Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
Miért sietsz? Csak ennyi
egy nap, de ennyi egy nap.
Milyen nagy, milyen nagy egyetlen
sosemmúló nap. A munka az én
egyetlen várakozásom. Várok.
Meg fog történni a mai nap is.
Talán elalszom valahogy, önmagamtól is
külön szakadok valahány nappalra-
éjszakára. Csak ennyi,
de ennyi mindig egy nap.
S ez a türelmetlenség: már égő
cigaretta, melyhez mégegyszer
tüzet tartanék. Ó, mennyi út
áll még előttem addig, hány óra,
mennyi vonat, és mennyi utána,
hogy végre valami örökre
eszméletvesztő végeredményben
megpihenjek. Szép út
a semmiig, ahol időnként
te vagy.
Igen, jó lesz már, ha itt lesz, mégha az időt nem is szeretnénk siettetni...
Lászlóffy Aladár
A kiáltás
Valahol itt, valahol mindenütt,
valahol zúg a gőz, a nyár,
főnek az ember dolgai, gépek
morognak, számol a fej,
lobban a kéz tízlángnyi robbanása.
Hat hete forró síneken nyaralók
utaznak, gyümölcsök, könyvszállítmányokkal
fegyverkezik a csend, három
perc múlva itt az ősz – ez az a
pillanat: az emlékezet szerint
hőstettek s kedves halottak emberi
napja, bátorság tervezni, bátorság
emlékezni rájuk, bátorság
megtalálni magadban mindig
egy soha el se tett, össze se csavart
lobogót, melyet – nem önzés, hanem
becsület úgy érezni, hogy –
egyedül te nem árultál el soha,
nem önzés úgy számolni a
múló időt, barátban, gyermekben,
jó napokban és kilométereiben
a hangnak, az egyes-emberi
kiáltásnak, amíg megteszi az
utat a minden-ember füléig
és vissza.
Nemsokára aktuális...(ide nem tudom, milyen jelet tegyek)
B. Radó Lili: Városliget. Szeptember.
Mennyi tarka virág, friss fű!
A lomb eleven;
kis fény és árnyékfoltok cikáznak kezemen.
Két kislány futva jön, két csöppség, drága, bámész,
kék szemük kinyílik kerekre, tágra, rámnéz,
azután visszafutnak.
Kis rózsaszínű lepkék.
Azt hiszem, ilyen szép sohsem volt a liget még!
Friss szellő száll a fák közt, kis kacaj, kósza foszlány
- jaj, miért haragszik úgy a jáki kőoroszlán? -
S az öreg Anonymus mért rejti el az arcát?
Szerelmes szegény és szégyenkezik! Vagy fél tán,
hogy kinevetem őt e drága déli sétán?
Oly derűs a liget ma, a napfény úgy ragyog,
ma úgy szeretek élni és fiatal vagyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Városliget. Szeptember. Pár nap még s itt az ősz.
Szép napot kívánok mindenkinek!
Ajánlom azok figyelmébe, akiknek szükségük van rá.
B. Radó Lili: Új barátság hajnalán
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Félelmetes káprázatával mily hamar megölne a napkelte,
Ha most és mindig nem küldhetnék ki felkelő napot magamból.
Mi is kápráztatóan és félelmetesen kelünk fel, mint a nap,
A virradat csöndjében és hűsében találtunk mi magunkra, ó,
lelkem!
Hangom az után tör, amit szemem el nem érhet,
Nyelvem pergésével világokat és világtömböket fogok át.
A beszéd látásom ikre, mely képtelen magát megmérni,
Folyton dacol velem, gúnyosan mondja:
Walt, elég van benned, miért nem tárod fel?
Nos, nem akarom, hogy gyötörj, túl sokra tartod a kifejezést,
Nem tudod ó, beszéd, hogy alattad a bimbók fesletlenek?
