AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Üdv! Én is véletlenül találtam ide, mint Jónás Tamás barátom, de fontos ügy mentén. Szerintem nem mondok nagy megfejtést azzal, hogy a 90-es évekre datálható a Metal Hammer és a fémzenei újságírás aranykora. A későbbiekben már nem igazán követtem az újsággal kapcsolatos történéseket, de tiszteletre méltó, hogy mai napig léteznek. Na de azt szeretném kideríteni, igaz-e a hír, hogy Lénárd Laci halála óta a lapban megjelent a homoszexuális propaganda? Mert ha igen, az eléggé gázos, tekintve, hogy az NKA idén is 5.000.000 Ft-tal támogatta a fennmaradásukat. (Erre szokták mondani, hogy a kormány csöcsén csüngenek.) https://www.petofiugynokseg.hu/file/documents/0/0423/dontesi_lista_folyoirat_tamogatasokrol_2023.pdf
Egyik régebbi trailerben volt egy kardozós csaj, ami alapján rendesen belecsúsznak a második könyvbe is. Megnéztem a kínai sori trailerét, ennyi alapján nekem is valahogy jobban bejön, már csak a nyitó hanghatástól egyből mozis hangulatba kerültem. A netflixes egy kicsit nekem sterilnek tűnik, főleg a régi kínais részeknél nagyon érződik rajta a filmgyári hangulat. Lehet este el is kezdem mindkettőt, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ezekből, főleg a megfilmesíthetetlennek hitt részekből.
Elnézést, hogy látszólag nem releváns tartalom, de valójában az, mert a Szólómánia csatornán alapvetően hard rock, metál és prog metál szólókról van szó.
A mai adás kivétel, bár Mark Knopfler szólója nagyon metál, csak a hangszín nem olyan. :)
A Szólómánia mai adásában:
- Dire Straits: Sultans of Swing | gitárszóló elemzés
- Gitárszóló Akadémia tudnivalók (beiratkozás még 3 napig)
- A sikeres szólók 5 hozzávalója (és ezek egyensúlya)
- Gitárbemutató: amikor 5-6 csodaszép Gibson Les Paul ül egymás mellett a kanapén...
Valamiért (beteg dolog) emlékeztem erre a hsz.-edre, és mivel a legutóbbi Hammerben kiderült az igazság, megosztom veled: Agnete nem csak úgy ledobott magáról 30 kilót, hanem egy amúgy nem veszélytelen sebészeti beavatkozást hajtottak végre rajta, mert már nem bírta elviselni magát. Sikerült, nincsenek szövődmények, jól érzi magát, boldog. Kár, hogy az új lemezüktől én nem annyira vagyok az.
Szerintem házi trolljaink zavargó performance maradványai ezek, mikor már lusták kikeresni valami ultragáz youtube videót vagy valami "elmés" hozzászólás utánzatot kreálni. Maradnak az anti lájkok.
Inkább a személyemnek szólt szerintem, lásd még a kínai sorozat ajánlását.
Amúgy meg persze, igazságtalan voltam, a nők hallanak ebben valamit, amit mi nem, mert annyira "limonádé" a dolog (nekünk). Hormonálisan inkompatibilis velünk szerintem.
A mínusz hátha azt jelenti, hogy mégiscsak van a körünkben valaki a gyengébb nem képviselői közül, ha más nem, csak olvasóként! Amúgy kikérem a nők nevében a hátrányos megkülönböztetést, nem kell ahhoz férfi fül, hogy halljuk, mennyire középszerűek ezek a dalok. A legnagyobb sláger annyiszor elhangzott a sorozatban, hogy elvileg kívülről kellene fújnom, ahogy például Green Lung-os dallamtapadásom van már több napja, ehhez képest egy hangot sem tudok felidézni belőle.
Amúgy ez vicces, mert nekem is ez volt a véleményem a sorozat saját zenéjéről, aztán kiderült, hogy igazából hatalmas sikert aratott, ami előtt értetlenül állok. Főleg persze a nők körében lett nyerő, ami megmagyarázza azért, hogy miért nem érzek és hallok benne semmit. Megkockáztatom: ha tényleg jó zene lett volna, akkor jóval kisebb lett volna a sikere, mint ennek a teljesen jellegtelen, ámde korszerű semminek.
A háromtestből van egyébként egy kínai sorozat is, ami tavaly készült el simán Three Body néven, nemrég kezdtem el, egyelőre tetszik, előre azt tippelem, hogy sokkal jobbnak fog bizonyulni, mint a netflixes.
