Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 187
Üdvözöllek a topicunkban kedves zepp. Azt hiszem,Pilinszkyből talán valóban soha nem elég...
Legalábbis nekem..:-)
Egyébként a Poe-verssel kapcsolatban: igen, a megítélés valóban szubjektív.Bennem például valahogy már régóta a "Soha már!" refrén visszhangzik...
De így is,úgy is gyönyörű...
Hát legyen részünk máskor is a "kedvenceid" olvasásában..
Előzmény: zepp (186)
zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 186
Egy kis Pilinszky- best of, nem tudtam választani:)

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szorits merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Igazából ez utóbbit kellett volna bemutatkozásnak választanom, no mindegy...

Van még egy kétsoros Pilinszky, ami nem jut eszembe, azt hiszem ez is a címe hogy Kétsoros, de amit ilyen néven találok az más, a Pilinszky-összes meg nincs most kéznél, de majd előkeresem vhonnan.

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 185
És a két talán legjobban sikerült fordítás(huh ez hosszú lesz előre is bocsi):

A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
és én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
s földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
s "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
s szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakon kitártam s íme garral, hetyke-bátran
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott
csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett, Pallasz szobrán megűlt, mint kit helye vár, -
ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, -
s szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár".

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
kinek neve: "Sohamár".

S fenn a csöndes szobron űlve, az a Holló egyedül e
szót tagolva, mintha lelke ebbe volna öntve már;
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
és a lágy bársonyra dőlten tarka szemét sorra szőttem,
elmerengtem, eltűnödtem: mily borongó nyitra jár,
átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
mért károgja: "Soha már?"

Ekként űltem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se sejtve,
míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
s fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrüjén látatlan égnek
füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár, vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár, -
van... van balzsam Gíleádban?... mondd meg, - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendűl, és csak fent űl, egyre fent űl,
ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel űl a Holló, alvó démonhoz hasonló,
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
fel nem röppen, - soha már!

(Tóth Árpád fordítása)

A holló

Egyszer - únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan - dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
- Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
- Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fájó, vájó, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem -
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
- Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön oly halkan koppan:
S amint könnyu lépte dobban - koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" - s ajtót tártam csöndesen:
- Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" - kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang - más semmisem.

Visszamenve a szobába - lelkem ég, a fejem kába -
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam - meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
- Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült - és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" - szóltam - "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra - bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen -
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
- És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hu, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is - nem lesz reggel nyoma sem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" - mondtam - "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
- Mint hogy: >>Soha - sohasem.<<"

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen -
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam
A madárhoz - s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos füstölokkel
Angyaltánc a szonyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" - nyögtem - "égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hus nepenthét és feledd el kedvesem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? megenyhul-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" - hörögtem - "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl - "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szivembol s hagyj magam, míg elveszem!"
- Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul - sohasem.

(Babits Mihály fordítása)

Én Babitsét messze jobban szeretem, de erről általában erősen megoszlanak a vélemények...

zepp Creative Commons License 2003.06.24 0 0 184
Szabad beledumálni? Ha igen nekem is van sok kedvenc amit itt még nem láttam, és beraknám őket lassacskán... Amolyan bemutatkozásféleképp:

Edgar Allan Poe: The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore -
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping - rapping at my chamber door.
"'Tis some visitor," I muttered, "tapping at my chamber door -
Only this and nothing more."
Ah, distinctly I remember, it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore -
Nameless here for evermore.
And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
"'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door -
This it is and nothing more."
Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
"Sir," said I, "or Madam, truly yours forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping - tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you" - here I opened wide the door: -
Darkness there, and nothing more.
Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore!" -
This I whispered, and an echo murmured back the word, "Lenore! -
Merely this and nothing more.
Then into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping, something louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment, and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more."
Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not an instant stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above this chamber door -
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as "Nevermore."
But the Raven, sitting lonely on that placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered; not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered, "Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before,"
Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master, whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his Hope the melacholy burden bore
Of 'Never-nevermore.'"
But the Raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!
Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God hath lent thee - by these angels he hath sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this Home by Horror haunted - tell me truly I implore -
Is there - is there balm in Gilead? tell me - tell me, I implore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore.
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting -
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting - still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a Demon that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 183
OFF
Hiszen hallom én az árnyalatot ilang kedves,dehát ki így,ki úgy értelmezi a "boldog szép napokat".Nekem régi IS és szép IS volt az az időszak...
ON

De most már télleg,mer' aztán megint bennünket a topicgazdi!:-))

Előzmény: ilang_ (182)
ilang_ Creative Commons License 2003.06.24 0 0 182
off
ROSSZ megközelítés: Régi, szép EDDA-idők!!:-))
:-)
on
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 181
Egyébként azt hiszem az előbb említett /és ez itt és most/ : Nagy István Attila művei..