Sötétben várnak, fagytól védetten,
A szenny meghátrál prófétai kiáltásaim elől,
Én okokat adok a dolgok alá, hogy aztán egyensúlyba hozzam őket,
Tudásom: élő részeim, melyek minden dolgok jelentésével lépést
tartanak,
Boldogság (aki csak hallgat rám, ha férfi, ha nő, induljon még ma
keresésére).
Legfőbb érdememet megtagadom tőletek, nem vetem le magamról
igazi lényem,
Világokat mérjetek meg, de sohase próbáljatok megmérni engem,
A legügyesebbet, legjobbat is megdöbbentem, közületek, ha csak
rátok nézek.
Írás és beszéd nem igazol engem,
A bizonyítás teljét és minden egyebet képemen hordom,
Ajkam némaságával egészen megzavarom a hitetlenkedőt.
26
Most pedig csak hallgatózni akarok,
Hogy a hallottakat énekembe gyarapítsam, hogy a hangokkal
megnövekedjék.
Madarak örömdalát hallom, serdülő kalász sercegését, lángok
duruzsolását, gallyak ropogását ebédem főzése közben,
Hallom a szeretett hangot, az emberi beszéd hangját,
Hallok ezer kusza hangot, melyek összecsengnek, egybefolynak
vagy egymás után következnek,
A város hangjait és a városon kívüli hangokat, az éj és nap hangjait,
Fecsegő szerelmes fiatalokat, asztalnál ülő munkásnép harsány
nevetését,
Elszakadt barátság dühös szitkát, betegek elhaló hangjait,
A bírót, aki asztalra szorítja kezét, míg sápadt ajka halálos ítéletet
mond,
A kikötőnél hajókat kirakodó munkások hajhóját, a horgonyt
felszedők refrénjét,
A vészharangok kongását, a tűzi lármát, a fecskendők,
a jelzőcsengős és színeslámpájú pumpakocsik nyikorgását,
A gőzös füttyét, a közeledő tehervonat súlyos dübörgését,
A kettős sorokban haladó egylet előtt fölzendülő lassú indulót,
(Valami végtisztességre mennek, a zászlók hegyén fekete fátyol.)
Hallom a csellót, (az ifjú szívének panasza az),
Hallom a billentyűs kornétát, gyorsan siklik be füleimbe,
Bolondédes nyilallással rázza hasam és mellemet.
Hallom a kart, a nagy opera ez,
Ah, ez már aztán zene - ez ínyemre van.
Egy nagy és friss tenor tölt be, üde mint a teremtés,
Szájának íves hajlása árad és teletölt engem.
Hallom a kiművelt szopránt (mi van ebben a hangban?)
Az orkeszter messzebb sodor Uránusz röpténél,
Olyan tüzet facsar ki belőlem, minőt sohasem tételeztem fel
magamról,
Elvitorláztat, mezitlábosan paskolok, lábamat lanyha hullámok
nyaldossák,
Keserű és dühös jégeső csapkod, elvesztem lélegzetem,
Mézes morfiumba merülök, nyeldeklőm halálos szoritástól
gurgulázik,
Végül gyerünk fel ismét, érezni a talányok talányát,
És aminek neve Lét.
Jó éjt,jó éjt,jó éjt...
..és szép álmokat...
..és a szép álmok után holnap egy szomorú hétfő következik.Na ja,mert "dolgozni csak pontosan,szépen....."
De miért pont nekem??:-((
Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föld el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.
