Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
-
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
/József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt...)/
-
-
"Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait."
/József Attila: Thomas Mann üdvözlése/
-
És ehhez nem is kell Thomas Mann-nak lenned, csak ... De addig:-((
-
Christian Bobin, francia, (1951-): MÚLÓ ÉLET /részlet/
Egy ember megérkezik a Paradicsomba. Szól egy angyalnak, mutassa meg az ösvényt, amelyet lábnyomai rajzoltak a Földön. Puszta kíváncsiságból: tudni és látni vágyik, akár egy gyermek. Mi sem egyszerűbb - feleli az angyal -, menj az ablakhoz és nézd. Az ember az üveghez hajol, és meglátja lépteinek nyomát a Földön, a gyerekkorától az utolsó lehelletéig. Elcsodálkozik: helyenként a nyomok megszűnnek. Néhol az út megszakad, és csak jóval messzebb folytatódik. Ezek a szakadások - mondja az angyal - azok a napok, amikor életed túl nehéz volt ahhoz, hogy te magad viseld. Ilyenkor karomba vettelek, míg örömöd s vele erőd vissza nem tért.
[...]
-
:-))............/mi szavak nélkül is...!:-)/
azt hiszem, nagy gondok vannak a világban, ha már ez a topik is, ahelyett, hogy a béke szigete lenne, személyeskedésbe megy át, és új meg új, pár-hozzászólásos, magukat és véleményüket tisztességesen vállalni képtelen nick-ek gyűjtőhelye lesz csak úgy, hirtetlen és minden átmenet nélkül.:(
szomorú:((
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindíg akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörü arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
hogy a lelkek békéje helyreálljon , senkiben ne maradjon rossz érzés, tessék: egy hangulat:))
Verlaine: HOLDFÉNY
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
-
Peju Javorov, bolgár (1877-1914): A KÉK KÖD ÓRÁJÁBAN
Ülök s nézek ki az ablakon: gyerekek
játszanak odakinn; övék a mai reggel,
s gondtalan arcukon tavasz fénye rezeg.
Szemem láttára egyetlen virág veszett el?
Ülök s nézek; emlékek fullasztják szivem.
A távolságokat kérdezem akaratlan,
hol cérna-ösvények vergődnek nagy utakban.
Ide mi jön - s ki vág neki az élesen
villogó láthatár ezüstös légfalának?
Élet s halál útja egymás mellett vezet.
De ki mondja meg, mi becsület, mi gyalázat?
Kölykök, aggódom értetek.
Siklik a nap rendszeres pályán odafenn
csupasz főtök felett. Hamuszürkére válik
s lángot fogva az ég füstöl fellegesen.
Ismerem a napfényt s a vihar orgiáit.
Rég virrasztok - napom átkódorogtam én.
Ülök s nézek, gyerekek, fájdalmas mosollyal.
S kényszerű pihenésemért ugyan ki korhol?
De várom, hogy az ablak függönye elém
zuhanjon. A villámok dühödt lobogása
világít majd nektek, ha a világ delel.
Lármátokat a vihar kinn túlkiabálja.
Álmom pedig víziók nélkül múlik el.
Az esti hűvösség leffedten, porosan
végül is megsuhint. Fáradt, érzelmesen-szép
fejeteket meghajtjátok. Vígasztalan
égeti lelketek, mint a parázs, az emlék,
s akár a húsba tört nyílvessző, beleforr.
S az est lusta aranyát rejtik a hegyélek,
mik sose nyilvánultak meg a révedésnek.
S íme a kék köd órájában, amikor
némul a zaj és nyöszörögni kezd a tájék,
ti, erőtlenül az ablakhoz ülve át,
emlékezzetek rám, emlékezzetek rám még,
és súgjátok: jó éjszakát!
-
fordította: Kalász Márton
