Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föld el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.
Most elköszönök. Szép álmokat minden kedves topiklakónak!!!:)
Azt kérdeztem ez hogyan fordulhatott
Elő és te töltöttél még egy kis pezsgőt
Mi két kismacska aki sokáig nyalakodott
Mert élvezet az élet szeretjük a nyárelőt
Azt mondtad harminc éves korodig
Eszedbe nem jutott volna megházasodni
Akkor viszont öregnek láttad magad mit
Volt mit tenni a sorsod ennyit szabott ki
Azt mondtad milyen jó hogy nem vagyunk
Beszédesek és megtapasztalhatjuk a közös
Szemlélődést erre nevetünk aztán tényleg hallgatunk
És nem hinném hogy megrökönyödött
Volna valamelyikünk hogy a génjeinkben
Hordozzuk a történelmet hogy november
4-én apád falhoz tapadva kúszott verejtékben
Úszott hogy felüvölthet-e fájóbbat egy ember
Minthogy vége mindennek vége tompa zaka-
Tolás töltötte meg a napfelkeltét a tankok
Egymás seggében féltek ők is hogy ez a suezi csatorna
Azt mondták nekik s hogy a háztetőn a kalasnyikovot
A tizenhárom éves gyerekek el sem bírták
Hogy dodekafóniában csurgott le a vakolat
Hogy a végzetet aznap mint a sövényt körbenyírták
Szuronyos kiskatonák meneteltek odalent azt
Mondtam észrevetted milyen szeplős a
Vállam azt mondtad és szétlőtték a felső
Emeleteket hogy téged akár ma is átsző ha
Visszagondolsz azt mondtam eshetne már az eső
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak.A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd mindegyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- És ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...
És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz....
"költözz el arról a rossz környékről"
tudják mondani bölcs barátaim
de hova költözzek? csak rossz környéket ismerek
mindenhol betörnek, feltörnek, ellopnak,
leütnek
nem tudom megvédeni magam
hiába vagyok már körberácsozva
egy középkori várat is egyszerűbb
megközelíteni, mint engem
járkálok rácstól rácsig
akár a ketrecbe zárt oroszlánok
én aztán nem az vagyok, aki baltával
megy neki az orgonabokornak
hogy szabad legyen a kilátása
inkább az orgonákat nézem
mint a tolvajokat
nekem csak rossz környék van
netán ha tudna valaki
egy vendégszobát a házában
elgondolkodnék a költözésen
ha volna egy különszoba a szívében
köszönöm bűnöző urak
hogy itt hagyták a könyveimet
anyám festményeit a falakon
és a pótolhatatlan lomokat
nefelejcses poharamat,
lovaimat és cicáimat, madaraimat
és az elefántokat, kaktuszaimat
külön megköszönöm,
hogy nem bántották Könnyező Pálmát,
akit én tanítottam meg könnyezni
"örüljön, hogy nem szerelték le a csillárját
mutatós darab" mondták a rendőrök
naná hogy mutatós, van vagy százéves
azóta ülnek rajta a bronzmadarak
biztos pont az életemben
örülök is nagyon, hogy meghagyták nekem
köszönöm bandita urak
szeretném, ha végre a vonzalmaimtól
is megszabadítana valaki
mert vonzalmaimban
se istent, se embert nem ismerek
a legtöbb bajt vonzalmaim hozzák rám
valahogy eltűntek az uzsonnák is
sosem tudom, hol vagyok uzsonnaidőben
azt hiszem teaidő van, mondanám
fád hangom nyújtóztatva
és pipafüst szállna...
de összekeveredtek az étkezések
vagy eltűntek mindörökre
vigyázni kell az étkezésekkel
radikálisan visszaszorítani
a tökmag-délutánokat, amikor estére
már fáj a szám a tökmagolástól
vagy ott van, bevallom,
a csokifüggőségem, ami az italozás
felfüggesztése után jött ki rajtam
csak úgy úszom a boldogsághormonban
a feng shui szerint alszom
egy kemény fadarabra laticelt helyeztem
és kivittem a hallba a káros sugárzások elől
addig is míg a bioágy megfizethetetlen
és garantáltan szívbarát margarint veszek
valahogy mégsincs minden rendben
napfény és fémpénzek alkalmazásával
magam tisztítom a vizet, amit iszom,
de vonzalmaim irányíthatatlanok
mondja meg, doktor úr, hol hibázom?
