"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Szól. Elhallgat s figyel. Megszólal újra. A lombot édes láz borzolja meg. Mintha Pán-fuvolából szabadulna, hangpárja hívó, buggyanó, meleg. Ha ez a vágytól duzzadó zene egyszer lelüktet majd egy szikla-szájon s ujjongva száll a néma mélybe le, ahol komor király az én királyom, rezzent a hang, s te, sugaras világ, a mély ködön túl megjelensz előttem: forrásvizek, rétek, hegyéli fák, sok hű arc, melyet életembe szőttem, holdfény játéka házunk terraszán, május habos felhője langyos égen - s felzokogok: válts vissza, föld, hazám, áldott bölcsőm, gyötrő gyönyörüségem!
Ékes tollú szivárvány-madarak, fuvola-füttyel, ringva szállanak. A Maros-parton volt egy fűzberek, abban lakott egy gyurgyalag-sereg. Titkos utakra madarat ki hajt? Ki küldte hozzám ezt a drága rajt? Házam körül köröz. Varázs-körök? A Maros a lelkemben hömpölyög.
Őszibarackvirág püspökszínű szirma mintha álmaimra szentbeszédet írna, földi szentbeszédet, eget nem hazudva, sem égre, sem földre, csak azt mondva újra szép kenetes hangon, hogy ami van , az van, legyek áhítatos minden pillanatban, tiszteljem a létet, élvezzem a szépet, érezzek már minden szóban szentbeszédet s az eső zajában, s a fűben, s a fában, madarak tavaszi barbár imájában és az ő ünnepi szirom-lilájában.
Kicsit más, mint az eddigiek. A rengeteg rózsa miatt szeretem.
Mécs László: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Május. Rózsálló reggel. Remény, ígéret, harmat. A szélbe fütyörészem a hajnalos vigalmat. Kószálni jött ma kedvem: apostolok lovára kapok s vaktában érek egy messzi kis tanyára.
A kakas még az ólban pitymallatot rikongat, az égbe fúrt pacsirta fittyet hány éji gondnak, dalától messze rebben bimbóról bánat, szender. A ház előtt kertben a kis padkán egy ember.
Apokaliptikus, vad formája és nézése: a félszemére vak és helyén gödör van vésve, haja nyiratlan, félősz, bozontos, mint szakálla, bakkancsa és kabátja dróttal van összezárva.
A reggelt ráköszöntöm, mert testvér-mód kiváncsi vagyok sorsára s kérdem: Mi jót csinálgat bácsi? Zord, bömbölő beszéde minden zugot betölt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Nagy kert. S amerre nézek, száz rózsa rózsa hátán, ráfutva fára, falra, ribizkén ül, salátán, vad összevisszaságban befonva minden ösvény s bimbó bomol belőlük özönnel, egy se fösvény.
Közöttük ül, szemezget e félszent, félig őrült s beszélni kezd, lemetszve egy vadhajtást a tőrül: „…Az Élet mosolygva száguldott hajnal-hintón, harmatja, csókja égett minden új ember-bimbón:
s diplomaták, bitangok öt évig kaszabolták ágyékok szép vetését … a földet tarolták … fiam, szemem kilőtték … s mit elrontottak ők: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok, hogy csirában megöljék, mi újra él, mozog … S most lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt: vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!”
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol: Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból, Midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ: Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
K. László Szilvia: Zivatar
Melegen süt a nap, fülledt a levegő nincs felettünk, csupán egy-két kósza felhő. De amott, a távolban az ég alja fekete, Zivatar apónak sötétlik serege. A kis élőlények érzik már a jöttét, földön, levegőben izzik a feszültség. Hirtelen szél támad, száll a homok, a por, táncba kezd valahány virág, fa és bokor. Felharsan a kürtszó: Csatára, csatára! s válaszként, hirtelen csend borul a tájra.
Lapulnak a csibék anyjuk szárnya alatt, az udvaron elöl már senki sem maradt. Elered az eső, egyre jobban szakad, a növények, a homok, isszák, míg szomjasak. Szél úrfi mérgesen cibálja a fákat, recsegnek-ropognak a gallyak és az ágak. Villámok cikáznak a sötétlő égen, hangos dörgés harsog a nappali éjben. Aztán, a csatazaj morajjá szelídül, a napsugár ismét támadásba lendül. Az eső már csak csepeg, újra éled a táj, a ház felett hídként ível a szivárvány.
Ha ez a ringó fellegraj zenélne és Memnon-zsongást sugarazna szét, kifeküdném az ég alá, az éjbe s úgy hallgatnám a bujdosó zenét.
2
Te szólnál: Mit figyelsz a fellegekben? Zenét, – felelném – rejtelmes szavút. A végtelenség nem sírt soha szebben – s most vedd le rólam ezt a mélabút.
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. Valami épít, észre se veszed. Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. Ég s föld lassan mégis megostromol. Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ! S húnyt szemed már az eget zárja rád. Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak
Szálló lepke rajzol új hangokat. Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. Egész testedet felhő emeli. Egy dallam visz, de keresztezi száz. Benne zümmög a tegnapi darázs!... Emléked van, s nem sejti maga sem. A rét meghal. - De te tudod, milyen!
Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be, Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemerítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok: "Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék, S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!
Poros út, poros virág, fáradt rét, most már vágyunk a suttogó őszre, kopogó esőre az ablakon, néma ködre a domboldalakon, s a makkhullató arany-erdőkre.
Múlik a nyár: poshadt malomalja, kemény gyalogút és szikkadt árok. Dér vágyik már reggel a mezőre, kikerics a fakult legelőkre, hol a jegenyéken varjú károg.
Aztán úgyis tél jön, s ködkezével az erdőkben az éj zúzmarát sző. A patak némán fut elmenőben, lassul a szív, s a dermedt időben elénk áll majd – a temető.
Illatod a földben hagytad, mélyen És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust, Szirmodra fagy hideg, ónos eső, Mégis szívemen hordom bokrétádat, S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
ÁPRILY LAJOS
Áprily Lajos
