Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Él minden szívben egy bolond Kiméra,
Van mindenkinek álom-szeretője:
Ráleltem én is már a magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.
Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:
Amíg mások a vackon szenderegnek,
Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek.
Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:
Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy ütésnek
S bőröm egy garast nem ér örök áron.
Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,
Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom.
Ott, a barakkban, ott látom az ágyon,
Őt, a csodásat, szűzet és fehéret.
-- Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.
Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,
Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem lobbantó koboldja.
Éjem és Sorsom egy mély katlanában
Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,
Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,
Bennük buzog tán minden Idők csókja.
Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.
S ő énreám vár. Be régen is várhat,
Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.
Ő nem csufolja az én rossz ruhámat.
Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya
Behull vermén a titkos, barna Estnek,
Síroknak földjén lehet a hazája,
Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.
De egyszer, nyirkos, gyilkos éji órán,
Óh, borzalom és keserűség Éje,
Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján
S szűzen, csókosan elküldöd eléje.
De kit? (Óh, rongyos koldus, bamba, léha,
Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?
Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)
Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?
Én Istenem. Hisz olyan mindegy végre,
Azért szeretne, hogyha élne, vóna.
(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe
S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)
A lázas szeretők és a szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet,
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha megtudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Hogy korszak és körülmény aknazárja
százszázalékosan… azért ne hidd!
Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.
Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd
rozoga korlátján jól áthajolva
figyelhetted reménykedve, kiér-e
a túlfelén vízbe ejtett hajó a
három lépésnyi táv másik felére.
De ha igen, ha átkel a híd árnya
alatt, még meglehet: beléötöl
egy hosszú ág a partról, vagy berántja
s többé soha nem hánytorgatja föl
ahol a meder szintje hirtelen
megcsuklik, az a forrongó fehér
hab, az a törpe vízesés – ha nem,
ha megússza azt is, ha már elér,
meg-megiramodva, féloldalára
dőlve, ha elbiceg a torokig,
a boltívig, ahol a föld alá a
fekete folyosón befut a víz,
akkor már! fű alatt, és kő alatt,
és föld alatt, vízhatlan sztaniolja
kioltva bár, emelt orral halad
a nyílt vizek felé, ki a csatorna-
bűzből a másik városba, ahol ha
megérkeznél, kabátodon a keshedt
szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma
ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz
a halra, nem kell halszemű agyag-
bálvány előtt hazudni össze-vissza,
tudván tudva, hogy tudván tudja: csak
féltedben. Valahol, valami tiszta,
valami jó – különben hogy lehetne
ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?
Ennyit lehet: valódi tengerekre
indíthatod jelképes részeid,
s viszont. A megtapasztalt mostoha
a képzeletben létrehozza édes
visszáját – bár el nem döntöd soha,
minek nevezd el: emléknek? reménynek?
Csak nekem? Ó, hát nem is azért mondtam ám...(de jó tudni, hogyha reklamálok, akkor kapok kárpótlást! :))
Cserében én is...de szokásomtól eltérően, kicsit hosszabb lesz! :)
Somlyó György
Ahhoz aki jönni fog
1
Hogyan képzeljem el őt
aki óriás marokkal fogja össze
azt ami széthullt
s egyetlen mozdulattal széthasítja
ami recseg de nem akar engedni
Hogyan merjem felidézni őt
aki most már mindent mer ami van
2
Kitörjük a konok és ragyogó
