Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedon a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam...Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem...
"kezeket karba!" Engedelmesen
ültem, vártam, s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam...S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a számtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az, igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek, hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak...
Jó tanuló, nem lázongtam soha,
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi nem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.
1.
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit leejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsítom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret,
A kiskabátját rásegítem,
Nem szenvedéllyel, de szelíden,
hozzá csak ujjheggyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek,
És nem is vallok sohasem -
Ó milyen forrón szeretem!
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes
tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni
a halhatatlant és a jót.
Büszke ez ének, minden szava, célja,
Átfogni tér s idő roppant birodalmait,
A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket.
Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón,
Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot, békét, napot
és éjt magamba szíva,
Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám,
Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.
Az életről dalolok - s a halálról íme mégis:
Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta -
Néha közelhúzódik, már-már szemtől szembe.
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant,tiszta tér,
S nagy,lassú szekerek ballagnak haza,messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-é,amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje,az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember,a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény,útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve:jaj!ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő,mint kósza,idegen
Eb,lábadhoz simult,s bús kezeidet nyalta?
1.
Midőn tavasz napja ragyog fenn az égen,
Bort és forró ajkat nyujt felém a szépem, –
Nevezzen akárki hitetlen kutyának,
Ha az Éden akkor eszembe jut nékem...
2.
Karaván az élet s az útja gyötrelem,
Megy, halad. – pohárnok, maradj híven velem,
Töltsd meg a kupámat kacagás borával
S a közelgő hajnalt ne jelentsed nekem!
3.
Egek kapujáig sólyomként szárnyaltam,
Hogy az emberi sors könyvét elragadjam...
Ám ami bennem él, nem érti azt senki
S nem lelem az ajtót, mit balgán otthagytam...
4.
Rozzant csapszék csupán ez a tágas világ,
Éj és nappal őrzi két keskeny ajtaját;
Benn dáridó zajlik, a kocsma kedvre hív:
Alatta csont porlad, künn a sakál kiált.
5.
Barátaim, akikkel a Lét borát ittam,
Elhagytak már régen. Ők kifogtak rajtam;
A Halál kinyujtá a kezét feléjük,
A kupát letették és elmentek halkan.
6.
Végítélet napján, ha majd felkél a holt,
Megleli ismét, mi sírjában vele volt;
Ha igaz ez, akkor temessetek mellém
Szép fiatal lányt és édes sirázi bort!
7.
Hajnal hasad és a kocsma már nyitva áll,
Hang szól: Hívek, jertek, az idő tovaszáll!
Igyatok! Oly gyorsan fogy az Élet kelyhe,
S a végső pohárban bús Halál ürme vár!
8.
Khajjám a bölcseség sátrát soká varrta,
Kínok tüze mégis perzselte alatta;
Élte fonalát már eltépte a Végzet,
És bukott adósként a Kufár eladta...
9.
Mégis visszajöttél, ó elveszett lélek!
Neved elfeledték, rólad nem beszélnek,
Pata lett körmödből, füled nagyobbra nőtt,
Szakállad pedig most hátul int a szélnek!
10.
Az Égi Kerék, mely bámulatba ejt,
Varázslámpa csak, mely még titkot se rejt:
Napunk a mécs benne, a világ az ernyő,
Táncot árnyak gyanánt minden rajta lejt.
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
elõre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: elõttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erõs, sértõ a fény.
Az elsõ hang belülrõl szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betûvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelõtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.
Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérezõ kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
És este a tûzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erõsítõ,
vigasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
S néha messzebbrõl látom õt,
aki most hozzátok beszél.
Látom, amint a hûvös szalonban
lassan cigarettára gyújt
s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
Látom arcán a kora ráncokat,
látom kusza erõtlen haját.
Látom, amint lemegy a lépcsõn,
s a kövezeten kong a lépte,
s a háta csüggedten elõre hajlik,
s a két karját lóbálja
szerencsétlenül.
Látom, amint egyedül baktat
keresztül a sötétedõ sétatéren.
Felöltõjét nyitogatja a szél,
s kajla kalapja ereszként csurgatja
az egyhangú, tavaszi esõt - -
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok
"20. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja."
JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE 1.2.
1.
Miért a harc s miért nem az öröm,
az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös
esők, a sápadt fények a ködön,
miért a harc s a küzdés árnya üldöz,
mikor megannyi csoda vesz körül,
miért a fájdalom és a csalódás
vonz, legbelül miért dagad, feszül
a céltalan harag és a mohó láz
a mindig álmatlan vak éjeken,
miért a látomás s az idegen
hideg fények s nem a megfogható tény,
miért az időtlenség léha vágya,
s nem a pihegő perc, a béke ágya:
örök miértek börtönébe értél.
