Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körűl minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szivét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
Johannes Mario Simmel:
BOHÓCKÖNNYEK
Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr - és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:
- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.
Aztán kezdődött az előadás.
Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.
Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.
Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.
Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.
Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.
De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.
A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.
Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.
Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.
- Ugyan, min nevessek?
- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.
- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.
- És miért nem?
- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.
Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.
Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.
- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.
Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.
- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?
- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!
Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.
- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.
- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.
- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:
- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.
- Igen, mi az?
- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.
- Persze, hogy tudni szeretném!
- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.
- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.
- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?
Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:
- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!
- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.
- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.
- Rendben van, mondjuk hatkor?
- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.
A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.
- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.
A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.
Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:
- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?
- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.
A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:
- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.
- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!
- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.
Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.
- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.
Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)
- Kész? - kérdezte végül.
- Hm - mondta Erika.
- Tudod, hogy nézek ki?
- Pontosan.
- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!
Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.
- Persze - mondta Erika.
És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.
- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.
Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.
Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.
A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.
- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.
- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!
Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:
- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.
És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.
OFF
ja te vén róka! :-)
hogy épp erre jöttem fel..
két éve keresem ezt az irást, mióta egyszer valahol olvastam, és azóta se találtam, mert nem ismertem a paramétereit.. köszönöm! :-)
( szabad még hosszut irni, pláne nem verset..?)
ON
Tudod, Mamikám, eleinte nem nagyon akartam megszületni. Odaát olyan jó az örök derű és nyugalom! Itt meg egy zaklatott család várt. De aztán nem volt mese, hiszen nekem is fejlődnöm kell, mint mindenki másnak. Te is átjöttél. Emlékszel még, hogyan csalogattál, hogy jöjjünk együtt, hogy legyünk egymás támaszai? Igazad volt. Elszántam magam.
Tudod, Mamikám, az előző életemben nagyon gőgös voltam. Hercegnek születtem és szabadsághősnek kellett volna lennem, de borzasztóan elrontották a nevelésemet.
Csak öregkoromra értettem meg, mennyire gonosz, bűnös volt az életem. Akkor meg is javultam, próbáltam jóvátenni legalább a hibáim egy töredékét, de nem sokat ért az már!
Hiszen mennyi állatot megöltem a vadászatokon! Hiszen mennyi embert megaláztam, szolgasorba kényszerítettem, testét-lelkét kínoztam és fájdalmát kutyába vettem!
Egyáltalán nem érdekelt a szabadság, a mások szabadsága. És tudod... hát be kell vallanom... de hisz' valószínűleg tudod is... szóval embert is öltem. Egyet. Nagy felindulásból. Mert azt hittem, hogy nekem mindent szabad, ő meg... De tudod, ez a dolog azért nagyon megrázott.
Utána javultam meg. Ő pedig odaát megbocsátott, csak egy kikötése volt. Most majd ő lesz a kishúgom. Szeretni fogod. Ő már jó. Csak a szenvedést akarja megtapasztalni még.
Tudod, Mamikám, most én is szenvedni fogok. Testileg is, sok sebbel. Lelkileg is, az apám miatt. Jóvá kell tennem az előző elrontott cselekedeteimet és gondolataimat. Születhettem volna szerető családba. Akkor szerzetesnek kellett volna lennem, imádkozással és önsanyargatással vezekelni. De tudod, úgy éreztem, hogy ez túl könnyű, túl kevés. Jó gyermekkor, sok szeretet, az embernek van energiája az egész életére, hogy jó legyen. Nem. Ennél keményebb vezeklést érdemeltem.
Tudod, Mamikám, így választottalak téged. Tudom, hogy tőled megkapom a szükséges szeretetet. Tudom, hogy neked is szükséged lesz az enyémre, mert te is szenvedni - talán bűnhödni? - akartál. Ahogy elnézem apámat, erre lesz módod. Csak mióta én megvagyok - és mi az a fél év? - már háromszor vert kékre-zöldre. Hiába fogsz elválni. A második férjed jobb lesz, csakhogy ez üldözni fog, zaklatni, időnként meg is fog támadni. Sőt... Csúnya halálod lesz.
