Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül.
Tudod, egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) – És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember, hogy mindenki közelebb áll a másikhoz, mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. – És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is, amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani, amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal, – anélkül hogy meghasadna a szíve – leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És most csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok.
Nekünk nagy ez a ház fiam, az ürességtől megreped akár a téli ég, kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk, kicsi életet élünk édesem, csak ez a világ olyan végtelen, s te vagy legtávolabb, ha látom az árva tányérokat fiam, mindig rád gondolok, ha látom a nagy bödönöket, a nagy fazekakat, te jutsz eszembe, ha látom a harmadik ágyat, kicsordul a könnyem, ha végigmegyek kamrán és szobán, világot jártam érted azt hiszem, hogy megtaláljalak, ha csillag lennél, látnálak fiam, ha csillag lennél, kisütnél minden este, nem feküdnék le oly korán, kiállnék a kapu elé, ahogyan várni szoktalak, könnyembe rejtenélek el, te legszebb fényű csillagom, hosszan néznélek, hogy behunyt szemem mögött is lássalak.
Ki ette meg a nyarat? Tegnap még itt volt, mértük a lázát: 37 fok árnyékban, vagyis a fák hóna alatt. Most se láz, se nyár, a fák dideregve kapkodnak a levelek után, rémes csontvázak, kiköpött halszálkák. De ki ette meg a nyarat? A kutyámra nézek gyanakodva: fejét rázza, pofáját nyújtja, eloldalog, megsértődve morog: „Megint mindent rám kennek …” A fecskéket figyelem, zsinórírást bögöztek a villanydróton, silabizálom, de nem tudom elolvasni, miről szól, kinek szól? Legyintek, á, nekik ez túl nagy falat! Macska füstöl át a kerítésen, szájában egéríz, verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik nyárevéssel, a harmadik szomszédból gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül a napraforgó cintányérja. Fülelek, talán tud valamit. Talán a virágok! A kertben rózsa, kannavirág, büdöske, a kifeszített madzagon hajnalka tornázik; szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!” A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés! Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok, de nem nevetek, mert, nem, egyáltalán nem buta, mert hova tűnik, ami volt? S dideregve kapkodok a leveleim után, Mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog pillanatra, és miért voltam, hogyha eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?
Te vagy, ki már oly régen nincsen itt, s még mindig én kapaszkodom beléd. Vigyázlak, mint a féltett kincseit szívében őrző nincstelen cseléd, múltját rejtő legszentebb mindenét: az édesanyja régi gyűrűjét.
A fényt lesem, mit lángod itt hagyott, s egy pillanatra olykor elhiszem: .. .belépsz - ha tárok ajtót-ablakot -, utat mutatsz, segítesz értenem, miként lesz vers a szó, s az értelem miért nem győzhet mindig mindenen?
Vagy hallgatom, amint a síneken az elfutó vonatkerék kopog. És suttogom, mondd, édes Istenem, a holtak végül tényleg boldogok? Fönt játszadoznak, s égi verssorok születnek réteden, mint csillagok.
Az asszony sokáig ült dermedten, s nézte a fényképet; az apró lámpa rácsorgatta kásás, tört fényét, - s ettől a fotó még élőbb lett. Belemélyült szeme a másikéba, - s akkor egyszerre megérezte: igen! Igen, Isten kezében rejtezik a sorsa, ám büntetése végeláthatatlan, kínja nem csak lélekölőn hosszú, de végérvényes, - és mindörökre orvosolhatatlan.
Most szeme perzsel, majd lázasan megrebben, (senki sem tud fájni nála csendesebben) keze elszabadult tincset simít lidércgyötört homlokára, tudja, hogy nincsen számára remény: zöld szemébe cikkan az elmúlás alattomosan nyújtózó árnya.
Hiszen tudja: létezik, van..., - bizony van valahol egy boldogabb élet, és kit most merőn néz, - azt kapja az élettől, mit ő birtokolni soha sem lesz képes: egy jeltelen augusztusi hétfőt, vagy a karácsony éji szent misét, egy Bach koncert varázsát, vagy az őszi égen együtt csodált fáradt színeket, a rőtbefordultat, vagy a rozsdásan ferdét, - ...melyet szeptember ujja játékból hímezett.