Cixin Liu trilógia vége fele járok. Nem vagyok nagy sci fi fan, de ez nagyon tetszik. Imádom a történetet, tudományosságát, nagyon beindítja a képzeletet. A második kötetet pár nap alatt lezavartam, a harmadikat csak lassan, hogy soká kitartson. Igazán nem is érdekel a vége, csak a történés. Várom a sorozatot, de nagy elvárásaim nincsenek, ahogy én elképzelem, az a tökéletes.
Igen, a The Runaways is tetszett. Láthatóan sokkal kisebb költségvetésből készült, szutykosabb is lett, ebből a szempontból autentikusabb. Na meg ott adott volt a zene.
Örülök, hogy tetszett. Szerintem is kellemes szórakozás és elég hangulatosan korhűnek is tűnt. Persze a számok nem foghatók a Fleetwood Mac-hez és a történet hangsúlyai is talán máshol voltak, de engem megfogott.
Valszeg leginkább azért, mert a magam részéről beleszerettem Riley Keough játékába, meg a hangjába is. Főleg hogy később megnéztem tőle a The Girlfriend Experience első évadát, ahol szintén maradandót nyújt. Sőt aztán visszakerestem a Mad Max Furey Road-ban....és hát a legelső filmje volt a The Runaways, ahol ugye a (szintén hetvenes évekbeli) legendás csajbanda történetének állítanak emléket. Bár ott még csak mellékszereplő volt pl a Joan Jett-et alakító Kirsten Stewart vagy a tini rock énekesnőt játszó Dakota Fanning mellett. Utóbbi tesójának szerepében debütált Riley a filmvásznon. Amúgy Elvis unokájaként még szép hogy van valami érzéke a zenéhez.
A 3-test-et kifejezetten várom a remek trailer alapján és miután az első könyv már fullra megvolt, sőt második is, nekem nem lehet gond az első évaddal, ami dekraláltan az első könyvre épül.
Végighallgattam. Alapból semmit sem vártam tőle, így aztán jóval többet kaptam, mint reméltem. Azt hittem, valami trotyakos múltidézés lesz, erőltetett 80-as évek-felmondás, de ahhoz képest kifejezetten fickós, van létjogosultsága 2024-ben. A hangzása nem erőltetetten retró, viszont szerencsére nincsenek vaskos gitárok sem. Jó sleazes (sl-ízes, érted, ha-ha), laza. A címadónak annyira jóleső a sodrása, hogy azt is megkockáztatom, amiatt előszedem még az egész lemezt, pedig én tuti nem tartozok a célközönségéhez.
A Them valamivel "napfényesebb" a többinél, de nekem - ha nem is feltétlenül emiatt, de - pont ez az egyik legnagyobb kedvencem King mestertől. A rémségek ijesztőbbek és felkavaróbbak, ha nappal esnek meg, mint az éjszakaiak, amikor amúgy se lát semmit az ember :-D
Persze nehéz lenne rangsorolni a KD lemezeket.
A Melissával és a Don't Break the Oath-tal is így vagyok. Nem tudnám megmondani, hogy melyik a jobb, ha agyonütnének se.
A kettő között pedig ott van a kiadatlan (basszus, kiadatlan!!!) demófelvételekből álló "Return of the Vampire", amire hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint a Király koronájának legékesebb drágakövére. Csodálatos.
Végignéztük. Nekem nem volt bajom vele, tetszett, azt leszámítva, hogy talán egy kicsit idealizált 70-es éveket ábrázolt. Azt hiszem, egy nulláról induló, majd később sikerekben és drogokban úszó zenekar ennél rögösebb utat járt be valójában. Én legalábbis sötétebbnek, mocskosabbnak, buktatókkal telibbnek képzelem az akkori vidéki Amerikát, aztán persze ki tudja, nem voltam ott.
Ami viszont egyértelmű hiányosság, hogy nem sikerült igazán jó original soundtracket írni hozzá. Nem a jó riffeket hiányoltam, hanem en bloc a kiemelkedő dalokat. Ezekbe nehéz volt belelátni, hogy milliók tódulnak értük a lemezboltokba.
A színészek nagyon jók, főleg a két főszereplő, de a mellékszereplőknek is sikerült karaktert adni, a sztori rendben volt, a vége főleg. Szóval összességében kellemes szórakozást jelentett, nem is hiszem, hogy ennél többnek szánták.
A hétvégétől streamelhető A 3-test-probléma sorozat. Állítólag rendesen átírták, eleve Kína helyett Angliában játszódik. Azt hiszem, én nem nézem meg, amíg el nem olvasom a könyvet, azaz kb. 2041-ig.
King Diamondot a szólólemezekkel ismertem meg, én a Conspiracy kazettára történő felvételét köszönhetem a Solaris lemezboltnak. Aztán jött a többi, a The Eye-ig bezárólag. Szinte kivétel nélkül kiváló, egyedi és sötét hangulatú lemezek, egyedül a Them nem fogott meg annyira.
