az is fontos, h hogyan "csomagolják" a mai akkukat. Másodsorban nem ajánlom a szétszedését, mivel igen mérgező (durván védőruha kell) nem is nagyon lehet megbontani és ami a legfontosabb, csomó mérgező anyagot juttatnál a környezetbe. Ha így tudnék csak spórolni inkább újat veszek. És még egy dolog: Készítéssel nem érdemes próbálkozni, mivel kapacitás szinten a közelébe se érnél a mai akkuknak.
Használt akkumulátor felújítására (szulfátlanítására) léteznek eszközök.
Van olyan kivitel amit be kell építeni az autóba és folyamatosan dolgozik (pl. http://www.panelectron.hu/akku_aktivator.html), elvileg 2-3-szorosára nő így az akkumulátor élettartama.
Néhány hete foglalkoztat a gondolat: hogyan lehet akkumulátort építeni barkács körülmények mellett. Első nekifutásra nem tűnik megoldhatatlannak.
Leegyszerűsítve: kell hozzá elektród és elektrolit.
A kérdés adja magát: milyen elektród és milyen elektrolit? Hol szerezhető be?
Erre szeretnék itt választ kapni.
Mellesleg van egy halom rossz autóakksim. Azokkal nem lehet kezdeni már semmit? Emiatt is írtam a címbe a felújítást. Olvastam a lemezeken kialakuló szulfátosodásról, ezt eltüntetve úgy gondolom, használhatóvá válik.
Azon az állásponton vagyok, hogy jelenleg azért nem foglalkoznak ilyen felújítással, mert nem éri meg. Azaz nincs arra kapacitás és fizetőképes kereslet, hogy begyűjtsék az elhasználódott akkumulátorokat, azokat szétboncolják, felújítsák, összerakják, ráadásul ki a fene venne kétes előéletű felújított akkumulátort?
De ha magunknak van erre némi affinitása, miért ne használjuk ki? Hozzáteszem, megkoptak a kémiai - fizikai ismereteim ezen a téren, úgyhogy minden információnak örülnék.