tornyok kapuit miket magunkra zártunk
még mielőtt ránkomlanának
És feltépjük a nyomor
mind szélesedő karámjait
még mielőtt barommá hajszolnának
És széthajigáljuk
a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
még mielőtt eltemetne
Nem csodáljuk többé a hercegek
csillogó térdszalagján a gyöngyöt
nem remegünk kerekkalapú papok
szentsége előtt a zsámolyon
nem perdülünk parfőm és vér
szagától szédelgő katonák
gáláns és állati szavára
és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
kalmárok nagyképü üzelmei előtt
De még nem hánytunk le magunkról mindent
Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
egy perccel a gyönyörűség előtt
3
Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül
4
Hogy énekeljelek ki engem énekelsz
Dadogva próbálom a zengő
dalt mely elárad rajtam mint a tenger
és mint a tenger otthagy hirtelen
Mondd meg ki vagyok
hogy megmondhassam én is
rákiálthassam
mint egy képet a felmeredő falakra
kirakhassam
a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
hogy te ki vagy
5
Vedd óriás ónodat
s rajzolj meg engem megyek az utcán
folyton készülve az elmondandó szavakra
egy idegen város bűvös útjain
hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
mégis érzem mindenki rámnéz
egy pillantással az enyémbe
kötözi sorsát
és várja hogy elmondjam neki
mi lesz velünk
6
És rajzold mellém őt is
akit elhagytam s akihez
vissza fogok térni
mert őt keresem ezeken az útakon is
mint egy virágot
a nagy-nagy falak tövében
melyre elmosolyodik a nehézszívű vándor
7
És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
hová majd elmegyünk vele
a többiek közé
ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
mivé formálta a mindig megújulni áhító
anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
nyár forró kelméit téli szikrázó
érceket az ősz sugárzó áramait
s a földet forgató tavaszt
mivé a nappalok kinyíló végtelenét
s a mélységbe záruló éjeket
Hol könnyű táncok vonalain
rajzolódik ki az újuló évre a terv
mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
és énekben fogan a törvény
8
Lássátok
roskadásig tele voltam mindennel
oly tele hogy közelíteni se tudtak
hozzám hogy közelíteni se tudtam
senkihez
De most kiloccsantottam a földre mindent
nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
fényesre csiszolt a várakozás
és meg-megcsendülve
csillogó cseppekben hull belém
a jövendő
Na tessék ,akkor kárpótlásul csak Neked néhány/talán szerinted is méltányosabb/
vers.....
/nekem tetszenek../
*******
Balla Zsófia
NE LÉGY SE VÍG,SE SZOMORÚ
Ne légy se víg, se szomorú,
A kedv: az égiháború.
Megjön, eláll. S csak az marad,
amit a perced átharap.
Pörgess parazsat, perecet.
Amíg fölérsz a meredek
úton, a bátyád szembefut.
Nyiss emléket, fakó kaput.
Anyád a küszöbön tanyáz,
levelektől hemzseg a ház;
kérleled, jöjjön már haza, -
suhog az utak atlasza.
A fényes szél, a téli, majd
Elhozza, mint az ünnepet.
Így járkál derűre ború.
Ne légy se víg, se szomorú.
AMEDDIG ÉLSZ
Amíg az ősz a sziklavár
amíg a fecske visszajár
Csak addig élsz
csak addig élsz
amíg lerogy a gesztenye
parázs a forró avaron
amíg kihűl a tó vize
hal szeme szűkül kékül
a tó az őszben kifakul
és ringva jár a köd szelíd
kutyák ugatnak tépdesik
az ehetőt rossz lábbelit
szegény rokonok fölveszik
Csak addig élsz míg mondhatod
van házad és van asztalod
mögötted gumitalpú árny
hangodon sókristály sirály
az ablakodban rózsa ég
fehér üvegből vízpalást
hogy átöleld a tornyokat
hogy este betakard anyád -
Csak addig élsz míg van kivel
Házadból majd a zaj kiver
hideg tél fogja lábadat
fagy rángatja kabátodat
csókák röpítnek négy kerék
összeráz földdé légy derék
bogáncssűrű vezényszavak
csapdossák szíved Hófalak
Csak addig élsz míg bőrödet
fagy égeti az őrödet
a szégyen mint a hallgatás
húsodba kap a földbe ás
csak addig élsz
csak addig élsz
amíg e földön
míg a félsz
ott suttog minden hajnalon
ősz-vonaton sínhajlaton
a szíved bírja bírja még
a megnevezett kisdedé
akit karodban átölelsz
síkos az ősz
csak vele élsz
KÉRÉS A KÖRNYEZETEMHEZ
Mellre szívni semmit sem kell.
Nem is lehet. Magam se soha.
