Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nekem is tetszik a vers - de valóban kissé durván elüt a topic-ban megszokott hangulattól...
Faludy GYörgynek "Test és lélek" címen jelent meg egy nagy kötete, amely versfordításait tartalmazza, abban olvasható a vers - az eredetit PAUL VERLAINE írta tudomásom szerint. De megjelent a "Szajna-parti Erósz" című kötetben is; ebben Timár György (Faludy-énál kissé talán szemérmesebb?)fordításaban olvashatjuk.
Nem ertem ezt a felhaborodast. Ideztem egy igazi, neves kolto verset (nem sajatot). Valaszoltam egy hozzaszolasra, amiben ugy gondolom nem sertettem meg senkit, csak elmondtam a velemenyemet. A kolteszetet nagyon szeretem, a stilusomat pedig nyomdafestek is.
Hozzaszoktam, hogy itt az indexen az ertelmes emberek ervelni is tudnak, nemcsak fikazni. Ha itt nem is akarod, kerlek ird meg email-ben, mi kifogasod van az imenti hozzaszolasaimmal ill. az idezett versekkel kapcsolatban. Elore is koszonom.
Jó estét kedves Ilang! Hát mégis eszedbe jutottunk ott a messze távolban?
További kellemes nyaralást kívánunk Neked és várunk vissza sok szép verssel!:-)
amennyiben valami közöd is van a nickválasztásodhoz,akkor megérted a kérésemet:
mint topicgazda írom: valóban mellőzd a továbbiakban ezt a stilust EBBEN a topicban.
Engem nyugodtan illethetsz ennek fejében bármilyen jelzővel,de máris egy újabb kérésem: NE a topicban!Ha úgy gondolod,ott a levélcímem,az éppen megfelel erre a célra.
Köszönöm,ha meghallgatod kérésemet..
nem vagyok sem prűd, sem nem múltam el 60 éves, de ezt inkább ne is folytassuk, nem szeretnék topikot rombolni. azt, hogy van-e itt létjogosultságod, azt majd eldöntik a többiek.
szép estét!
Nos, ezt a hozzaszolast nem nagyon ertem. Ez Apollinaire egy jol ismert, szamontartott verse. Ha ennyire prud vagy, akkor ne olvassal se Adyt, se József Attilát, mert ok is irtak ilyeneket. Egy szep, erotikus vers olvasasa is nagy muveszi elmenyt okozhat. Olyan ez, mint mikor egy kisfiura raszolnak, hogy mossa meg a kezet, amikor valamilyen okbol a futykosehez nyul, mintha valami csuf, koszos, budos dolgot tartott volna a kezeben.
De ha mar, elmultal 60 eves, akkor elnezem neked.
A tobbi verset is igazi koltok irtak, igazi koltokrol. Persze belatom, hogy nem mindegyik irodalmi itelet jogeros.
kedves értelmiségi, bár nem én vagyok a topikgazda, csak egy azok közül, akik szép versekért,hangulatokért, varázs-pillanatokért járnak ide, de kérlek, ha lehet, az elkövetkezendőkben tiszteld a topik szellmiségét és hangulatát.
nagyon köszönöm. elnézést, cska a magam nevében bezséltem.
sajnálom
most
hogy rajtam
nem
segít a mámor
színes kövek fölé hajolva
engem
nem repít a kéj
keserű szeszek habja
össze hiába csapna
néma tarkóm fölött
táncok ősi hangja
fel nem lazítja
szörnyű kedvemet
hová tehettem
el
azt a darab papírost
ami segítene most
mert arra
írtam fel
hogy élni miért kell
mikor eszembe jutott
Köszönöm a kedves fogadtatást,jólesett.
Igyekszem nem önzősködni és írni is néha,de max.2-3 naponta barangolok...Olvasni gyorsabb:-)
1ébként szép napot Mindenkinek!
Sziasztok!
Szia Karak! csak egy bajom van a verssel, olyan kevés az időm, hogy nincs időm elolvasni...:) :( - Amúgy meg, dehogy kiabálok, hát olyannak ismersz?! :)
Jó éjt!
OFF
Nem kérdésnek szánom,nem is igen várok már választ.Csupán hangosan gondolkodom..
Azt mondják,az igazság odaát van..
De mondja meg valaki: hányféle "odaát" létezik ehhez a mérhetetlen számú igazsághoz?
Vagy lehet:mindenkinek van a saját kis igazságához egy saját kis "odaátja?"
ON
Ó, ily igen fukarmód élni nem szabad.
Szépnek se szép. Ravasz, rút női játék,
Amit mivelsz hitvány kis életeddel.
Díszíted szépnek hitt hazug szavak hazug díszével
Elgörbűlt, hervadt, semmi életed,
Hogy mondják: szentég! milyen gazdag egy lány!