2.
Örök miértek börtönébe értél,
hiába rázod már a rácsokat,
kisebb vagy itt a hulló porszemcséknél,
léted maga a meghasadt tudat.
Mint hajnaloktól rettegő beteg
fordulsz el a jelentől és a fénytől,
hunyt szemed emlékekkel elfeded,
bár ott, benn, millió titok dörömböl,
mint végképp elfelejtett tébolyult rab,
lassú, kimért, halk léptekkel beméred,
hova jutottál, néma birodalmad,
s a visszahozhatatlan veszteséget,
sugár a rácsokon át, képözön,
mindaz, mi immár vissza sose jön.
3.
Mindaz, mi immár vissza sose jön?
Miért nincs erő visszahozni azt,
mi kifoghat a kegyetlen időn,
a leheletnyi halovány vigaszt?
Az emberi erő is csak olyan,
mint látszatokba bénult hatalom,
fáradtan tovahömpölygő folyam,
mélye halál, felszíne nyugalom.
Fogalmakkal boncolgatod magad,
de mindig az új miért-had marad,
nem az, amit oly szomjasan kerestél.
Egy új »mégis« mégis életre kél,
pezseg, s a kérlelhetetlen remény
most mégis meglegyint, mint illanó szél.
4.
Most mégis meglegyint, mint illanó szél
a fojtó párába fulladt holt fát,
a boldogság, melytől oly messze estél,
és millió irány út villan át,
sirályok röpte, dagadó vitorlák,
laza hullámok fodros, lágy sora,
a helyek, ahol őt követve jártál,
mindaz, mit többé már nem látsz soha.
Némán, lógó karokkal ülsz a gondok
kemény priccsén, zokog a bánat árnya,
tán végvár e börtön, mely rád csukódott,
s e szomjban mentő vízcsepp e »hiába«,
hisz a reménység szellője is itthagy,
a forró vágy marad, robbanó csillag.
5.
A forró vágy marad, robbanó csillag,
hát ennyi lett a fény, a szerelem,
az önző csak s csak egyedül maradhat,
önnön sorsában árva s idegen,
megértéstől és részvéttől távol,
magába zárva puszta szigeten
álmodik a mégisről, a továbbról,
ne lássa önmagát így, vesztesen.
Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,
a pillanatonként mind kevesebb,
a hely s idő, mikor nincs már mit tenni,
a végső robbanás előtti csend.
6.
A végső robbanás előtti csend,
legalább most lennél őszinte, tiszta,
fonnád imára két fáradt kezed,
legalább játszanád, tennél úgy, mintha
megtértél volna, vissza az egyetlen
létező útra, hol valaki vár,
de nem, nem, elmerülsz a sohasemben,
és onnan is kaján átkot kiáltsz,
nem fordít meg a kín s a fájdalom sem,
konokul küzdesz a mindenség ellen,
felismerések űznek és hasítnak,
az önámítás látszata szemedben,
állsz s vársz megalázva, véresre verten,
átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy.
7.
Átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
feledve élted minden örömét,
embert, Istent, minden élőt, mert elhagy,
s mert mindenedet adtad semmiért,
átkot sziszegsz tagadva a szerelmet,
elvetve mindazt, miben hinni kell,
összecsapnak a hullámok feletted,
mocsárba süllyedsz, s ez sem érdekel.
Örjöngsz... Aztán megtorpansz hirtelen,
lecsúszol a fal mellé csendesen,
ijedten, magadnak se vallva meg,
hogy súlyos haragod is szétesett,
remegő térdedre hajtod fejed,
s titkon a közöny férge is kikezd.
8.
Titkon a közöny férge is kikezd,
kapaszkodsz álmokba és emlékekbe,
mindabba, mi már régen elveszett,
de sodor az ár üresen, lebegve,
lassú túlélésre hangolt lélekkel,
mint téveteg pihét a nyári szél,
mind távolabb, e torz világ felett el,
megállni az éj s a nap szélinél,
valahol egy közöttes nemben, létben,
s eltűnni mindörökre észrevétlen,
akár vándormadár a fagyos égen
remélve, bízva melegebb hazában,
már szinte felszabadultan, vidáman,
a hiány bomló univerzumában.
9.
A hiány bomló univerzumában
lebegni, vágyni, amíg még lehet,
csak kóborolni céltalan, hazátlan,
lehelni a goliárd éneket,
zuhanni önsírató mély dalokba,
melyek feloldják benned végre, és
feledtetik azt, ki lehettél volna,
s elmossák a babonás rettegést.
