Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
-
Peju Javorov, bolgár (1877-1914): A KÉK KÖD ÓRÁJÁBAN
Ülök s nézek ki az ablakon: gyerekek
játszanak odakinn; övék a mai reggel,
s gondtalan arcukon tavasz fénye rezeg.
Szemem láttára egyetlen virág veszett el?
Ülök s nézek; emlékek fullasztják szivem.
A távolságokat kérdezem akaratlan,
hol cérna-ösvények vergődnek nagy utakban.
Ide mi jön - s ki vág neki az élesen
villogó láthatár ezüstös légfalának?
Élet s halál útja egymás mellett vezet.
De ki mondja meg, mi becsület, mi gyalázat?
Kölykök, aggódom értetek.
Siklik a nap rendszeres pályán odafenn
csupasz főtök felett. Hamuszürkére válik
s lángot fogva az ég füstöl fellegesen.
Ismerem a napfényt s a vihar orgiáit.
Rég virrasztok - napom átkódorogtam én.
Ülök s nézek, gyerekek, fájdalmas mosollyal.
S kényszerű pihenésemért ugyan ki korhol?
De várom, hogy az ablak függönye elém
zuhanjon. A villámok dühödt lobogása
világít majd nektek, ha a világ delel.
Lármátokat a vihar kinn túlkiabálja.
Álmom pedig víziók nélkül múlik el.
Az esti hűvösség leffedten, porosan
végül is megsuhint. Fáradt, érzelmesen-szép
fejeteket meghajtjátok. Vígasztalan
égeti lelketek, mint a parázs, az emlék,
s akár a húsba tört nyílvessző, beleforr.
S az est lusta aranyát rejtik a hegyélek,
mik sose nyilvánultak meg a révedésnek.
S íme a kék köd órájában, amikor
némul a zaj és nyöszörögni kezd a tájék,
ti, erőtlenül az ablakhoz ülve át,
emlékezzetek rám, emlékezzetek rám még,
és súgjátok: jó éjszakát!
-
fordította: Kalász Márton
Kitegyem a leveled a topicba?
Mert megteszem, ennyire nem lehetsz feledékeny!!
Én a határozott felszólításodnak megfelelő tartalmú verseket hoztam, és Te kezted a célozgatást!!
Csak állok itt tök értetlenül,de nem lényeges.Azért mégis: én SOHA nem utasítok senkit,pláne levélben.Legfeljebb kérek. A kérés meg..nos,azt vagy megfogadja valaki,vagy nem..
De továbbra sem értem,bár nagyon nem is érdekel.
Nem baj?:-)
Igen aktualizálható!
Én tudomásul vettem és be is tartom a topicgazda leveleiben közölt utasításokat!!
De véleményemet megtartom magamnak és Karaktól sem tűröm el,- hogy erre mint valamelyik este -célzást tegyen, hogy ne legyenek megválaszolatlan leveleim.Nem válaszolok a leveleidre, hallgatásom is válasz, NekeD-KaraK!
Szirmok halk rebbenései,
madármellek álmának pihegése,
fák kérgében keringő nedvek
delejes csobbanása,
pikkelyes réti holdfény
és tavi csönd fölött
hűvös, huzamos suhogással
zúgnak a kozmikus
szélben a csillagerdők.
Az ébrenlét a bátorság
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Tegnap hitemre bíbor alkony ült
És hűs kaszával szegte kedvemet
Reményveszejtő kétkedő talány
De hangod óvón új erőt adott
Mert mából érő holnapot kívánt
És elhitette: mégis érdemes
Én várom azt az éjszakát,
mikor álmából felriadva
a lelkiismeret magát
sietős hévvel összekapja
és elszalad a házakig,
ajtón és ablakon bezörget –
meghallja aki bent lakik,
s lerúgja magáról a csöndet.
Födetlenül, a csönd pehely-
paplanával már nem takarva
didergőn és kapkodva lel
az este széthagyott szavakra
s ajkára gyűjti végre mind,
hogy eltökélt beismeréssel
tisztán kimondja szó szerint,
amit a tisztesség igényel.
