Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek
a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem,
azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos,
köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket
gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos
éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok, tanítsátok őket,
felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz,
benne nem bízom. De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek,
ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
A zöld erdőre, pusztára s folyóra,
A tengervízre, mely felmérhetetlen,
E márványtestre, mely csábít ragyogva,
Ez éj-szempárra, mely igézve rebben,
E mély serlegre, színig telve borral,
A csillagra, ha fenn szikrázik égve,
A halk nádsípra, mely zsongítva szólal,
E rózsák sárga, harmat-friss szinére,
A tó vízén tekergő liljomokra,
Az égbolt forditott, kék serlegére,
E vad hullámra, mely ordít robogva,
E tisztult és örök-nagy szenvedélyre
Im, ezt írták fel, ez zúgatja vérünk:
Örülnünk kell az életnek, mig élünk!
Tenyeremben maradt az arcod,
magammal viszem az éjszakákba,
amikor útjukra indulnak a félelem
reggelig érő árnyékai,
amikor nincs más,
csak a visszhangzó
szívverések.
Tenyeremben maradt az arcod,
imára fonom az ujjaimat,
s vigyázok, össze ne gyűrjék
a nappalok,
amikor már csak egyetlen
vissza nem vonható pillanatot
áldoz fel a hallgatás,
Kedves ÁcsNóra,ritkán látott vendég vagy errefelé és ezt szívből sajnálom.Kérlek,ha teheted,látogass bennünket gyakrabban,hiszen mindig valamilyen értékes ajándékot hozol magaddal..
A valódi szerelem tevékenységre ösztönöz. Az izgalmak, melyek szívünkben támadnak, arra késztetnek, hogy eszünk is megfelelő mozgásba jöjjön, s a tevékenységre való vágyódás kihat a külvilágra is. Lelkünk magasztosabbá válik, s életünk nem folyhatik le a köznapiság megszokott viszonyai közt. Minden, ami emeli lelkünket, éleszti szerelmünket is.
Pascal
... azóta kell halálos szerelem...
azóta kellenek krisztusok nekem,
akikben kitapintható a fájás,
akik vállukon hordják furcsa világukat.
... nekem krisztusok kellenek, mázsás
terhet cipelő sebek, és kikből
Isten vére csepeg.
Halálszagú, csenddé sűrült égi küldetések.
Egymásba vérzések,
tövishegyek karcoló mártózásai...
földig rombolt életek,
szemen köpött alázatosságok,
áldásból kitépett jajongások,
ellent kiáltó nemek,
vérző férfiszemek,
homályuló, zöld magány,
időtlen, örök talány,
... nekem máglyahalál kell,
lelket gyullasztó eretnek gondolat,
mi merészen égre mutat.
Amiből olvasnál, ha lenne hozzá szemed,
és vezetne is, ha nyújtanád kezed.
... nekem szikrázás kell,
csengő hang, merész igen...
... valami ilyen...
- talán észrevétlen -,
de halálos szerelem...
Összezárták ajkukat
a virágok az éjben,
a fenyő kopasz ágai
keresztbe nőttek,
megőszült a moha, megrendült a kő,
a gleccser fölött felébredt, kész
a végtelen repülésre a csóka:
íme, a vidék, hol megpihentek,
kiket beértünk:
nem nevezik meg az órát,
nem számlálják a pelyheket,
nem követik a tárolóba a vizeket.
A közel s távol derével bevonva,
hajadonfőtt, mogorván,
éjük oldalán,
haláluk oldalán
állnak a világban.
Leróják a tartozást, mitől kezdetük megéledt,
leróják egy szónak,
mely mint a nyár bitorolja a létet.
Egy szó - hisz tudod:
holttest.
Hadd mosdassuk meg,
hadd fésüljük meg,
hadd fordítsuk
a szemét az égre.
Aki nem tud semmit, nem szeret semmit.
Aki tehetetlen: értelmetlen. Aki nem ért
semmit, nem is ér semmit. Aki viszont
ért, az szeret is, néz is, lát is...Minél
több tudás rejlik egy-egy dologban,
annál nagyobb a szeretet... Aki azt
képzeli, hogy minden gyümölcs
ugyanakkor érik meg, mint a szamóca,
az semmit sem tud a szőlőről.
Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll, s lesi, hogy
hová ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon, és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhhel,
nem jut eszetekbe az édesanyátok?
Valaki egyszer felvetette: miért van az,hogy mi csupán beírunk ide verseket,prózát,minden kommentár és mellékgondolat,minősítés nélkül.Elgondolkodtam ezen.Azután rájöttem:
A mi kommentárunk,minősítésünk,"mellékgondolatunk" maga a mű.Sőt: ez a mű -az értőnek- a legtöbbet mondja el rólunk,a "közlőről".Nos,gyenge saját szavaink alkothatnának-e szebb gondolatokat?
Ne gondolj a hanyatlásodra, mert bekövetkezik.
Ne gondolj a veszteségre, mert veszteségek érnek.
Ne gondolj a szomorúságra, mert lelked sötétségbe borul.
Ne gondolj a rosszra, mert a mélységbe taszít.
A jó gondolat: magasba vágyódás, szárnyalás, felemelkedés, ajándék.
Jó gondolat helyébe jót várj; a rossz gondolatokért ne várj semmit.
Az vagy amit egész nap gondolsz.
A lélek, akár a világ kapuja, befogad mindent.
A lélek, akár a világ kapuja, bezárul bármi előtt.
Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körűl minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, -
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.
Néztem hevűlt arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépűl, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.
S megáldottam magamban ócska könyvét;
Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, -
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!
Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szivét nem bízta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!
Johannes Mario Simmel:
BOHÓCKÖNNYEK
Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr - és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:
- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.
