Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az ébrenlét a bátorság
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Tegnap hitemre bíbor alkony ült
És hűs kaszával szegte kedvemet
Reményveszejtő kétkedő talány
De hangod óvón új erőt adott
Mert mából érő holnapot kívánt
És elhitette: mégis érdemes
Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget –
meghallja aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet.
Födetlenül, a csönd pehely-
paplanával már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,
hogy eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.
Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet,
gyalázatban hagyhat hamar,
hogy mindent elnapolna benned
a csönd, amely puhán takar
s takarna sírig is.
Ne engedd.
hány tányér húsleves
mennyi gondosan
vasalt ing
és álmatlan éjszaka
a szerelmed?
mennyi nézésed
emelt át
hangtalanul
saját falaimon?
mennyi kimondott
nem volt
csak nekem - igen?
őrzi-e álmod
versem eléggé?
és óv-e a szó
hogy holnap is
rám mosolyogj?
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
Miért sietsz? Csak ennyi
egy nap, de ennyi egy nap.
Milyen nagy, milyen nagy egyetlen
sosemmúló nap. A munka az én
egyetlen várakozásom. Várok.
Meg fog történni a mai nap is.
Talán elalszom valahogy, önmagamtól is
külön szakadok valahány nappalra-
éjszakára. Csak ennyi,
de ennyi mindig egy nap.
S ez a türelmetlenség: már égő
cigaretta, melyhez mégegyszer
tüzet tartanék. Ó, mennyi út
áll még előttem addig, hány óra,
mennyi vonat, és mennyi utána,
hogy végre valami örökre
eszméletvesztő végeredményben
megpihenjek. Szép út
a semmiig, ahol időnként
te vagy.
Igen, jó lesz már, ha itt lesz, mégha az időt nem is szeretnénk siettetni...
Lászlóffy Aladár
A kiáltás
Valahol itt, valahol mindenütt,
valahol zúg a gőz, a nyár,
főnek az ember dolgai, gépek
morognak, számol a fej,
lobban a kéz tízlángnyi robbanása.
Hat hete forró síneken nyaralók
utaznak, gyümölcsök, könyvszállítmányokkal
fegyverkezik a csend, három
perc múlva itt az ősz – ez az a
pillanat: az emlékezet szerint
hőstettek s kedves halottak emberi
napja, bátorság tervezni, bátorság
emlékezni rájuk, bátorság
megtalálni magadban mindig
egy soha el se tett, össze se csavart
lobogót, melyet – nem önzés, hanem
becsület úgy érezni, hogy –
egyedül te nem árultál el soha,
nem önzés úgy számolni a
múló időt, barátban, gyermekben,
jó napokban és kilométereiben
a hangnak, az egyes-emberi
kiáltásnak, amíg megteszi az
utat a minden-ember füléig
és vissza.
Nemsokára aktuális...(ide nem tudom, milyen jelet tegyek)
B. Radó Lili: Városliget. Szeptember.
Mennyi tarka virág, friss fű!
A lomb eleven;
kis fény és árnyékfoltok cikáznak kezemen.
Két kislány futva jön, két csöppség, drága, bámész,
kék szemük kinyílik kerekre, tágra, rámnéz,
azután visszafutnak.
Kis rózsaszínű lepkék.
Azt hiszem, ilyen szép sohsem volt a liget még!
Friss szellő száll a fák közt, kis kacaj, kósza foszlány
- jaj, miért haragszik úgy a jáki kőoroszlán? -
S az öreg Anonymus mért rejti el az arcát?
Szerelmes szegény és szégyenkezik! Vagy fél tán,
hogy kinevetem őt e drága déli sétán?
Oly derűs a liget ma, a napfény úgy ragyog,
ma úgy szeretek élni és fiatal vagyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Városliget. Szeptember. Pár nap még s itt az ősz.
Szép napot kívánok mindenkinek!
Ajánlom azok figyelmébe, akiknek szükségük van rá.
B. Radó Lili: Új barátság hajnalán
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?
Félelmetes káprázatával mily hamar megölne a napkelte,
Ha most és mindig nem küldhetnék ki felkelő napot magamból.
Mi is kápráztatóan és félelmetesen kelünk fel, mint a nap,
A virradat csöndjében és hűsében találtunk mi magunkra, ó,
lelkem!
Hangom az után tör, amit szemem el nem érhet,
Nyelvem pergésével világokat és világtömböket fogok át.
A beszéd látásom ikre, mely képtelen magát megmérni,
Folyton dacol velem, gúnyosan mondja:
Walt, elég van benned, miért nem tárod fel?
Nos, nem akarom, hogy gyötörj, túl sokra tartod a kifejezést,
Nem tudod ó, beszéd, hogy alattad a bimbók fesletlenek?
Sötétben várnak, fagytól védetten,
A szenny meghátrál prófétai kiáltásaim elől,
Én okokat adok a dolgok alá, hogy aztán egyensúlyba hozzam őket,
Tudásom: élő részeim, melyek minden dolgok jelentésével lépést
tartanak,
Boldogság (aki csak hallgat rám, ha férfi, ha nő, induljon még ma
keresésére).
Legfőbb érdememet megtagadom tőletek, nem vetem le magamról
igazi lényem,
Világokat mérjetek meg, de sohase próbáljatok megmérni engem,
A legügyesebbet, legjobbat is megdöbbentem, közületek, ha csak
rátok nézek.