És mégis remél, és remél, mint vállát büszkén emelő zsenge akáclomb április kezdetén, naponta járja a Via Dolorosat, kaptat a Golgota felé, reményt és meg nem született életet babusgat lelke legféltettebb rejtekén, és szilárdan hiszi, hogy büntetése egyszer, - hamarosan - könnyű véget ér... De addig még szép szóra vár, sóhajra, igaz-ölelésre, hogy megpihenjen; s ilyenkor hallgatást, békét, és örömöt fogan, - és minden együtt-percnek hálás a mélybordó csendben. [...] A fénykép a kezében hirtelen felszisszen.
A tündérkertben rút varangyos béka trónol, s a vén diófa széken tarka szarkák ülnek. Majmok tömegével, de egy sem ért a szóból, s a kócos papagájnak minden szombat ünnep.
Ázott egérkével két zsíros disznó táncol, a birkák sóhajtozva gyűjtenek a jegyre. Itt balra van etető, s jobbra tákolt jászol, s a kettő között hasznot számolgat egy kecske.
A kertek alól nyúlfi kendermagot árul, neki áll a zászló, egy kopóé az üzlet. Az áldozati bárány borjúszemmel bámul, majd összecsuklik végül, mint kit nyakon ütnek.
Hazudják az álmot a kacsák libasorban, tudós bagoly szórja a mérget verebeknek. Fogatlan oroszlán bús szíve nagyot dobban, és könnyes szemmel mondja, -mégis így szeretlek.
Siránkozó tücskök a sült galambra várnak, míg messzi délről jönnek a fekete gólyák. Egy vak madár szeméből könnyet csal a látszat, a homályban nem látszik, mint lóg ki a lóláb.
Holdat tologatnak a keselyük az égen, a szentjánosbogárka csillagocskát játszik. Egy fáról levert fészek, mint lehetne éden? Embert talán igen, de lelket alig látsz itt!
Széthordja a hajnalt a sajtot osztó róka. sosem lesz így dolguk a dalos pacsirtáknak. Kaméleon-kabát és angyalhaj paróka, fontos kellékei az örök éjkirálynak.
A sűrű rengetegben vak sötét a tenger, a partján hagyják futni a sok sánta kutyát. Ki bármit kérdezhetne, szemben érdekekkel, könnyen harap fűbe. vagy hagyja ott a fogát.
Körbe ér a korlát, bár tagadják a rácsot, s gondoskodnak róla, hogy bóduljon az állat. Ha túl mocskos a padló, szórnak rá forgácsot, és mindig újra töltik a moslékos tálat.
Elkopnak a nevek az arcok mellől, ősz borosta veri fel a lelked, ziháló szavaid már csak a tegnapnak felelnek, de itt maradtunk mi helyetted, az emlékek örökifjú őrei ebben a koravén jelenben. Éveid a gondokhoz sokasodnak, s a pálya szélén kocogsz rokkant rollereddel, s a végtelenbe ámuló unokák mosolyognak örök időkön át feléd, amíg okos órádon nézed miként porladnak nosztalgiává az évek. Közben a káosz rendje átcsap a gáton és sokasodnak a helyzetelemzések, s már nem tud akkorát hazudni körülötted senki, hogy azt te könnyedén el ne higgyed. De már ez sem számít, ha az út végén az a harang érted is kondul, ha magad mész majd az egyetlen úton, amely elvezethet majd az örök jelenbe...
ha változás lesz idejében jelzem és nem fogom jelezni azt hogyha nem lesz változás ha idő lesz változásként jelzem ha nem jelzem nem lesz rá idő ha jelzés nem lesz nem lesz változás vagy csak a jelzésre nem jut már idő ha jelzés lesz majd idejében változom és nem változom ha jelzés nem érkezik majd jelzem idejében ha idő nem lesz a változásra és jelezni fogom idejében hogy nem fogom jelezni
Ugyan ezzel a kijelentéssel magát a fejlődést kérdőjelezem meg, akkor is bátran állítom, és ezt ki is tudom fejteni. Először is magával a kérdéssel van bajom, mert csak igen-t vagy nem-et enged választani, holott meggyőződésem, hogy az igazság valahol félúton van. Ment: egy része – és nem ment: egy másik része. Ezért írtam az elején, hogy „nem”, hiszen, ha csak egy része ment, akkor nem az egész, tehát a helyes válasz (erre a kérdésre): nem.