És kérjék félve-kérve foszlányát dicső szívednek
És bízva lessék egyetlen szemed-sugárát
Napoknak vélve azt a két sötét kutat:
Szemeidet. Te rossz, te rossz, ravasz lány,
Elég a játék! Földi, friss palánta vagy
Azért nevelt a föld, hogy add, amid van,
Ha jő a föld fia, amit kiván, - te add
- Szádat mosolygón, szívedet szerelmes szent örömmel, -
Egész, kinyíló, ifju éltet adj, ha jönnek érte
S amid van, mindent… s még így is kevés lesz,
Bizony mondom: kevés vagy áldozatnak,
Alanti lesz a láng s a renyhe füst a földre görbűl.
Vagyis sirám az én istenem szíve megnyugtatására
Ó-babiloni töredelmes zsoltár. A Rawlinson-féle nyugat-ázsiai felírásos gyűjteményből
Bár az én istenem szivének fergetege nyugságra jutna…
Ami az én istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon kivül,
Ami az én istennőm előtt fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
Ó uram, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
Én istenem, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim,
Én istennőm, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim,
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
A bünt, melybe estem, nem ismerem,
A vétket, amit elkövettem, nem ismerem.
Az utálatot, miből ehettem, nem ismerem.
A förtelmet, melyre léphettem, nem ismerem.
Az ur az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.
Segítséget kerestem, de senki sem fogott kézen,
Sírtam, de senki nem állt mellém.
Kiáltásokban török ki, de senki nem hall meg.
Lebir a fájdalom, csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan esdeklek,
Az én istennőm lábait csókolom s kézzel illetem.
Az istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek.
Az emberek megátalkodottak, semmit nem tudnak.
Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak semmit.
Ó uram a te szolgádat ne buktasd el,
Az ingovány vizébe lököttet ragadd kézen!
A bünt, amibe estem, forditsd jóra,
A vétket, amit elkövettem, fujja el a szél!
Az én sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
Isten, kit ismerek s nem ismerek, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
Visszafordultál a semmiből
hús-ritmus haj-ritmus
fekete ritmus zöld ritmus
visszafordultál a semmiből
kő-ritmus folyam-ritmus
fehér fogaid dalai
dalaid fehér fogai
nap-ritmus madár ritmus
táncolni mezítláb
kukoricacsuhé-ingben
akáctüske-koszorúsan
végig a vakondtúrásokon
Nemigen van világ. Ami mégis
lenni tűnik: többnyire érvénytelen. De szobák
vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van.
Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-alá járkálni
jó; ahol
meg lehet szólalni, de nem muszáj.
Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még
a csend is lehetséges — szobák, ahol
nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki,
nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül.
— Jó, hogy vannak szobák.
Diels: `Die Fragmente der Vorsokratiker`
(Herakleitos)
I
Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt hibát és tévedést
Egy óriási összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.
Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más
mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.
Miért csörög a nyárfa este
miért csörög a nyárfa sötét van
nem látom a szelet
csak a csillagok arany
lábnyomait látom
miért csörög a nyárfa este
miért csörög a nyárfa őszi este
sötét van
amikor hazamegyek
miért nézem a csillagok arany
lábnyomait ki tudja
nem látom a szelet
csak az összeütődő leveleket hallom
miért csörög a nyárfa őszi este ki tudja
amikor hazamegyek
miért ütődnek össze a levelek
sötét van
nem látom a szelet
csak a csillagok arany
lábnyomai ragyognak
Magamba néztem s téged láttalak,
szóltam magamhoz és te válaszoltál,
a borotva megvágta arcomat
s a kibuggyanó vérem is te voltál.
Beléd néztem és láttam magamat,
hozzád indultam és magamhoz értem,
lebarnultál, míg rám sütött a nap,
megbotlottál s nekem tört föl a térdem.
Már nem tudom, hogy hol végződöm én
és hol kezdődsz te. Tápláló, egyetlen
zsinór vagy komor létem köldökén:
tőled másodszor is születni jó;
a végső búcsúra készülve lettem
benned-belőled élő embrió.
Együgyű, éhes, kis, pesti leány,
De első és legszebb, midőn kigyúl
Lelkemnek asszony-olajos mécsese
És egyszerre űzöm és hivom:
Coki, gyere, te, szent, te imádságos
Senki és Semmi, Budapest leánya,
Te, árvetette és partonmaradt
Különös lénye az Ördögnek,
Ki miatt néha-néha újból
Már zsoltárosan megint Istent hiszek.
Csak a tied még az a napom is,
Amit hetyke, kis tested megtagad
S elbúsulok én szörnyű sorsomon:
Hát annyi asszony-lutri után
Ez lett az én főnyereményem?
Kell és nem kell, de poklosan tudom,
Hogy van s gyönyörködik kinomban,
Mint szivárvány a jégverés után.
Hasonlítom a többiekhez
És szánva-szánom vén-magamat,
Ki sorsát érte, de ilyen sorsot.
Minden nőt benne szeretgetek
S egy kicsi-kicsi női érdem
Sincs talán benne avagy benne van
Minden nő az életben és világban:
Együgyű, éhes, kis, pesti leány.
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.