Tudod, Mamikám, nekem most emberbarátnak kell felnőnöm. Ehhez kell a te szereteted meg majd a hugicámé.Tűzoltó leszek, rengeteg embert kell megmentenem és állatokat is. Sokszor fogok súlyosan megsebesülni. Meghalni is tűzben fogok, de addigra már legendás lesz a nevem. Igazán nem azért mondom, valószínűleg büszke is leszek rá majd akkor, de hidd el, nem ez számít! Az számít, hogy jóvá kell tennem a múltkori hibáimat. Annyi szeretetet pusztítottam el akkor oktalanul... Most újra kell termelnem. Ez a szabály.
Tudod, Mamikám, itt mindenki szerencsét kíván meg jó egészséget. Na, kivéve az apámat, de ő külön ügy. Mindenki úgy bízik bennem, hiszen egy kisbabából még minden lehet. Igen, tudom, mire felnövök, én is el fogom felejteni mindazt, amit most tudok. Ettől nagyon félek.
Tudod, Mamikám, most rajtad múlik minden. Nevelj engem úgy, szeress engem úgy, hogy ha majd felnövök és már elfelejtem, mit akartam, milyen buzgalom hozott ide, melléd, erre a földre, akkor is azt csináljam, tudatlanul is, amit kell csinálnom! Ez most rajtad múlik. Meg a hugocskámon majd. Ugye segítesz, Mamikám?
*
- Meddig üvölt még a büdös porontyod? Asszony, csinálj végre valamit vele, vagy falhoz váglak mind a kettőtöket!
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedon a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam...Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem...
"kezeket karba!" Engedelmesen
ültem, vártam, s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam...S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a számtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az, igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek, hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak...
Jó tanuló, nem lázongtam soha,
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi nem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.
1.
Napkeresőnek indultunk még mi is.
Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer.
Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált,
a halált, - amelyben pedig nem hittünk.
Emeletes ágyakban beszéltük meg.
És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet.
Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt.
És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk,
hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk,
hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb.
Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk,
és senkinek sem kapott görcsöt a szíve,
és felhevülten ittuk a hideg vizet,
nem is ihattuk másképp,
mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást.
Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk.
Valamikor még befogadtuk egymást.
Valamikor zavarban voltunk,
ha barátainknak vallani akartunk,
nem voltak titkaink.
És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk,
de a szerelem sem volt
titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött
komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett.
És boldogok voltunk,
mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük,
nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét.
Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét,
és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt.
Igent és nemet mondtunk.
2.
Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük
aki ellenünk szólni mert.
A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami
az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is
résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk.
Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem
volt az, mondtuk, had örüljön.
És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt
és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem
fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek.
Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak
szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék
lesz, meg piros, meg sárga.
És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket.
3.
Mikor kezdődött?
Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell
ellene napszemüveggel meg napolajjal?
Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza
egymástól szédelegve a félelemtől?
Mióta vagyunk elárulhatóak?
Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni,
és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit.
És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert
kerülgetni kell a malteros ládákat.
Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni.
Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők,
akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma,
mint amilyenek mi leszünk nemsokára,
de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte.
Ilyenkor elmegyünk.
Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz.
4.
A szerelemről irónikus mosollyal beszélünk,
és folyton arról beszélünk, pedig nincs is
szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű
reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol
ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják.
És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten
felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük,
és mégis mindig csak több lesz.
Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis,
meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni.
s ha zenét hallgatunk egyedül tesszük,
mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van,
emlékezünk és szégyelljük magunkat.
És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét,
csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg.
Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől
nem félünk és csodálkozunk,
hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni,
mint napevő mohóságunkat.
És egyes szám első személyben beszélünk mindig,
a többesszámot mintha elfelejtettük volna.
És mégis féltem az életem,
pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.
Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit leejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsítom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret,
A kiskabátját rásegítem,
Nem szenvedéllyel, de szelíden,
hozzá csak ujjheggyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek,
És nem is vallok sohasem -
Ó milyen forrón szeretem!
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes
tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni
a halhatatlant és a jót.
Büszke ez ének, minden szava, célja,
Átfogni tér s idő roppant birodalmait,
A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket.
Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón,
Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot, békét, napot
és éjt magamba szíva,
Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám,
Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.
Az életről dalolok - s a halálról íme mégis:
Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta -
Néha közelhúzódik, már-már szemtől szembe.
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant,tiszta tér,
S nagy,lassú szekerek ballagnak haza,messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-é,amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje,az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember,a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény,útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve:jaj!ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő,mint kósza,idegen
Eb,lábadhoz simult,s bús kezeidet nyalta?
1.
Midőn tavasz napja ragyog fenn az égen,
Bort és forró ajkat nyujt felém a szépem, –
Nevezzen akárki hitetlen kutyának,
Ha az Éden akkor eszembe jut nékem...
2.
Karaván az élet s az útja gyötrelem,
Megy, halad. – pohárnok, maradj híven velem,
Töltsd meg a kupámat kacagás borával
S a közelgő hajnalt ne jelentsed nekem!
3.
Egek kapujáig sólyomként szárnyaltam,
Hogy az emberi sors könyvét elragadjam...
Ám ami bennem él, nem érti azt senki
S nem lelem az ajtót, mit balgán otthagytam...
4.
Rozzant csapszék csupán ez a tágas világ,
Éj és nappal őrzi két keskeny ajtaját;
Benn dáridó zajlik, a kocsma kedvre hív:
Alatta csont porlad, künn a sakál kiált.
5.
Barátaim, akikkel a Lét borát ittam,
Elhagytak már régen. Ők kifogtak rajtam;
A Halál kinyujtá a kezét feléjük,
A kupát letették és elmentek halkan.
6.
Végítélet napján, ha majd felkél a holt,
Megleli ismét, mi sírjában vele volt;
Ha igaz ez, akkor temessetek mellém
Szép fiatal lányt és édes sirázi bort!
7.
Hajnal hasad és a kocsma már nyitva áll,
Hang szól: Hívek, jertek, az idő tovaszáll!
Igyatok! Oly gyorsan fogy az Élet kelyhe,
S a végső pohárban bús Halál ürme vár!
8.
Khajjám a bölcseség sátrát soká varrta,
Kínok tüze mégis perzselte alatta;
Élte fonalát már eltépte a Végzet,
És bukott adósként a Kufár eladta...
9.
Mégis visszajöttél, ó elveszett lélek!
Neved elfeledték, rólad nem beszélnek,
Pata lett körmödből, füled nagyobbra nőtt,
Szakállad pedig most hátul int a szélnek!
10.
Az Égi Kerék, mely bámulatba ejt,
Varázslámpa csak, mely még titkot se rejt:
Napunk a mécs benne, a világ az ernyő,
Táncot árnyak gyanánt minden rajta lejt.
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
elõre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: elõttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erõs, sértõ a fény.
Az elsõ hang belülrõl szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betûvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelõtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.
Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérezõ kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
És este a tûzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erõsítõ,
vigasztaló
igét:
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
S néha messzebbrõl látom õt,
aki most hozzátok beszél.
Látom, amint a hûvös szalonban
lassan cigarettára gyújt
s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
Látom arcán a kora ráncokat,
látom kusza erõtlen haját.
Látom, amint lemegy a lépcsõn,
s a kövezeten kong a lépte,
s a háta csüggedten elõre hajlik,
s a két karját lóbálja
szerencsétlenül.
Látom, amint egyedül baktat
keresztül a sötétedõ sétatéren.
Felöltõjét nyitogatja a szél,
s kajla kalapja ereszként csurgatja
az egyhangú, tavaszi esõt - -
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Mondod: a bánatod magános,
Az örömöd ó, még magánosabb,
Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
És minden árnyék külön libegés
És minden árnyék néma, külön élet,
A bánat őket összesöpri-mossa,
A fény mutatja meg a különbséget.
Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengő örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezőt hűvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.
Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
Az örömital benned muzsikál,
Túláradna, de nincs merre-hova,
Leperegne, de csak habozva áll.
Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
De ver a szíved vért, páncél alatt -
Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
- És összeszorítod a fogadat!
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
Nem jő évek során oly csendes óra,
Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
Letépi mindíg-újból a kötést.