Hogy miért csak egy része, arra az emberi természet a válasz. Egyszerűen nem mindenkinek fűlik a fogához a könyv, mint olyan. A legaljához azok tartoznak, akik még a jelentőségét sem ismerik el, a másik véglet szintén „legalja” akkor, ha csak ebben látja a jövőt és az értelmet. Itt figyelmen kívül lehet (és kell is) hagyni az emberek anyagi helyzetét, mert a tanulatlanság nem válogat. Maga a tanulatlan kifejezés sem jó vagy rossz értelemben értendő itt, hiszen van, aki tehet róla, van, aki nem. Nem akarok általánosítani, de egy tehetős ember pl. biztosan tehet róla, ha tanulatlan. Hosszasan lehetne még példákat sorolni. Mindegy. A hangsúly azon van, emberségesebbek lettünk-e, nem csak bölcsebbek a könyvek elolvasásával? Nehéz megmondani, az igazság talán itt is félúton van, illetve több összetevő függője. De ez a kérdés le óhajtja szűkíteni a lehetőségeket, mint ilyen pediglen rossz kérdés. Rossz kérdésre érkezhet jó vagy rossz értelmű válasz, de helyes semmiképp. (az ember egyébként hajlamos megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni, ami, valljuk be, nem nagy kunszt.)
A könyvek nem mások, mint gondolatok és/vagy törvények összegyűjtései. Nyilván mindenki talál számára megfelelő igazságot, és annak igazolását. Emberség és bölcsesség a könyvek előtt is kellett, hogy legyen, ahogy kreativitás is, mert ezek hozták létre a könyveket, és nem fordítva. Fejlődés magában az emberben zajlik le akaratlanul, mert mást gondol harminc, mint húsz évesen, és mást negyven, mint harminc évesen. Aki ugyanazt mondja negyven évesen, mint amit húsz éves korában mondott, az megállt egy ponton, és ha olvasott is ezalatt, csak azt fogadta el, amit addig is, tehát az ő világa nem ment előrébb az olvasás által…
Lehetsz győzedelmes éltű, akkor is életed végén egyedül maradsz. Lehettél uralkodó, lehettél tudós, életed végén egyedül maradsz. Adhattál sokat társaidnak, azok ha imádtak is érte, életed végén egyedül maradsz. Lehettél a társaság középpontja, csünghettek beszédeden, életed végén egyedül maradsz. Szerethettél szép nőket, azok is téged, életed végén egyedül maradsz. Lehetett EGY teljesen a tied, egy ideig, sőt később sem felejtett és benned most is éghet, akkor is életed végén egyedül maradsz. Szerethetnek gyermekeid, szavaidat leshetik, megtehetnek mindent érted, akkor is életed végén egyedül maradsz OTT, Legbelül! Fájhat, de ez a Törvény. Egyedül kell a Styx partjára érned. Kharón csak egyedül vesz fel csónakjára, társat nem vihetsz, teli zsákodat viheted, de minek. ha nincs kivel megosztani. A túlparton Hadész palotájában – ha egyáltalán abban fogad – a lakófülkék egyszemélyesek.
Ha úgy döntenék, megölöm magam, végre csitulna tébolyult agyam, nem döngetné folyton homlokom, hogy életem csak lábnyom a futóhomokon.
De kit érdekel hogyha múlik a tél, ha a szív helyett örökké a száj beszél, hazudva sosem érzett boldogságot, átverve Téged, s ezt a rohadt világot.
Tudom, elfáradtam az lehet a baj, fakul a szemem fénye, deres a haj, tüdőm se akar levegőt cserélni, tán’ utolsó hörgésem, rejtegeti, félti.
Utolsó perc, utolsó pillanat, távolban már nyikkan az utolsó vonat, és halkan rajtam röhög a váróterem, mert a félelem kezelte menetjegyem.
Pedig próbálok olyan lenni, mint régen, mikor az alkony kérte kölcsön a vérem, nekem túl sok volt, szépen el is herdáltam, de voltam vörös harmat a késő őszi tájban.
Úgy kéne’ menni, ahogy a levelek szoktak, kit Anyja öléből a viharok kilopnak, ki ezért többé nincs hova bújjon, megyek Uram megyek, szélből horgolt húron.
Garázsvásár és turkáló az eszméknek is kijár, újraépítheti magát a mindenkori janicsár: a változó elvhez antikolt keret, garantált lesz tőle a vezérkompatibilis államszeretet…
Kapható gyenge vezető, ki a lojalitásában stabil, könnyen mozgatható, végtagjain damil, érti ő a dolgát, a félelme diktál, ahova kéred, ő mindig odaszignál.
