Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 212

PITYPANG

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Miért nem szelíden simogatva,
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csúnyán, fülsértő élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!

Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé,
Kezed, hajad felé,
Kezed, hajad, szemed felé,
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszus arccal
Próbálod elhárítani akkor is,
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé,
Porzód, bibéd felé,
Porzód, bibéd, szárad felé,
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél!
Vígan visítva bosszúságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő.
Ez még csak kapkod és fütyörész.
De én még nem is beszéltem neked a családomról.
Hallod-e hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám-anyám a
híres arkanzasi Tájfun,
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan-alélva
Felhőbefúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Karinthy Frigyes

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 211
VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam,
[bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis -
[mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis -
[mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon
[csípős könnyként.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi,
[nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött,
[koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian
[s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Sárközi György

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 210
Bocsánat.Nem NN.,hanem Rab Zsuzsa.
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 209
KÍVÜLED ÉLEK

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

NN.

ilang_ Creative Commons License 2003.06.26 0 0 208
-
Vas István:BURJÁNZÓ KERT

Barátom, én már azt sem áhitom,
Hogy rend legyen a síma pázsiton.
Már sokasodik mindenütt a gyom!
Nem irtom én ki. Hadd nőjjön, hagyom.
Egy mérges gomba a szemembe néz.
A szökőkúton sűrű, zöld penész.
Szökőkút víze régen nem szökik,
Játék ezüstje végleg megtörik.
Ha szép szavát még egyszer hallanám.
Hogy felvidulnék könnyű dallamán!
A napra éj, az égre hold szökik,
A holdat immár felhők elfödik,
De ködön, éjen, hosszú füstön át,
Ugy int felém, úgy hajlik, mint a nád.
Te égi arc, te bolygó holdalak,
Én istennőmül választottalak.
Hát indulj hozzám, át a völgyeken,
A kerteken, a búzaföldeken.
Rád vár az árva kert, csupán terád,
Te hozd a felhők fennkölt mámorát.
Nézd, mind a dudva, gyom, mely itt terem,
Hogy tündöklik e részeg éjjelen!
-

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 207
ÉN MINDÍG TUDTAM. . .

Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsora-árát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam. . . Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha nincs feloldozás.

Kálnoky László

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 206
"Feladatod nem a szeretet hajszolása,
hanem egyedül az, hogy felkutasd és
megtaláld belső korlátaidat,
amelyeket vele szemben felállítottál."

/Victor Hugó/

Figyelted?? :-)

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 205
"Semmit sem cselekedtél a múltban, ami méltatlanná tenne a szeretetre. Semmit sem kell tenned azért, hogy szeretetre méltó légy. E pillanatban nemcsak szeretetre méltó vagy, hanem maga a szeretet. A felszínre kell hozzuk félelmeinket és sötét gondolatainkat, hogy láthassuk, mennyire alaptalanok. Csak ekkor tudjuk őket elengedni."

/Victor Hugó/

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.26 0 0 204
"A legtöbben azzal védekezünk a hibáink, gyengeségeink ellen, hogy elhitetjük környezetünkkel, hogy mindig igazunk van."

/Kahlil Gibran/

cheshirecat Creative Commons License 2003.06.26 0 0 203
Bertók László
Ki kérdez?

(Széles Klárának)
Ki kérdez? Ki néz rád üres,
beesett szemekkel, mintha
rajtad múlna az élete? Sőt,
rajtad a pillanat, ami a
világ? Ki nehézkedik a
libikóka túlsó végén, hogy
akárhogyan is, de lenyomja,
mert a saját érdeke is, hogy
fent, vagy legalábbis megint
magasabban légy? Kit akarsz
segíteni, ha másként nem is,
legalább úgy, hogy a lábaddal
ellököd magadat a földtől, s
ha fönt vagy, izegsz-mozogsz,
nehezíted a tested, hogy
lehuppanj megint, hogy ő,
hogy ő is fölemelkedjék?
Miért, hogy lent is, fönt is
csak úgy van értelme, ha
ketten vagytok, ha mindketten
nekifeszültök, ha fölfogjátok,
hogy egymás hangja, tekintete,
szándéka, szárnya nélkül
senkik vagytok? Fönt is, lent is.
Miért, hogy akkor is
visszakérdezel, ha úgy érzed,
nincs veled szemben senki, ha
minden ott van a szemed mélyén?