Aztán kezdődött az előadás.
Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.
Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.
Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.
Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.
Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.
De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.
A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.
Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.
Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.
- Ugyan, min nevessek?
- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.
- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.
- És miért nem?
- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.
Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.
Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.
- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.
Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.
- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?
- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!
Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.
- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.
- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.
- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:
- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.
- Igen, mi az?
- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.
- Persze, hogy tudni szeretném!
- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.
- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.
- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?
Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:
- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!
- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.
- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.
- Rendben van, mondjuk hatkor?
- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.
A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.
- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.
A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.
Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:
- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?
- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.
A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:
- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.
- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!
- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.
Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.
- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.
Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)
- Kész? - kérdezte végül.
- Hm - mondta Erika.
- Tudod, hogy nézek ki?
- Pontosan.
- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!
Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.
- Persze - mondta Erika.
És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.
- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.
Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.
Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.
A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.
- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.
- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!
Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:
- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.
És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.
OFF
ja te vén róka! :-)
hogy épp erre jöttem fel..
két éve keresem ezt az irást, mióta egyszer valahol olvastam, és azóta se találtam, mert nem ismertem a paramétereit.. köszönöm! :-)
( szabad még hosszut irni, pláne nem verset..?)
ON
Tudod, Mamikám, eleinte nem nagyon akartam megszületni. Odaát olyan jó az örök derű és nyugalom! Itt meg egy zaklatott család várt. De aztán nem volt mese, hiszen nekem is fejlődnöm kell, mint mindenki másnak. Te is átjöttél. Emlékszel még, hogyan csalogattál, hogy jöjjünk együtt, hogy legyünk egymás támaszai? Igazad volt. Elszántam magam.
Tudod, Mamikám, az előző életemben nagyon gőgös voltam. Hercegnek születtem és szabadsághősnek kellett volna lennem, de borzasztóan elrontották a nevelésemet.
Csak öregkoromra értettem meg, mennyire gonosz, bűnös volt az életem. Akkor meg is javultam, próbáltam jóvátenni legalább a hibáim egy töredékét, de nem sokat ért az már!
Hiszen mennyi állatot megöltem a vadászatokon! Hiszen mennyi embert megaláztam, szolgasorba kényszerítettem, testét-lelkét kínoztam és fájdalmát kutyába vettem!
Egyáltalán nem érdekelt a szabadság, a mások szabadsága. És tudod... hát be kell vallanom... de hisz' valószínűleg tudod is... szóval embert is öltem. Egyet. Nagy felindulásból. Mert azt hittem, hogy nekem mindent szabad, ő meg... De tudod, ez a dolog azért nagyon megrázott.
Utána javultam meg. Ő pedig odaát megbocsátott, csak egy kikötése volt. Most majd ő lesz a kishúgom. Szeretni fogod. Ő már jó. Csak a szenvedést akarja megtapasztalni még.
Tudod, Mamikám, most én is szenvedni fogok. Testileg is, sok sebbel. Lelkileg is, az apám miatt. Jóvá kell tennem az előző elrontott cselekedeteimet és gondolataimat. Születhettem volna szerető családba. Akkor szerzetesnek kellett volna lennem, imádkozással és önsanyargatással vezekelni. De tudod, úgy éreztem, hogy ez túl könnyű, túl kevés. Jó gyermekkor, sok szeretet, az embernek van energiája az egész életére, hogy jó legyen. Nem. Ennél keményebb vezeklést érdemeltem.
Tudod, Mamikám, így választottalak téged. Tudom, hogy tőled megkapom a szükséges szeretetet. Tudom, hogy neked is szükséged lesz az enyémre, mert te is szenvedni - talán bűnhödni? - akartál. Ahogy elnézem apámat, erre lesz módod. Csak mióta én megvagyok - és mi az a fél év? - már háromszor vert kékre-zöldre. Hiába fogsz elválni. A második férjed jobb lesz, csakhogy ez üldözni fog, zaklatni, időnként meg is fog támadni. Sőt... Csúnya halálod lesz.
Tudod, Mamikám, nekem most emberbarátnak kell felnőnöm. Ehhez kell a te szereteted meg majd a hugicámé.Tűzoltó leszek, rengeteg embert kell megmentenem és állatokat is. Sokszor fogok súlyosan megsebesülni. Meghalni is tűzben fogok, de addigra már legendás lesz a nevem. Igazán nem azért mondom, valószínűleg büszke is leszek rá majd akkor, de hidd el, nem ez számít! Az számít, hogy jóvá kell tennem a múltkori hibáimat. Annyi szeretetet pusztítottam el akkor oktalanul... Most újra kell termelnem. Ez a szabály.
Tudod, Mamikám, itt mindenki szerencsét kíván meg jó egészséget. Na, kivéve az apámat, de ő külön ügy. Mindenki úgy bízik bennem, hiszen egy kisbabából még minden lehet. Igen, tudom, mire felnövök, én is el fogom felejteni mindazt, amit most tudok. Ettől nagyon félek.
Tudod, Mamikám, most rajtad múlik minden. Nevelj engem úgy, szeress engem úgy, hogy ha majd felnövök és már elfelejtem, mit akartam, milyen buzgalom hozott ide, melléd, erre a földre, akkor is azt csináljam, tudatlanul is, amit kell csinálnom! Ez most rajtad múlik. Meg a hugocskámon majd. Ugye segítesz, Mamikám?
*
- Meddig üvölt még a büdös porontyod? Asszony, csinálj végre valamit vele, vagy falhoz váglak mind a kettőtöket!
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedon a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam...Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem...
"kezeket karba!" Engedelmesen
ültem, vártam, s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam...S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a számtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az, igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek, hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak...
Jó tanuló, nem lázongtam soha,
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi nem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.