Vagy diktatúra hozzávaló diktátorral, trendi köntös, mellékelt gyáva elit, fillérekért kapod hozzá talpnyalóit és alárendeltjeit.
Van kereslet: nincs kétségem, polírozott érdemérem, lejáratás szalagcímben, program, pogrom minden színben.
Instant beszéd, frappáns szöveg, plakátmosoly-puskacsövek, bűntudat és műgyalázat, hogy ha kell, hát munkaszázad.
(Ne légy finnyás, használt cucc ez, de nincs kockázat legalább, ha ismétli a történelem újra s újra önmagát.)
Uszításra katalógus, sablon-gazdag kínálat, jól eltalált grafikával: társadalombírálat, célpont kell a gyűlölethez, úgy lehet az igazi, forradalom átvehető, a menő itt a tavaszi.
Egymás ellen fordításra mindig is volt száz recept, nőmozgalmak, feminizmus, megvadított szüfrazsett.
Retusált eszményekkel az ideák is olcsók már, ettől vadul minden rendes áldozatkész honpolgár.
Célcsoportnak kellenek biz’ jelszavak, könnygáz mellé jól jöhet a tubusba zárt hullaszag, diadalív, emlékoszlop, márványszínű hős-szobor, avatásához ingyen adott autentik dalcsokor.
s
Jó ötlet ez: eszméletlen eszmék szettben, akció a mémkészletben, turkáló és garázsvásár: felkészül egy ellencsászár…
nincs már a versben helye a világnak ha inkább enni kapsz mint a nagyasszonyok kutyái ablakommal szemben vaskerítés az ország pora beborít a madárnak biceg a járása görcsös botot szorongat aki elmegy és mindenfelől mennek egyre többen nem adtak szárnyat nem bizony elhagynak kedves szavaim látjuk a győztesek arcát és tudjuk a fehér fekete vértócsákban hempereg a hajnal nincs már a világban helye a versnek görcs szorongatja aki itt marad jóllaknak a nagyasszony jóllakott kutyái
* Gyimesi László író, költő: 1948. 08. 18. – 2020. 06. 24.
Nézek kifelé az ablakon, a szemközti tűzfalon vörös virág. Mert alkonyodik a vakolaton, egy fényszilánk engem is magával ránt. lehullunk, akár fáról a levél, a fény meg én, s egy mészdarab, sötét kalap az ég helyén, az őszi szél arcomba harap. mintha nem volna rajta elég ránc, redő, sűrű erdő hajam is gyérül, ahogy vénül az ember, közel a temető, még a teremtőm is belerémül. Mert nem tud mit kezdeni ilyen fattyal, ki tavasszal is a télről álmodik, de kopik a szív, és véres szavakkal törlendő, nyüszít, mi számból mellkasomra folyik. Mintha Nessus inge volna rajtam, szép szeretőm a halál adta rám, ezerszer csókolta szederjes ajkam, mikor ígértem, holnap megyek talán. Mindig csak holnap, nincsenek máim, Káin lettem, pedig nincs testvérem, ezért magam áldozom fel, s mit számít, hogy nem kapok nyugtot a mindenségben.
Hangok, illatok, és még valami… ülök a hátsókert hideg hasán. Meg-megsuhint a kelő nap fénye, egy kertkapu nyikkan sarokvasán, távolban felhők szálkás sörénye. Neszek, hangok, illatok a számban, tán’ tavasz van csak nem tudok róla, köröttem bokrok bibéző lázban, s ágak botoznak pár röpke csókra. A friss szélben, mely engem is ölel, szinte beleroppan a mellkasom, szétszór, majdnem darabokra tördel, s vörös cafatként fut a tűzfalon. Amit a tél húsomból meghagyott, abból kell szárnyra szökkennem újra, tutulva, hogy túléltem a fagyot, kis bogárként tenyeredbe bújva. Hol átzümmögtem ezer éjszakát, ujjaid börtönbe zártak, sosem értetted a végtelen szavát, hogy veled meghalok, ezért el kell szálljak.
Lassan már elfogy alólunk az út. Megyünk a pusztaságon át, még visz a láb, mert tart a lendület, de már nem tudjuk, hogy hová, minek?
Forrást keresnénk, élő, bő vizet, de lassan elfogy alólunk az út. A nap tüzel, cserzett bőrünk csak álca, alatta ezer fájdalmas barázda.