Írás és beszéd nem igazol engem,
A bizonyítás teljét és minden egyebet képemen hordom,
Ajkam némaságával egészen megzavarom a hitetlenkedőt.
26
Most pedig csak hallgatózni akarok,
Hogy a hallottakat énekembe gyarapítsam, hogy a hangokkal
megnövekedjék.
Madarak örömdalát hallom, serdülő kalász sercegését, lángok
duruzsolását, gallyak ropogását ebédem főzése közben,
Hallom a szeretett hangot, az emberi beszéd hangját,
Hallok ezer kusza hangot, melyek összecsengnek, egybefolynak
vagy egymás után következnek,
A város hangjait és a városon kívüli hangokat, az éj és nap hangjait,
Fecsegő szerelmes fiatalokat, asztalnál ülő munkásnép harsány
nevetését,
Elszakadt barátság dühös szitkát, betegek elhaló hangjait,
A bírót, aki asztalra szorítja kezét, míg sápadt ajka halálos ítéletet
mond,
A kikötőnél hajókat kirakodó munkások hajhóját, a horgonyt
felszedők refrénjét,
A vészharangok kongását, a tűzi lármát, a fecskendők,
a jelzőcsengős és színeslámpájú pumpakocsik nyikorgását,
A gőzös füttyét, a közeledő tehervonat súlyos dübörgését,
A kettős sorokban haladó egylet előtt fölzendülő lassú indulót,
(Valami végtisztességre mennek, a zászlók hegyén fekete fátyol.)
Hallom a csellót, (az ifjú szívének panasza az),
Hallom a billentyűs kornétát, gyorsan siklik be füleimbe,
Bolondédes nyilallással rázza hasam és mellemet.
Hallom a kart, a nagy opera ez,
Ah, ez már aztán zene - ez ínyemre van.
Egy nagy és friss tenor tölt be, üde mint a teremtés,
Szájának íves hajlása árad és teletölt engem.
Hallom a kiművelt szopránt (mi van ebben a hangban?)
Az orkeszter messzebb sodor Uránusz röpténél,
Olyan tüzet facsar ki belőlem, minőt sohasem tételeztem fel
magamról,
Elvitorláztat, mezitlábosan paskolok, lábamat lanyha hullámok
nyaldossák,
Keserű és dühös jégeső csapkod, elvesztem lélegzetem,
Mézes morfiumba merülök, nyeldeklőm halálos szoritástól
gurgulázik,
Végül gyerünk fel ismét, érezni a talányok talányát,
És aminek neve Lét.
Jó éjt,jó éjt,jó éjt...
..és szép álmokat...
..és a szép álmok után holnap egy szomorú hétfő következik.Na ja,mert "dolgozni csak pontosan,szépen....."
De miért pont nekem??:-((
Szomorú az esőleső,
mert eső semerről se jő.
Se keletről, se nyugatról,
már a béka se kuruttyol.
Potyára nem kuruttyolhat,
ha nincs udvara a holdnak.
Minden este mért vesződnék,
ha nincs szavahihetőség.
Már a csacsi sem iázgat,
viszi, mit a juhász rárak.
Kétoldalt a batyu, mintha
két lecsúszott púpja ringna.
Makacs állat, nem hajt térdet,
azért nem megy el tevének.
Se tevének, se zebrának;
türelmesen poroszkálgat.
Dörren az ég, jön az eső,
jókedvű az esőleső.
Felhő föld el napot, holdat:
boldog békák kuruttyolnak.
Villám cikkan, zápor paskol
hol keletről, hol nyugatról.
Szól a szamár: csacsiságnak
tartanám, hogy most iázzak.
Most elköszönök. Szép álmokat minden kedves topiklakónak!!!:)
Azt kérdeztem ez hogyan fordulhatott
Elő és te töltöttél még egy kis pezsgőt
Mi két kismacska aki sokáig nyalakodott
Mert élvezet az élet szeretjük a nyárelőt
Azt mondtad harminc éves korodig
Eszedbe nem jutott volna megházasodni
Akkor viszont öregnek láttad magad mit
Volt mit tenni a sorsod ennyit szabott ki
Azt mondtad milyen jó hogy nem vagyunk
Beszédesek és megtapasztalhatjuk a közös
Szemlélődést erre nevetünk aztán tényleg hallgatunk
És nem hinném hogy megrökönyödött
Volna valamelyikünk hogy a génjeinkben
Hordozzuk a történelmet hogy november
4-én apád falhoz tapadva kúszott verejtékben
Úszott hogy felüvölthet-e fájóbbat egy ember
Minthogy vége mindennek vége tompa zaka-
Tolás töltötte meg a napfelkeltét a tankok
Egymás seggében féltek ők is hogy ez a suezi csatorna
Azt mondták nekik s hogy a háztetőn a kalasnyikovot
A tizenhárom éves gyerekek el sem bírták
Hogy dodekafóniában csurgott le a vakolat
Hogy a végzetet aznap mint a sövényt körbenyírták
Szuronyos kiskatonák meneteltek odalent azt
Mondtam észrevetted milyen szeplős a
Vállam azt mondtad és szétlőtték a felső
Emeleteket hogy téged akár ma is átsző ha
Visszagondolsz azt mondtam eshetne már az eső
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak.A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak...
- Hogyhogy?
- Mert én ott lakom majd mindegyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!
És megint nevetett.
- És ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy, kedvtelésből...
És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: "Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!" Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz....