Most elköszönök. Szép álmokat minden kedves topiklakónak!!!:)
Azt kérdeztem ez hogyan fordulhatott
Elő és te töltöttél még egy kis pezsgőt
Mi két kismacska aki sokáig nyalakodott
Mert élvezet az élet szeretjük a nyárelőt
Azt mondtad harminc éves korodig
Eszedbe nem jutott volna megházasodni
Akkor viszont öregnek láttad magad mit
Volt mit tenni a sorsod ennyit szabott ki
Azt mondtad milyen jó hogy nem vagyunk
Beszédesek és megtapasztalhatjuk a közös
Szemlélődést erre nevetünk aztán tényleg hallgatunk
És nem hinném hogy megrökönyödött
Volna valamelyikünk hogy a génjeinkben
Hordozzuk a történelmet hogy november
4-én apád falhoz tapadva kúszott verejtékben
Úszott hogy felüvölthet-e fájóbbat egy ember
Minthogy vége mindennek vége tompa zaka-
Tolás töltötte meg a napfelkeltét a tankok
Egymás seggében féltek ők is hogy ez a suezi csatorna
Azt mondták nekik s hogy a háztetőn a kalasnyikovot
A tizenhárom éves gyerekek el sem bírták
Hogy dodekafóniában csurgott le a vakolat
Hogy a végzetet aznap mint a sövényt körbenyírták
Szuronyos kiskatonák meneteltek odalent azt
Mondtam észrevetted milyen szeplős a
Vállam azt mondtad és szétlőtték a felső
Emeleteket hogy téged akár ma is átsző ha
Visszagondolsz azt mondtam eshetne már az eső
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak.A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd mindegyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- És ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...
És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz....
"költözz el arról a rossz környékről"
tudják mondani bölcs barátaim
de hova költözzek? csak rossz környéket ismerek
mindenhol betörnek, feltörnek, ellopnak,
leütnek
nem tudom megvédeni magam
hiába vagyok már körberácsozva
egy középkori várat is egyszerűbb
megközelíteni, mint engem
járkálok rácstól rácsig
akár a ketrecbe zárt oroszlánok
én aztán nem az vagyok, aki baltával
megy neki az orgonabokornak
hogy szabad legyen a kilátása
inkább az orgonákat nézem
mint a tolvajokat
nekem csak rossz környék van
netán ha tudna valaki
egy vendégszobát a házában
elgondolkodnék a költözésen
ha volna egy különszoba a szívében
köszönöm bűnöző urak
hogy itt hagyták a könyveimet
anyám festményeit a falakon
és a pótolhatatlan lomokat
nefelejcses poharamat,
lovaimat és cicáimat, madaraimat
és az elefántokat, kaktuszaimat
külön megköszönöm,
hogy nem bántották Könnyező Pálmát,
akit én tanítottam meg könnyezni
"örüljön, hogy nem szerelték le a csillárját
mutatós darab" mondták a rendőrök
naná hogy mutatós, van vagy százéves
azóta ülnek rajta a bronzmadarak
biztos pont az életemben
örülök is nagyon, hogy meghagyták nekem
köszönöm bandita urak
szeretném, ha végre a vonzalmaimtól
is megszabadítana valaki
mert vonzalmaimban
se istent, se embert nem ismerek
a legtöbb bajt vonzalmaim hozzák rám
valahogy eltűntek az uzsonnák is
sosem tudom, hol vagyok uzsonnaidőben
azt hiszem teaidő van, mondanám
fád hangom nyújtóztatva
és pipafüst szállna...
de összekeveredtek az étkezések
vagy eltűntek mindörökre
vigyázni kell az étkezésekkel
radikálisan visszaszorítani
a tökmag-délutánokat, amikor estére
már fáj a szám a tökmagolástól
vagy ott van, bevallom,
a csokifüggőségem, ami az italozás
felfüggesztése után jött ki rajtam
csak úgy úszom a boldogsághormonban
a feng shui szerint alszom
egy kemény fadarabra laticelt helyeztem
és kivittem a hallba a káros sugárzások elől
addig is míg a bioágy megfizethetetlen
és garantáltan szívbarát margarint veszek
valahogy mégsincs minden rendben
napfény és fémpénzek alkalmazásával
magam tisztítom a vizet, amit iszom,
de vonzalmaim irányíthatatlanok
mondja meg, doktor úr, hol hibázom?