mikor például magához vonzódom
nincsenek absztrakt vágyaim, ne gondolja,
csak szeretném, ha egyszer
elvinne egy autósmoziba
de ha már nincsenek autósmozik
megtenné egy Multiplex szupermozi
kisterme, valami művészfilm
ahol a pszichiáterek gyakran
beleszeretnek pácienseikbe
nem lehetne, hogy egy kicsit belémszeretne
elvinne erről a rossz környékről örökre?
betege vagyok a gondolatnak
hogy én innen már csak a temetőbe megyek
nagymamám mondta ezt mindig
és fáradhatatlan sütötte
a világ legfinomabb rongyoslángosát
igaza lett
már csak a temetőbe kísérhettem
nem akarom hogy igazam legyen
a költőnők korán halnak, tudta?
nem kell félnie, nem pimaszkodom
szigorúan ellenőrzött gondolatokat közlök
pedig szép ez a sárga ház
mégse szeretném, ha bezáratna ide
egyezzünk ki az antidepresszánsokban
amíg jobban nem leszek
elmegyek régi kertembe
várnak a verebek a rigók a fügeszüretre
efféle költői gondolatokat közlök csupán
de azt megkockáztatom
hogy legutóbbi randevúnk óta
úgy érzem, látványos javulás mutatkozik
ha közelebb jönne
érezné rajtam az ambróziakezelést
ha megsimítaná arcom
azt is megengedném, hogy letegye fejét
a levendulás párnámra
igen nyugtatóan hat
nem akarná, hogy a pulzusát megmérjem?
látja, viccelni is tudok
ez aztán a gyógyulás jele
de amióta felszámoltam egy
rendezettnek mondható párkapcsolatot
így mondják, ugye?
nem a családi állapotával volt baj
az nagyon is rendben volt
nekem is csak nős férfiakra van orgazmusom
most majd anyámnak megint
meglesz rólam a véleménye
nem szereti, ha ilyeneket írok
"ne lőj, anyám, mert én is ott leszek"
neki is sokat köszönhetek
sok bennem a mikroorgazmus
szóval mióta felszámoltam
néha már gondolok a szerelemre
büntetés nélkül gondolhatok
végezetül csak annyit
köszönöm ezt a verset
különben erről a köszönöm-versről
a szobrocskát sírással küszködve
magasba emelő Oscar-díjasok jutnak eszembe
köszönöm ennek meg annak
és hol van még az Oscar-díjam?
pedig egyszer kétségbeesésemben
még rosszul is lettem
de nem volt komoly
köszönöm szépen, hogy komolyan vette
és köszönöm hosszú hajamat
a dáma-kontyot, kislány-lófarkot, paraszt-copfot
regényes frizuráim gyógyulásomat ünneplik
és idefelé jövet két rigó játszott a füvön
köszönöm ezt a két rigót
köszönöm, doktor úr, hogy betege vagyok
hogy betege lehettem.
A virradat rózsás jázminvirágát nem lestem meg az ég alján soha,
napjaim emlői is elszáradtak, mert nem szívtam belőlük a tejet,
az ég ezerszer vetkezett előttem meztelenre,
de én mellényem felső gombját sem gomboltam ki egyszer.
Mint füge lógtam és rohadtam az élet fáján, ahelyett
hogy ágról ágra szálltam volna, mint a csalogány, ki lehetnék.
Melankóliám állt elém keresztbe
és így mindvégig a bizonytalanság útvesztőjén fészkeltem.
Az abszolút imafüzérébe sem bújtathattam nyugtalan nyakamat.
Nőtt-e kertemben valami?
Ha nőtt is, rózsaolajat nem pároltam belőle.