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.25 0 0 202
AZ A SZÉP, RÉGI ASSZONY..

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.

József Attila

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.25 0 0 201
IMA AZ EMBERÉRT

Adj, Uram a léleknek fényvilágot,
a sötétségből tiszta kiutat,
amelyben megsemmisülnek a gyászok,
és irányra talál a gondolat.

Ha a fájdalom megnevezhetetlen,
a végtelen vele szerteszakad,
s elvesztegeti magát minden versben,
bárhogy őrködnek a hívó szavak.

Minden kusza, hogyha a cél homályos,
ha élni létezésnél nehezebb,
ha gondba satíroznak a hiányok,
és vergődik a lelkiismeret.

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél:
a teljességet teremtő erőt,
ne legyen gyatrább a tökételetesnél
ember előtted s önmaga előtt.

Mondd! Te az örök tökély birtokában
miért teremtettél esetlegest?
Mért hagyod kínlódni ezer hiányban,
s ezer jajban az emberi nemet?

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez,
ha kérdésre csak kétség válaszol,
s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez,
hősét, s szerepét nem leli sehol?!

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz,
más világban más embert, más jelent,
s olyan lelket a fénylő virradatnak,
ami sokszorozza a végtelent.

Gál Éva Emese

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.25 0 0 200
Köszönöm! :-)
Előzmény: cheshirecat (199)
cheshirecat Creative Commons License 2003.06.25 0 0 199
Most nem fáj, akkorse, csakazért se! :)
Szeretem B.R.L-t.
Előzmény: Törölt nick (197)
ilang_ Creative Commons License 2003.06.25 0 0 198
Még mindig tetszik, és illik is ide:
-
Imre Flóra: ÖNARCKÉP

Egy polgári nő, aki reggel hétkor
munkába megy, és összehúzza vékony
ujjaival magán a bőrkabátot,
középkorú, aki már sokat látott,
s vénlány maradt, maga se tudja, mért;
pirosító, szemhéján némi kék
festék, rúzs semmi sem, konszolidált,
talán még csinos is, de legalább
kellemes jelenségnek mondható,
sötét harisnyát hord, a lába jó,
nem könnyen bízik senkiben, magában
nehezen se, összeadja a számla
tételeit mindig a fűszeresnél,
jól főz, és mind gyakrabban arra eszmél,
hogy percek óta nézi már magát a
tükörben, s valaki más arcát látja,
pedig hová lett az az arc, hová lett,
lehullott, mint az ősz és mint az évek;
és eltöpreng egy szájkörüli ráncon:
mi a nyavalyát keres a világon?
-

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.25 0 0 197
Szóval tényleg nem azért,hogy fájjon...hanem azért,mert szép..:-)

DOLGOZÓ NŐ

Reggel álomtalan alvás derűjével ébredsz.
Ajkad vonala kemény és fiatal,
pihent karod nyujtózkodni akar,
szemed kéklő, bízó és bíztató
kristályos, tiszta tó.
Olyan vagy, mint egy fiatal fiú:
bátor, vidám, mosolygó és erős.
S uccán, ha elédkerül egy ismerős,
kezeddel intesz üdvözletet neki.
Kissé megállsz az iroda előtt,
nyakkendőt igazítasz és lehúzod
vasaltszagú, fiús, kis tiszta blúzod
s otthonosan, mintha szobádba lépnél,
mindennapi helyedre ülsz a gépnél.
Lassacskán dél lesz és ebédidő.
Sok volt a munka, az iram szédítő,
a derekad, lám, kissé meghajol
s mikor elindulsz, kis sapkád alól
csapzottan kandikál elő hajad,
mely hullámos volt reggel sapkád alatt.
A déli nap aranylik és vakít,
s zúgó agyadban könnyű, jó regény
meg egy virágos pongyola lakik,
egy dívány és egy kétszobás lakás,
ahonnan elfelejtenéd az irodát.
De megebédelsz, s dolgozol tovább.