ELREJTELEK

Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 180
OFF
Ah,régi szép EDDA-idők!:-((
ON
Előzmény: ilang_ (178)
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 179
Hát most találtam valamit,ami tetszik,de szintúgy vagyok vele,mint kedves Nóra a minap: nem tudom,ki a szerzője! Nem baj?
De azt ünnepélyesen kijelentem,nem az én művem!/sajnos.:-)/

UTÓSZÓ

Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az
ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit.
Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint
hogy egymás mellé teszi a lábait, ha
egyáltalán útnak indul.

De inkább a helyét keresi, mert hirtelen
kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol
nagyobb, hol elgyengülő akarattal -
nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze
az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha
ketten akarják.

Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek
találtattál. Ezt mondja az ember legelőször
magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél,
megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán
elejtettél. - Olyan, mint egy lila színű
kavics, én pedig mostanában megszerettem az
aranyat - mondtad. Nem ad hiába, aki úgy ad,
hogy közben magának is örömöt szerez vele.
Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.

ilang_ Creative Commons License 2003.06.24 0 0 178
A beszélgetésetekről jutott eszembe:
-
"... Álmodtam egy világot magamnak,
itt állok a kapui előtt,
adj erőt, hogy be tudjak lépni,
van hitem a magas falak előtt."
/Slamovits-Barta- Pataky: Álmodtam egy világot/
-
Nem írom le az egész szöveget: ez annyira jó kis lemez volt, hogy mindenki ismeri:-)
Előzmény: Törölt nick (175)
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 177
SZÓ

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!

Hervay Gizella

/:-))/

cheshirecat Creative Commons License 2003.06.24 0 0 176
Ágai Ágnes
Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.

Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.

Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 175
Önmagamban,természetesen.
De nem akarok tovább OFF lenni,ne haragudj.
Előzmény: cheshirecat (174)
cheshirecat Creative Commons License 2003.06.24 0 0 174
A hited? Miben?
Előzmény: Törölt nick (173)
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 173
De tényleg Cat,komolyan gondolom! Vagy csak ennyire elfogyott a hitem az utóbbi időben??:-((
Lehet..
Amit hoztatok,tényleg szép...
Előzmény: cheshirecat (172)
cheshirecat Creative Commons License 2003.06.24 0 0 172
Ugyan Karak, tudod Te...
Előzmény: Törölt nick (168)
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 171
KÍVÜL?

Úgy érzed, veled már történhet bármi,
te régen távoli nézője vagy,
aki alig tud a színpadig látni,
ahol lejátszódik a színdarab,

s ahogy szereped hiányát megéled,
kötődésed lesz egyre drámaibb,
mert a távolsággal nő az ítélet,
ami rádruházza fájdalmait.

A történés, amelyből kiszakadtál,
a drámában csak cselekmény, eset,
míg tartalma akkor is te maradnál,
ha nélküled történne meg veled.

Oly kívülre kerülni nincs esélyed,
hogy élve levethesd az életet.
Egy világ van. Hát mellette nem élhetsz,
bármennyire nincs benne szereped.

Ha két fal magasodik egymás mellett,
közös lesz az a börtön ott belül,
ahol a falak egymásra merednek.
Látod? Nincs sehol semmi egyedül.

Gál Éva

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 170
EGY VALLOMÁS

Nem vagyok jó. Én nem tudom szeretni,
ki nálam is rútabb, vagy kevesebb.
Nem tudnék velük, értük élni. (Halni? semmi:
e l ő l ü k menekülnék el: a lényeg ennyi.)
Igaz a könny. Lelkemből ered, ha pereg;
ám ez csak részvét. Más a szeretet.

Fodor Ákos

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 169
William Wordsworth

TÜNEMÉNY

Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.

De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.

Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...

