Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal......Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Ha valakit a sors tóba kényszerített, csodákat művelhet, ha kétéltűvé válik. Bámulatba ejtheti a világot azzal, mire képes a sikeres alkalmazkodás érdekében. Mégis azt hiszem, ésszerűbben jár el, ha azon igyekszik, hogy kimásszon a tóból, és tartósan a parton rendezze be életét - kopoltyúk nélkül.
Mennyire gyűlölöm a lebírhatatlan kényszert, hogy minden szívverésem papíron kikiáltsam, de jön, nekifeszülve a lélek ajtajának, és kell, hogy ezt a súlyos bezárt kaput kitárjam.
Akár a festett leány, ki csókjait árusítja, én, a költő is lelkem így apránként kimérem, s mi élő lüktetés volt, tentává feketülve alvad papírmezőn, betűkbe fagyva: a vérem.
Így égnek el harmatos, remegő rebbenések, így futnak fájdalmaim sikoltva meztelen, mint leány, kiről martalóc, vad, éhes harcosok leplét letépték egy háborús rablóéjjelen.
Úgy szégyenlem mind e torz rímbemerevült jajszót, megszállott pillanatok gyümölcsei aláznak, arcom eltakarom, a tenyereimbe rejtem, gondolván, ha nem látok, talán engem sem látnak,
És mindig újra vallok, nincs rejtett zuga szívemnek, nincs titkos kamrám, hol megbújhatnék nesztelen, elárulom, fölkínálom a lelkem, ostorzó vágytól hajtva, anyaszült meztelen
Miért keresnék távoli csodákat? hiszen, hogy élek, maga is csoda! Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem, csodálni ezt meg nem szűnök soha. Csoda, hogy látok, hallok és beszélek, csoda, hogy érzek és gondolkodom, képzeletemben képek szárnyasodnak s betűhálómmal őket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene? Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik e furcsa szellem titkos búhelye? Csodálhatnám a napot és a holdat s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen; de mért szállnék a messzi csillagokra, hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belőlem, oly egyszerű és mégis oly csodás, ahogy a rügyből a levél kipattan, mégis mi hát egy új fogantatás? Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni, mi a remegés, mi a félelem? S mily különös, úgy csüggni mindhalálig egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása, ő én vagyok, de mégis Ő maga. Csodáltam őt, amikor járni kezdett, mikor kibuggyant legelső szava, s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem: lehetséges, hogy Ő még Én vagyok? s mikor benne is képek szárnyasodtak, akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van, s ahány ember, megannyi képzelet. Mindenki lát, csupán röptén elfogni kevesen tudják ám a képeket, művésznek mondják az ilyen varázslót, aki szavakba, színbe, kőbe vés, de honnan ez, én is miként csinálom? Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek! Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?! Akár a mag, amely egy sziklacsúcson gyökeret ver s kövek közt megfogan. A szél a gyönge magvat elsodorja, de erős az élet és megtapad... Csodálatos az élet és hogy élek s hogy én is adtam életmagvakat!
Ne tétovázz, csak mondj Igent! Felejtsd el, hogy létezik a tagadás, e zárt kapu, amely gőgjével vétkezik. A NEM, kemény szó, és hideg, terméketlen, akár a kő, amely sírdombon tornyosul, s belőle még fűszál se nő.
IGEN! Ez csengő csengettyű, valaminek a kezdete, fut, mint az áram, szerteszét, ez a teremtés szelleme, kigyúl, és forr a fondolat, közeledik a messzeség: új világrend, új emberek, s új üstököst röpít az ég!
Csak mondj Igent, s már földereng, valami mostan indul el, hajnalodik, világosul, a nap szeme sugárt lövell, minden megérik, teljesül, gyermek születik, és a fák érett gyümölcse bólogat, egy nagy IGEN, a nagy világ!
Akarni kell: IGEN, IGEN! Így lett a lét, a föld, a nap! Igenlés az, hogy létezünk, hogy a földből kikél a mag, kazánok alatt tűz lobog, sziszeg a gőz: IGEN, IGEN! Így születtek a csillagok valamikor a semmiben!
"A jóságról nem tudni, honnan jön. Egyszerűen itt van, és lelkünk küszöbén mosolyog. Nem védekezhetünk ellene. Akármennyire észrevétlen, vagy éppen azért, be kell engednünk őt, eleinte hitetlenül, csodálkozva, végül a világ harsányan tetszelgő dolgainál jobban megszeretjük őt."