mikor például magához vonzódom
nincsenek absztrakt vágyaim, ne gondolja,
csak szeretném, ha egyszer
elvinne egy autósmoziba
de ha már nincsenek autósmozik
megtenné egy Multiplex szupermozi
kisterme, valami művészfilm
ahol a pszichiáterek gyakran
beleszeretnek pácienseikbe
nem lehetne, hogy egy kicsit belémszeretne
elvinne erről a rossz környékről örökre?
betege vagyok a gondolatnak
hogy én innen már csak a temetőbe megyek
nagymamám mondta ezt mindig
és fáradhatatlan sütötte
a világ legfinomabb rongyoslángosát
igaza lett
már csak a temetőbe kísérhettem
nem akarom hogy igazam legyen
a költőnők korán halnak, tudta?
nem kell félnie, nem pimaszkodom
szigorúan ellenőrzött gondolatokat közlök
pedig szép ez a sárga ház
mégse szeretném, ha bezáratna ide
egyezzünk ki az antidepresszánsokban
amíg jobban nem leszek
elmegyek régi kertembe
várnak a verebek a rigók a fügeszüretre
efféle költői gondolatokat közlök csupán
de azt megkockáztatom
hogy legutóbbi randevúnk óta
úgy érzem, látványos javulás mutatkozik
ha közelebb jönne
érezné rajtam az ambróziakezelést
ha megsimítaná arcom
azt is megengedném, hogy letegye fejét
a levendulás párnámra
igen nyugtatóan hat
nem akarná, hogy a pulzusát megmérjem?
látja, viccelni is tudok
ez aztán a gyógyulás jele
de amióta felszámoltam egy
rendezettnek mondható párkapcsolatot
így mondják, ugye?
nem a családi állapotával volt baj
az nagyon is rendben volt
nekem is csak nős férfiakra van orgazmusom
most majd anyámnak megint
meglesz rólam a véleménye
nem szereti, ha ilyeneket írok
"ne lőj, anyám, mert én is ott leszek"
neki is sokat köszönhetek
sok bennem a mikroorgazmus
szóval mióta felszámoltam
néha már gondolok a szerelemre
büntetés nélkül gondolhatok
végezetül csak annyit
köszönöm ezt a verset
különben erről a köszönöm-versről
a szobrocskát sírással küszködve
magasba emelő Oscar-díjasok jutnak eszembe
köszönöm ennek meg annak
és hol van még az Oscar-díjam?
pedig egyszer kétségbeesésemben
még rosszul is lettem
de nem volt komoly
köszönöm szépen, hogy komolyan vette
és köszönöm hosszú hajamat
a dáma-kontyot, kislány-lófarkot, paraszt-copfot
regényes frizuráim gyógyulásomat ünneplik
és idefelé jövet két rigó játszott a füvön
köszönöm ezt a két rigót
köszönöm, doktor úr, hogy betege vagyok
hogy betege lehettem.
A virradat rózsás jázminvirágát nem lestem meg az ég alján soha,
napjaim emlői is elszáradtak, mert nem szívtam belőlük a tejet,
az ég ezerszer vetkezett előttem meztelenre,
de én mellényem felső gombját sem gomboltam ki egyszer.
Mint füge lógtam és rohadtam az élet fáján, ahelyett
hogy ágról ágra szálltam volna, mint a csalogány, ki lehetnék.
Melankóliám állt elém keresztbe
és így mindvégig a bizonytalanság útvesztőjén fészkeltem.
Az abszolút imafüzérébe sem bújtathattam nyugtalan nyakamat.
Nőtt-e kertemben valami?
Ha nőtt is, rózsaolajat nem pároltam belőle.
Penészes falra festett kép vagyok e nedves földi lakhelyen:
lehámlok s eltűnök.
Nem űztem József szépségét sem úgy, mint hajdan Putifár asszonya,
pedig azt kellett volna.
Borospoharam karimáját csorbára rágtam mindig,
de odáig már nem jutottam,
hogy alkalmi bűnbánatomban tulajdon ajkaimat rágjam.