Az álmok fényei is elsuhannak.
Fakó visszfénye maradt csak mindannak,
mit álomnak mondunk. De ne fogadkozz,
ne remélj, ne sírasd többé a múltat,
az emlékek eltorzultak, hazudnak,
legalább itt, ember, térjél magadhoz.
10.
Legalább itt, ember, térjél magadhoz,
verd agyon az álmot, mint orvvadász
a fókát, az álmot, mely enyhülést hoz,
másképp kiutat ebből nem találsz,
lassítsd, állítsd meg a lázas kavargást,
maradj a feszes csendben tétlenül,
kezdjed tanulni a fájó lemondást,
elviselni, hogy két válladra ül
a felelősség, hogy mind nehezebb lesz
beletörődni: mindhiába szenvedsz,
a hiány sósava csontokká rágott,
rab vagy, zárd be te is külön világod,
kezdj új, önfeláldozó, tiszta harchoz,
az önféltés tisztára sohasem mos.
11.
Az önféltés tisztára sohasem mos,
ezért vesd el és told rá a reteszt,
fordulj mások felé, a tisztuláshoz,
zárd el magad attól, mi nem ereszt.
Tényleg nincs bocsánat? Mindenki végül
csak ide jut: felmérni mindenét,
s a szebb jövő minden reménye nélkül
kitart, bevárja ama néma éjt?
Mintha őszinteség lappangana
félszeg, tétova, halkuló szavadban,
mintha e pillanatban, torpanásban
nagyobb békét lelnél mint valaha,
s megint a tükörbe mersz nézni hosszan,
noha a szívedben csak árulás van.
12.
Noha a szívedben csak árulás van,
te légy fegyelmezett, tárd fel magad:
sosem bíztál se barátban, se társban,
magányod íve is kettészakadt,
úgy vonzottad az állandó bukást,
mint árny a fényt, mágnes a vasszemcséket,
és ha volt békesség, az árulás
tőrjével döfted le a békességet,
szorongva néztél ki a hajnali
vad kavalkádba, gyűjtve reggelig,
mit végül nem tudtál kimondani.
A végzetes hallgatás elborít,
elalszik benned minden pisla kétség,
magába szív a villogó sötétség.
13.
Magába szív a villogó sötétség,
aludni lesz jó fény és álmok nélkül,
odabenn az öncsaló bűn, a vétség
fátyolfelhő foszlányokká fehérül,
aludni, akár jó munka után az
önmagával végképp megbékélt munkás,
feledni mindazt, mire nem volt válasz,
s aki voltál - merő látszat s hazugság.
A tört értékrend visszájára fordul,
az ösztön önzőn biztossága széthull,
de fölötted az Ige mécse ég még:
sugár lehetnél e sűrű, vak éjben!
Eljött hozzád, lehajolt, és te mégsem,
nem érezted megváltó érintését.
14.
Nem érezted megváltó érintését,
elvakított az őrült küzdelem,
miközben melletted, akár a szélvész
zúgott el az élet s a szerelem.
Próbálod összefoglalni a nincset,
ne tagadd, benned volt a győzelem,
s győztél? Mit ér a diadal, az ihlet,
ha embere üres s istentelen?
mutathatod megostorzott magad,
de a kérdés, az csak kérdés marad:
miért a harc s miért nem az öröm?
15. (Mesterszonett)
Miért a harc s miért nem az öröm?
Örök miértek börtönébe értél.
Mindaz, mi immár vissza sose jön,
most mégis meglegyint, mint illanó szél.
A forró vágy marad, robbanó csillag,
a végső robbanás előtti csend,
s átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
s titkon a közöny férge is kikezd.
A hiány bomló univerzumában,
legalább itt, ember, térjél magadhoz,
az önféltés tisztára sohasem mos,
noha a szívedben csak árulás van.
Magába szív a villogó sötétség.
S nem érezted megváltó érintését!
Egy nagyon fontos kérés: akinek számít valamit a topicunk élete,azt kérem,a mai naptól SOHA SEMMIFÉLE topicban észlelhető módon ne reflektáljon az alábbi és hasonló provokációkra.Úgyis tudjátok,hogy "ezeknek" csupán egyetlen éltető elemük létezik: a közönség.
Ne adjuk meg ezt a lehetőséget.
Köszönöm mindenkinek.
ON
Ha no vagy es meg nem multal el 40, akkor johetsz! Dobjal egy mélt! a reszlerteket majd ott megbeszeljuk! Igy meg senki sem vallott nekem szerelmet! Ah, ez jol esett!