A Mercyful Fate még pár évig kimaradt (olyannyira, hogy a Gypsyt előbb hallottam az Emperor feldolgozásában), aztán az első két albumot egyből CD-n vettem meg. Korábban is szó volt már itt arról, hogy azon kevesek közé tartozom, akinek a Melissa kevésbé, de a tárgyalt lemez nagyon tetszik.
Kétszer is végigment egymás után, és ma is ugyanazt gondolom: itt minden egyes hang a helyén van, minden egyes téma fantasztikus. És itt is megvan az a bizonyos egyedi és sötét hangulat. Lehetetlen egy dalt is kiemelni, annyira egyenletesen magas a színvonal. 10/10
A Mandylion rögtön betalált, a 97-es Riff-Röff szabadtéri koncertjük életem egyik legnagyobb koncertélménye volt (Annekét - aki a kedvenc énekesnőm lett - élőben megpillantva a szívem is hevesebben dobogott) és a Home-ig feltétel nélkül imádtam mindent tőlük. A csúcspont persze A Life All Mine, a két kedvenc hang duettje, a mai napig libabőr. Aztán a kiválás annyira rosszul érintett, hogy a zenekart elengedtem (olyan szinten, hogy azt se tudtam, léteznek-e még egyáltalán), ami így utólag visszagondolva - és a tárgyalt lemezt meghallgatva - elég nagy butaság volt.
Az "új" énekesnő hangja egyáltalán nem áll távol Anneke orgánumától, a zene is rendben van, bár katartikus élményt már nem okozott. Mindenesetre a lejátszóba beleragadt, és az újabb albumokat is meg fogom hallgatni mindenféle előítélet nélkül. 8/10
Alice In Chains - Dirt
Amikor először láttam a We Die Young klipjét, nagyon meglepődtem; ilyen gitárhangzáshoz tök furi volt ez az orgánum. Tisztán emlékszem, hörgést vártam (persze semmit sem tudtam a zenekarról). Ennek ellenére rögtön megtetszett, és döntő szerepe volt (a Fath No More és a Jane's Addiction mellett), hogy nyissak a metalt nem hagyományos felfogásban játszó zenekarok, továbbá az alternatív zenék felé.
Az első három AIC album számomra tökéletes, és pont a Dirt a legkerekebb, itt hallhatóak a legkiforrottabb dalok. A nyomasztó atmoszféra az Angry Chairben csúcsosodik ki, nálam ez a dal a lemez csúcspontja. Csekély angoltudásom miatt a szövegekről nem tudok nyilatkozni, de a zene itt önmagában képes megteremteni egy eléggé lehangoló és nyomorúságos hangulatot. Layne Staley pedig minden idők egyik legnagyobb orgánumával rendelkezett.
A Staley utáni albumokkal többször próbálkoztam, de eddig még nem tudtak közel kerülni hozzám. Pedig azt hallom, hogy a zene és az ének is teljesen rendben van, de valahogy mégse.
Hát, legyen. Kicsit megkevertem a korábbi helyezéseket, a szimpla szórakoztató irodalmat meg kiszórtam. Úgyhogy ez ilyen komoly, vagy inkább általam fontosnak gondolt, jól megírt, többször olvasós könyvek toplistája:
1. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák 2. Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd 3. George Orwell: 1984 4. Erlend Loe: Doppler 5. Dave Eggers: A Kör 6. Frank Herbert: A Dűne 7. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak 8. William Golding: A Legyek Ura 9. Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét 10. Tamási Áron: Ábel 11. Babits Mihály: Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom 12. Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig 13. Ted Chiang: Érkezés és más novellák 14. Agota Kristof: A nagy füzet 15. Kós Károly: Varju-nemzetség 16. Szathmári Sándor: Kazohinia 17. Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön 18. Stanisław Lem: Az Úr Hangja 19. Rene Denfeld: Az elvarázsoltak 20. Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Csak szemtelenkedtem, tudom hogyan viszonyulsz a glamhez, a "szereted"-nél elmaradt az idézőjel.
Anno amikor feldobta a gép a Crazy Lixx 2010-es albumát, te lehúztad, én meg a tőlem telhető legmagasztosabb szavakkal dicsértem (Szuperdallamos, könnyen emészthető, jó cucc), meg is jegyeztem magamnak, hogy valószínűleg csak nálam talált be ennyire ez a zene. Mindenestre számomra egyike volt azoknak az albumoknak, amik meggyőztek arról, hogy 2010 után is élhet még a glam, és továbbra is tudok új és jó bandákat találni, ha úgy alakul.