/Babits Mihály fordítása/

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.24 0 0 168
Olyan szép verseket hoztok mindannyian,hogy közel sem jutok hozzátok..:-((

George Gordon Lord Byron

INEZHEZ

Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifju szivet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhited.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.

Ez az a szivós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron túl
s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt úton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyübbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.

/Kosztolányi Dezső fordítása/

ilang_ Creative Commons License 2003.06.24 0 0 167
-
Marina Cvetajeva: NEVED

Neved - madárfiók tenyeremben.
Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved - öt betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.

Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved - tudod, mi nekem?
Neved - csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kékcsobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
-
fordította:Rab Zsuzsa

ilang_ Creative Commons License 2003.06.24 0 0 166
-
Váci Mihály: HEGEDŰ

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
-

ilang_ Creative Commons License 2003.06.24 0 0 165
-
Tóth Árpád: HAJNALI SZERENÁD

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
-


cheshirecat Creative Commons License 2003.06.23 0 0 164
NILS-ÖIVIND HAAGENSEN
Önarckép

nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.23 0 0 163
..és hát jó éjszakát,szép álmokat Mindenkinek".

"Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
"
/J.A./
:-)Hát ne is!

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.23 0 0 162
Baranyi Ferenc

A NYOLCADIK AJTÓ

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull -
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy - s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?

Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna - mint sok asszony -
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!

Enyém most már minden éjjel -
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.23 0 0 161
Ez viszont most nem része a peep-show-nak.Aki mégis arra fizetett be,lapozzon kérem...:-)

SZERETEK VÁRNI RÁD

Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.

Ülök és várlak.
Mióta várok így?

Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –

és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.

Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,

nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.

Gergely Ágnes

Törölt nick Creative Commons License 2003.06.23 0 0 160
Jaj,Cat,hát tudod Te azt! Ez semmi más,mint a mai napra rendelt értelmetlen hülyeségem.Tényleg ne vedd komolyan.Semmivel sem jelent többet,mint egy könnyű kis peep-show /egyesek szerint/
/nem adhatok mást,csak mi lényegem../
De ne is legyünk tovább OFF.
Verseljünk: proszit!
Előzmény: cheshirecat (159)
cheshirecat Creative Commons License 2003.06.23 0 0 159
Ezt most miért mondod?!
Előzmény: Törölt nick (157)
Törölt nick Creative Commons License 2003.06.23 0 0 158
HOGY NINCS KIJÁRAT..

Amit csak az eszeddel tudsz: idõ jön,
ahonnét csak azt a pillanatot
akarnád, amid volt már, s hogy ne tûrjön
mást - mily áhítás! hogy is akarod
elhinni, van ilyen... és az mi lenne?
Áthullás más szerepbe.

Nincs kijárat. Se vissza, sem elõre,
Akárhogy döntesz. Elmégy - vagy maradsz.
Bizonyosság a szétmálló jövõbe,
amit - mert vissza nem térhet - feladsz?
Elmúlni - és ha nem hiszed? Mi lenne?
Át a szereptelenbe.

A világos beszédet a világi
ordítozás akadályozza meg.
Lehet ez távol-környezeti, házi,
lehet, hogy csak így zúg néma fejed:
Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk,
ami kellene: az, mit nem hagyunk.

Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép
elképzelés - hogy volt egyáltalán,
ami... de vak falakra tükrözõdjék...?
túl van már minden tûrés hajlatán:
hogy kétfelõl bezár, hogy vissza-élnéd,
de vége végképp.

Miféle lázongó elképzelések,
mik még bármi közt a legjózanabbak?
Hogy csak és csak "azt" éld, mert már megélted:
a "dolgot" nem képzelnéd boldogabbnak,
ha nélküled? Megannyi sejtetése
utal e feltevésre.

Marad, hogy ami van - nincs. Ellenében
próbálod makacs lázálmaidat,
hogy a rontó józanság tengerében
kétes szigetekként megálljanak:
de a habok között mindegyre hûlnek,
és rab maradsz, míg mások menekülnek.

Mások? De kik azok? Nincsenek is meg.
Létük csak henye állítás. Sehol
nem vezet útjuk, téged nem keringet
ábrándja sem. A lázongás kiforr,
ám - mert: "Ne legyen!", ez volt - nincs alakja.
Hol s hová? Egy-semmi salakja.

Tandori Dezső

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!