Nem lehet várni reggelig
azzal, mit éj érvényesíthet,
az alkalom gyorsan szökik,
akár a pillanatnyi ihlet,
gyalázatban hagyhat hamar,
hogy mindent elnapolna benned
a csönd, amely puhán takar
s takarna sírig is.
Ne engedd.
hány tányér húsleves
mennyi gondosan
vasalt ing
és álmatlan éjszaka
a szerelmed?
mennyi nézésed
emelt át
hangtalanul
saját falaimon?
mennyi kimondott
nem volt
csak nekem - igen?
őrzi-e álmod
versem eléggé?
és óv-e a szó
hogy holnap is
rám mosolyogj?
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...
Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.
Miért sietsz? Csak ennyi
egy nap, de ennyi egy nap.
Milyen nagy, milyen nagy egyetlen
sosemmúló nap. A munka az én
egyetlen várakozásom. Várok.
Meg fog történni a mai nap is.
Talán elalszom valahogy, önmagamtól is
külön szakadok valahány nappalra-
éjszakára. Csak ennyi,
de ennyi mindig egy nap.
S ez a türelmetlenség: már égő
cigaretta, melyhez mégegyszer
tüzet tartanék. Ó, mennyi út
áll még előttem addig, hány óra,
mennyi vonat, és mennyi utána,
hogy végre valami örökre
eszméletvesztő végeredményben
megpihenjek. Szép út
a semmiig, ahol időnként
te vagy.
Igen, jó lesz már, ha itt lesz, mégha az időt nem is szeretnénk siettetni...
Lászlóffy Aladár
A kiáltás
Valahol itt, valahol mindenütt,
valahol zúg a gőz, a nyár,
főnek az ember dolgai, gépek
morognak, számol a fej,
lobban a kéz tízlángnyi robbanása.
Hat hete forró síneken nyaralók
utaznak, gyümölcsök, könyvszállítmányokkal
fegyverkezik a csend, három
perc múlva itt az ősz – ez az a
pillanat: az emlékezet szerint
hőstettek s kedves halottak emberi
napja, bátorság tervezni, bátorság
emlékezni rájuk, bátorság
megtalálni magadban mindig
egy soha el se tett, össze se csavart
lobogót, melyet – nem önzés, hanem
becsület úgy érezni, hogy –
egyedül te nem árultál el soha,
nem önzés úgy számolni a
múló időt, barátban, gyermekben,
jó napokban és kilométereiben
a hangnak, az egyes-emberi
kiáltásnak, amíg megteszi az
utat a minden-ember füléig
és vissza.
Nemsokára aktuális...(ide nem tudom, milyen jelet tegyek)
B. Radó Lili: Városliget. Szeptember.
Mennyi tarka virág, friss fű!
A lomb eleven;
kis fény és árnyékfoltok cikáznak kezemen.
Két kislány futva jön, két csöppség, drága, bámész,
kék szemük kinyílik kerekre, tágra, rámnéz,
azután visszafutnak.
Kis rózsaszínű lepkék.
Azt hiszem, ilyen szép sohsem volt a liget még!
Friss szellő száll a fák közt, kis kacaj, kósza foszlány
- jaj, miért haragszik úgy a jáki kőoroszlán? -
S az öreg Anonymus mért rejti el az arcát?
Szerelmes szegény és szégyenkezik! Vagy fél tán,
hogy kinevetem őt e drága déli sétán?
Oly derűs a liget ma, a napfény úgy ragyog,
ma úgy szeretek élni és fiatal vagyok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Városliget. Szeptember. Pár nap még s itt az ősz.
Szép napot kívánok mindenkinek!
Ajánlom azok figyelmébe, akiknek szükségük van rá.
B. Radó Lili: Új barátság hajnalán
Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?
Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?
Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szivemre zárok?
Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,
tudod-e mit teszel velem?