Penészes falra festett kép vagyok e nedves földi lakhelyen:
lehámlok s eltűnök.
Nem űztem József szépségét sem úgy, mint hajdan Putifár asszonya,
pedig azt kellett volna.
Borospoharam karimáját csorbára rágtam mindig,
de odáig már nem jutottam,
hogy alkalmi bűnbánatomban tulajdon ajkaimat rágjam.
Nagytakarítást sose kezdtem piszkos magamban, de még arra sem
gondoltam, hogy seprűt ragadjak.
Közönyöm mindig visszatartott, hogy más ember házába lessek,
holott ez használt volna.
Tudtam, hogy az alázat elnyeri a magas Ég pártfogását,
de nem jutott eszembe,
hogy az újhold sarlóját utánozva meggörbítsem szelíden
krónikus önteltségtől feszülő hátamat.
Tavaszom elmúlt, nem ültettem semmit,
most itt az ősz és mindhiába várom, hogy gyümölcsöt teremjek.
Vad gondolatok kergetődztek bennem nappal meg éjszaka,
míg itt maradtam asztalomnál,
s csodálkozom, hogy a csömör mosóteknője hullámzik előttem.
Nem növesztettem angyalszárnyakat,
sárrá puhult a testem,
egy életen át másokkal vitáztam;
most magammal veszekszem.
Meggondolatlan éjjel s meggondolt velejéig.
Holnap tovább nem érhet, mi reggelig megérik.
Igézlek, gyújtogatlak, tán lobbot vet a véred.
Köröttünk muzsikával perzselnek a zenészek,
vonóikon az észnél frissebb, veszett iram fut -
reggelre abbahagyják. Reggelre abbahagyjuk.
Pár órafordulat még - és aztán semmi, semmi.
Ketté kell józanodni, hűségbe visszaesni...
Együgyű vagyok én a boldogsághoz.
Nem ismerem fel, még ha udvarol, se.
Túl finom szerkezet, trabanthoz
vagyok én szokva, ez meg kényes porsche.
A gázt, a féket csak durván használom,
negyvenhez-ötvenhez vagyok szokva.
Itt a kincs, és hiába sajnálom,
eladom. Vegyétek: nem kerül sokba.
Együgyű vagyok én minden jóhoz.
Szeressetek így, ne kényeztessetek!
Rongy vagyok, a búúúú toldoz-foldoz.
Hol vannak már az ijesztő mézeshetek?
Mackó, papucs, használt fogkefe.
Emlékláda, megy a nagy turka.
Bocs. Nem leszek boldog soha se.
Mi? Nem, nem kezdeném újra.
persze megértem jó leszek persze
nem akarok gondot okozni senkinek
elnézést ha mégis vagy ha mégse
megfordítanám ha még meg lehet
tudom a tökéletességet még vágyni is hiba
de mivel saját képmására teremtett...
belátom: ez az út visz a pokol bugyraiba
s hogy el kell s el is fogadom a rendet
úgy van: gyakran nem gondolkodom logikusan
vak vagyok és öntelt sokat unatkozom
nem látnám a dolgokat ilyen tragikusan
ha erőt vennék végre egyszer magamon
mert annyi kincsem van miket nem becsülök
és hajlamos vagyok elfeledni a jót
a pocsolyákat nem kerülöm: beléjük csücsülök
s gyakran a magam hasznára forgatom a szót
illetlen vagyok és határokat nem tisztelek
nem bírok hétköznapi lenni ha kéne
nevetséges hogy még mindig ugyanaz a kisgyerek
vagyok mint tizenkilenc éve
szabálytalanságaimnak semmi hasznuk
nehéz elviselni azt a sok apró hibát
érdekesek persze néha de ha kimondjuk
végre az igazat: fárasztóak egy életen át
tudom: oda kellene figyelnem magamra
hogy ne csak magamra figyeljek folyton
persze-persze és oda egy-két szavamra
nem árthat meg az a kis önkontroll
tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
isten vagyok zseni vagy próféta talán?