A délután jön és az ügyfelek,
vitád az irodában egy más leánnyal,
vagy főnököddel egy semmiség felett.
Még visszagondolsz egy-egy bántó szóra;
de alkonyul már, hatra jár az óra,
egy elrontott leveled összetéped,
"majd holnap," mondod s letakarod a gépet.
Kalap, kabát, kevés púder, a rúzsod
sebtiben ajkadon végighúzod,
kis únott séta hazáig még, de végre
leülsz a nyitott ablak előtt a székre.
Most olyan vagy, mint nagyanyád régi képe,
ahol keze kulcsoltan hull ölébe.
S gondjaid, ha kissé nyugodni hagynak,
kénytelen vagy bevallani magadnak,
levetkőztetvén lelked meztelenre,
hogy szeretnéd, ha valaki ölbevenne;
s bár vigyázol, hogy könnyre ez se fakasszon,
beismered, hogy nem vagy egyéb, csak asszony,
ki egyedül van, s fél, mert közel az este.

B.Radó Lili

ilang_ Creative Commons License 2003.06.25 0 0 196
-
Kiss Benedek: ENGESZTELŐ

Az elapadhatatlan édes dallam
szám sarkában - te vagy. A hajdani
szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei
manna - te vagy. Boromnak szeszfoka,
amitől megrészegednem oly jó - te vagy.
Éjszakámban a hold pirulája, hogy
kibírható legyen az álmom - te vagy.
Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával
ájulatom pókhálóit tépdesi -
te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom
kietlen sívó homokban - te vagy. Nevem
aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője -
te vagy. Ki szóra bírja egyaránt
a lélek legmélyebb üregeiben
cseleit szövő fondor magányt és a
mindenséget - te vagy...

Hát mit akarsz még?!
-

zepp Creative Commons License 2003.06.25 0 0 195
JÓ CSÖND-HERCEG ELŐTT

Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.

Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.

Ady Endre

zepp Creative Commons License 2003.06.25 0 0 194
Ének a semmiről

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem,
s elnyúlok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

Annál mi van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?

Kosztolányi Dezső

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 193
KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
újságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogy lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Szintén József Attila.

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 192
József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Közhelyes vagyok?:)

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 191
Most akkor jöjjön József Attila:)

Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.


9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.


11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

cheshirecat Creative Commons License 2003.06.24 0 0 190
Elnézést az előző formátumáért, nem tudtam, hogy ilyen lesz. :)
Előzmény: cheshirecat (189)
cheshirecat Creative Commons License 2003.06.24 0 0 189
Véletlenül bukkantam erre és megfogott:

Végh Ákos László
HOGYAN SZERESSÜK, HOGYAN SZOLGÁLJUK EMBERTÁRSAINKAT ANÉLKÜL, HOGY BÁRMIT IS KÉRNÉNK CSERÉBE?
          ...................................................... .............................................................. .............................................................. .............................................................. .............................................................. .............................................................. ..............................................................
A pontozott részt az olvasó tölti ki.)