Tán bosszúvágy volt, vagy csak félelem, talán a lelkiismeret terelt? Hiába! Lassan már elfogy alólunk az út. Mindegy miért, és honnan érkezünk, már oktalan és céltalan megyünk…
Még szólnak hozzánk. Kérdezik talán: miért e vándorélet, de lassan elfogy alólunk az út. Csak bólogatunk: Más is idejut!
Letérni, félrenézni? Ó, miértek! Volt hitvallás meg zászló, büszke dal. Már csak motyogva mondunk némi rímet. Nem látunk otthont, nekünk-tárt kaput. Lassan már elfogy alólunk az út.
Ha velem van szavad, nem kell harangzúgás, égzengés, elég, ha egy krisnás lányka réz bokacsengője csöndül, máris figyelek rád, fülemben csönd ül, de nézzed, közben viszik a héják a jércéket a padlat végiből, mire jó ez így, Uram? Böködsz, mint biliárdgolyót, mozdulok-e, minek, én ugyan nem, dehogyis szólok, nincs szavam ide, nyelvemen fekete epe tapad, nem pergő méz. Ha hogy feketedik fölöttünk a fenyegető felhő, hamarost előáll egy mulya próféta vagy evangelista, nevedben áhítoz és átkozódik a piactér közepén, szeme kifordul, habzik a szája, kusza szakállát tépi a szél, a megcsalt nép meg csak ámul-bámul, mint vezetett birka, ha akarod, az eleje még mormog is, zúg is helyeslőleg, zokog vagy táncra perdül, ahogy akarod. Csak te dönts. Mondom, mostanság furcsák lettek felettem a felhők, gyűrűbe gyülekezve, fojtogatják körben a horizontot, a lakatlan sziklakatlanból a hang kattanva visszapattan patkolatlan lovaim patája nyomán, szinte rettent, patak partján a vízimalom kereke reggelre, habosra veri a ködöt, ördögszekerek száguldoznak szerte a szélben a házak között, őrült hajtók őrjöngnek a bakon, pattintgatják ostorukat, kedvetlenül kószálnak fénycsíkot húzva a házatlancsigák, fölveri a gyom a kertet, már nem a miénk a vetemény, a termény. Mit tegyek egymagam, búzaszem vagyok, Uram, a malomgaratban.
Ha még hiszed, hogy lesz valami más, jön még egy új, egy nagy feltámadás, azt mondják rád: bolond… de mondd, hit nélkül, mint üres kalász, inogni jobbra-balra, mennyit ér? Ki jegyzi fel, hogy kinek jut babér, s lágyabban ringat-e az anyaföld, ha felsorolják, mennyit és mit értem? A síron túl hiába minden érdem. Csak a ma van. Engem nem érdekel, hogy lesz-e más, nem könyv az élet, hol a folytatás fontos lehet. Ez látlelet. Ne sírom mellett mondj beszédet, mondd inkább most a véleményed, de meg ne bánts, legyen, mint sírbeszéd: kegyes csalás! Tőled minden kemény szó fájna, égetne, mint özvegyi máglya, megsemmisülnék, vagy, mint túl sebes víz szélében a tajték, apró cseppekre hullva zuhannék vissza messzi múltba.
* * *
.......................
* * *
Ha gondolsz rám, s ha szólsz, legyen szép és igaz. A kettő együtt túlzás? Jól tudom, hogy az. Én úgyis elhiszem mind, ami hihetetlen, mert földön járok, mégis ott fenn, a fellegekben. Hiszem, hogy van még…, lesznek boldog évek. Az öncsalással senkinek se vétek, akár a tömjén füstje, annyit ér, de mégis kell, hogy édesítse éltünk valami több, mint szorgos hangyalétünk, valami cél: hová… miért… kinek. Szavak… szavak… szavak! Ugyan, ki érti meg…?
későn érkeztél haza kicsit zaklatottan lopott boldogság maradék fényével szemeidben kilátszott belőled egy arc nélküli alak csapdákat állító vadorzó nem magyarázkodtál dacos némaságod vágtad az arcomba szenvedj ha tudsz ki ne tudna az élet mintha csak erre volna jó ki volt a tettes ki az áldozat nem számít már ülünk némán életünk romjai fölött minden perc tovább tart a kelleténél nehéz ilyenkor elviselni magunkat és a másikat az idegent mert nem az jött haza este aki elment itthonról vagy nem az ment el reggel akit ismerni véltem aki valaha engem szeretett