én is csak szénből, aminosavakból...
és én sem tudhatom holnap rám mi vár
tudd meg (tudom): nem vagy a magadé
játszhatsz magaddal de a kütyüt el ne rontsad
az élet - vedd úgy - haladék
s ha bármi vagy is, bármi jó, fentről nézve roncs vagy
Nem ér az a legény egy szál vöröshagymát,
Nem ér az a legény egy szál vöröshagymát,
Ki a leány mellett összehúzza magát,
Összehúzza magát, eltátja a száját.
Verje meg az isten a málészájúját!
Széles utcán, széles jókedvében
Megy Laboda bor zúgván fejében;
S minden gyermek, aki látja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda.”
Széles utcán, széles jókedvében
Tovább is Laboda megy vesztében,
S egy piros lány, hogy meglátja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, nem oda!”
S Laboda bemegyen piros lányhoz,
A lány bort hoz, csókot ád a borhoz,
Labodát ölébe zárja,
És fülébe mondogálja:
„Hej Laboda, Laboda!
Szíved nekem kaloda!”
De Laboda letekint a lányra:
„„Ki mázolt be, szívem, ily csodára?”
„Hej hej nagyon szerettem én;
De megcsalt a barna legény.
Hej Laboda, Laboda!
Ölelj meg, ne menj tova.”
„„Hazudsz leány, hazudsz, mond Laboda,
Te hagytad a barna legényt oda.”
S kiönti a bort a földre,
A leányt ellöki félre.
„Hej Laboda, Laboda!
Mért haragszol, Laboda?”
„„Én vagyok a szögfi, a Laboda,
Engem hagytál, te hitetlen, oda,
Ültél pince derekába,
Lemenőknek az utába.
Átkozott légy, piros lány,
Borod méreg, te sárkány.”
Zúgolódva széles bús kedvében
Megy Laboda, s tántorog mentében;
S minden gyermek aki látja,
E szót utána kiáltja:
„Hej Laboda, Laboda!
Lábod ide, amoda.”
Vörösmarty Mihály
"A dolgok megkülönböztethetetlenek, meghatározhatatlanok és megismerhetetlenek. Éppen ezért sem tapasztalatainkról, sem véleményünkről azt se mondhatjuk, hogy igazak, azt sem, hogy nem igazak. Egyikben sem lehet hinni, hanem megrendíthetetlenül távol kell maradni mindennemű élménytől és elhatározástól, és minden egyes alkalommal azt kell mondani: a dolog éppen annyira van, mint amennyire nincs, vagyis nemcsak létezik, hanem nem létezik, és éppoly kevéssé létezik, mint amennyire nem létezik.
Semmi sem szép, semmi sem rút, semmi nem igaz és semmi nem hamis. Mindez csak a véleményekre vonatkozik. Semmi sincs úgy, ahogy azt a vélemény állítja; az emberek hiszik csak úgy, mert megszokták. A tettekre pedig ugyanez vonatkozik."
A szót, mit sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.
Tudod-e még a régi nőket ?
Fáj még, hogy el nem érted őket ?
Üres feju kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak megigéztek,
Te meg dadogtál mint a részeg,
Azt hitted akkor túl nem éled,
Hogy mással hálnak nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk.....
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban :
"Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság."
És hajtogattad még sokáig :
"Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg."
Gőgös királynők, tiszta hattyúk ?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa ?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott... egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány...
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket ?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye tesvér ?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy ? Hatvan éves ?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...
Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy !
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Nem sujtja soha Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis hotel-szobákat.
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Magtalanul, bölcsen, keserüen.
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is, mint anya fiát;
bűn volt az is, ha megölellek,
s bűn volt távolról nézni rád;
táncoltam én is és te is,
sírtál értem s miattad is,
szemünkben zöldellt a harag,
míg egyszer rajtakaptalak,
hogy szeretsz; s én is tettenérten
pirultam el. Azóta értem,
hogy kettőnk kölcsönös dühe
nem fog elmúlni sohase.