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 188
JOBB LENNE

egyszer elmaradnak a vágyak
s az ember úgy néz vissza
mint valami idegen tájra
amely vonzott valamikor
de már ellibbent a virágok illata
nem érezni a fűszálak susogását
nem vonulnak a lomha felhők
s a szivárványos égbolt
szétfoszlott
a koraesti készülődésben

egyszer megbánja az ember
hogy megtanulta megszólítani
a fákat az ösvényt ami elvezetett
a kedves szívéhez
a komphoz a harangszóhoz

jobb lenne nyelv nélkül
mert akkor néma maradna
a mellkast feszítő fájdalom
s egy hétköznapi reggelen
nem történne semmi más:
az éjszaka lezárt szemhéjaim
mögött maradna

Nagy István Attila


Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 187
Üdvözöllek a topicunkban kedves zepp. Azt hiszem,Pilinszkyből talán valóban soha nem elég...
Legalábbis nekem..:-)
Egyébként a Poe-verssel kapcsolatban: igen, a megítélés valóban szubjektív.Bennem például valahogy már régóta a "Soha már!" refrén visszhangzik...
De így is,úgy is gyönyörű...
Hát legyen részünk máskor is a "kedvenceid" olvasásában..
Előzmény: zepp (186)
zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 186
Egy kis Pilinszky- best of, nem tudtam választani:)

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Igazából ez utóbbit kellett volna bemutatkozásnak választanom, no mindegy...

Van még egy kétsoros Pilinszky, ami nem jut eszembe, azt hiszem ez is a címe hogy Kétsoros, de amit ilyen néven találok az más, a Pilinszky-összes meg nincs most kéznél, de majd előkeresem vhonnan.

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 185
És a két talán legjobban sikerült fordítás(huh ez hosszú lesz előre is bocsi):

A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
és én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
s földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
s "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
s szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakon kitártam s íme garral, hetyke-bátran
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott
csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett, Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár, -
ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, -
s szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár".

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
kinek neve: "Sohamár".

S fenn a csöndes szobron űlve, az a Holló egyedül e
szót tagolva, mintha lelke ebbe volna öntve már;
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
és a lágy bársonyra dőlten tarka szemét sorra szőttem,
elmerengtem, eltűnödtem: mily borongó nyitra jár,
átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
mért károgja: "Soha már?"

Ekként űltem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se sejtve,
míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek
füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár, vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár, -
van... van balzsam Gíleádban?... mondd meg, - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendűl, és csak fent űl, egyre fent űl,
ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel űl a Holló, alvó démonhoz hasonló,
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
fel nem röppen, - soha már!

(Tóth Árpád fordítása)

A holló

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyu lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hu, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
- Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos füstölokkel
Angyaltánc a szonyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hus nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhul-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szivembol s hagyj magam, míg elveszem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.

(Babits Mihály fordítása)

Én Babitsét messze jobban szeretem, de erről általában erősen megoszlanak a vélemények...

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 184
Szabad beledumálni? Ha igen nekem is van sok kedvenc amit itt még nem láttam, és beraknám őket lassacskán... Amolyan bemutatkozásféleképp:

Edgar Allan Poe: The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore -
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping - rapping at my chamber door.
"'Tis some visitor," I muttered, "tapping at my chamber door -
Only this and nothing more."
Ah, distinctly I remember, it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore -
Nameless here for evermore.
And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
"'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door -
This it is and nothing more."
Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
"Sir," said I, "or Madam, truly yours forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping - tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you" - here I opened wide the door: -
Darkness there, and nothing more.
Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore!" -
This I whispered, and an echo murmured back the word, "Lenore! -
Merely this and nothing more.
Then into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping, something louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment, and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more."
Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not an instant stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above this chamber door -
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as "Nevermore."
But the Raven, sitting lonely on that placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered; not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered, "Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before,"
Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master, whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his Hope the melacholy burden bore
Of 'Never-nevermore.'"
But the Raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!
Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God hath lent thee - by these angels he hath sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this Home by Horror haunted - tell me truly I implore -
Is there - is there balm in Gilead? tell me - tell me, I implore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore.
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting -
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting - still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a Demon that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 183
OFF
Hiszen hallom én az árnyalatot ilang kedves,dehát ki így,ki úgy értelmezi a "boldog szép napokat".Nekem régi IS és szép IS volt az az időszak...
ON

De most már télleg,mer' aztán megint bennünket a topicgazdi!:-))

Előzmény: ilang_ (182)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!