Nagytakarítást sose kezdtem piszkos magamban, de még arra sem
gondoltam, hogy seprűt ragadjak.
Közönyöm mindig visszatartott, hogy más ember házába lessek,
holott ez használt volna.
Tudtam, hogy az alázat elnyeri a magas Ég pártfogását,
de nem jutott eszembe,
hogy az újhold sarlóját utánozva meggörbítsem szelíden
krónikus önteltségtől feszülő hátamat.
Tavaszom elmúlt, nem ültettem semmit,
most itt az ősz és mindhiába várom, hogy gyümölcsöt teremjek.
Vad gondolatok kergetődztek bennem nappal meg éjszaka,
míg itt maradtam asztalomnál,
s csodálkozom, hogy a csömör mosóteknője hullámzik előttem.
Nem növesztettem angyalszárnyakat,
sárrá puhult a testem,
egy életen át másokkal vitáztam;
most magammal veszekszem.
Meggondolatlan éjjel s meggondolt velejéig.
Holnap tovább nem érhet, mi reggelig megérik.
Igézlek, gyújtogatlak, tán lobbot vet a véred.
Köröttünk muzsikával perzselnek a zenészek,
vonóikon az észnél frissebb, veszett iram fut -
reggelre abbahagyják. Reggelre abbahagyjuk.
Pár órafordulat még - és aztán semmi, semmi.
Ketté kell józanodni, hűségbe visszaesni...
Együgyű vagyok én a boldogsághoz.
Nem ismerem fel, még ha udvarol, se.
Túl finom szerkezet, trabanthoz
vagyok én szokva, ez meg kényes porsche.
A gázt, a féket csak durván használom,
negyvenhez-ötvenhez vagyok szokva.
Itt a kincs, és hiába sajnálom,
eladom. Vegyétek: nem kerül sokba.
Együgyű vagyok én minden jóhoz.
Szeressetek így, ne kényeztessetek!
Rongy vagyok, a búúúú toldoz-foldoz.
Hol vannak már az ijesztő mézeshetek?
Mackó, papucs, használt fogkefe.
Emlékláda, megy a nagy turka.
Bocs. Nem leszek boldog soha se.
Mi? Nem, nem kezdeném újra.
persze megértem jó leszek persze
nem akarok gondot okozni senkinek
elnézést ha mégis vagy ha mégse
megfordítanám ha még meg lehet
tudom a tökéletességet még vágyni is hiba
de mivel saját képmására teremtett...
belátom: ez az út visz a pokol bugyraiba
s hogy el kell s el is fogadom a rendet
úgy van: gyakran nem gondolkodom logikusan
vak vagyok és öntelt sokat unatkozom
nem látnám a dolgokat ilyen tragikusan
ha erőt vennék végre egyszer magamon
mert annyi kincsem van miket nem becsülök
és hajlamos vagyok elfeledni a jót
a pocsolyákat nem kerülöm: beléjük csücsülök
s gyakran a magam hasznára forgatom a szót
illetlen vagyok és határokat nem tisztelek
nem bírok hétköznapi lenni ha kéne
nevetséges hogy még mindig ugyanaz a kisgyerek
vagyok mint tizenkilenc éve
szabálytalanságaimnak semmi hasznuk
nehéz elviselni azt a sok apró hibát
érdekesek persze néha de ha kimondjuk
végre az igazat: fárasztóak egy életen át
tudom: oda kellene figyelnem magamra
hogy ne csak magamra figyeljek folyton
persze-persze és oda egy-két szavamra
nem árthat meg az a kis önkontroll
tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
isten vagyok zseni vagy próféta talán?
én is csak szénből, aminosavakból...
és én sem tudhatom holnap rám mi vár
tudd meg (tudom): nem vagy a magadé
játszhatsz magaddal de a kütyüt el ne rontsad
az élet - vedd úgy - haladék
s ha bármi vagy is, bármi jó, fentről nézve roncs vagy