Tiszta patakként csorog keresztül
rajtam a képek mosolya.
Zenévé párolt életek után a seprő fennmarad:
szabályozott folyók, zöld érmék, rozsdás tavak.
Néhány emeleten keresztül higgyenek
nekem, akkor is, ha a felvonóból kiszállunk.
Mert amit tudok, azt az időből emlékezem.
Imaszíjak örve húzza a kezem.
Én azt se bánom,
ha az én sajtáromba
fúlnak be mind a döglegyek.
Csak valakihez
valamihez
- engedtessék, hogy
hű legyek.
OTT ÉL,AHOL
Megtanulsz beszélni befelé,
tele fon, tele van, valaki válaszol
azok közül, akik hiányzanak.
A lámpa süt rád, minta-Nap.
Hang kéne most, lassan kérdező,
történet, csorgó esőről szavak,
hogy ülsz a pléh zajcölöpök között,
az ég leve rongy gerezdbe szakad.
Mint egy puli, vízszőrön nézel át.
A hang a tért rácsosra zárja,
befogja pofa szobád,
de nem vagy közepe semminek, ne véld,
mért önkörödből nem mozdulhatsz el.
A szemlélet kölcsönveszi a hely, helyzet nevét.
Roppantó csönd játszik dióval és pereccel.
Azzal kezdődött minden, hogy buta
módon egy főkáder – kiküldetésbe
menvén egy burgenlandi faluba -
napidíját az első nap fölélte.
Megvett habselyem alsóból tizet -
ellátmányából többre nem futotta.
(Harmincra vágyott eredetileg,
hogy válthasson gatyát akár naponta.)
Az oberpullendorfi butikok
sarkig kitárva várták, ám zsebében
egy árva groschen sem szomorkodott -
perzselte is orcáját szörnyü szégyen.
S hogy többé ez ne forduljon elő:
honába térve nagy munkába kezdett,
társult vele jónéhány törtető,
hogy átszabják a társadalmi rendet,
mely nem röstellte szűkre szabni a
napidíjat forintban, valutában!
Hősünk tehát buzgón hatott oda,
hogy tűnjön el a csóró népi állam,
s lépjen helyébe oly világ, ahol
gatyákért Burgenlandig menni nem kell.
S bánja is ő, hogy közben nagy nyomor
miatt gatyásodik le sok kisember!
Azzal kezdődött minden, hogy buta
módon egy főkáder – kiküldetésbe
menvén egy burgenlandi faluba -
napidíját az első nap fölélte.
Megvett habselyem alsóból tizet -
ellátmányából többre nem futotta.
(Harmincra vágyott eredetileg,
hogy válthasson gatyát akár naponta.)
Az oberpullendorfi butikok
sarkig kitárva várták, ám zsebében
egy árva groschen sem szomorkodott -
perzselte is orcáját szörnyü szégyen.
S hogy többé ez ne forduljon elõ:
honába térve nagy munkába kezdett,
társult vele jónéhány törtető,
hogy átszabják a társadalmi rendet,
mely nem röstellte szűkre szabni a
napidíjat forintban, valutában!
Hősünk tehát buzgón hatott oda,
hogy tűnjön el a csóró népi állam,
s lépjen helyébe oly világ, ahol
gatyákért Burgenlandig menni nem kell.
S bánja is ő, hogy közben nagy nyomor
miatt gatyásodik le sok kisember!
Adj haladékot, Uram, adj haladékot,
ha most nem keresem meg ezt a
húszezret,
miből fizetjük ki a TB-t?
És ne feledd, tél jön, kemény tél,
emelt díjú gázszámlával!
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
És a gyerekek még csak kamaszok, Uram,
hadd lássam meg, mi lesz belőlük!
És egyszer eljutni még a Szigetre,
s elvégezni még, ami dolgom itt van,
vagy fecsérelni tovább az időmet,
mosolyogni, míg simogat a macska,
csak lenni még egy kicsit itt a földön...
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
Én úgy vagyok mostan, mint a legendás Rimbaud, a költőcsoda,
akiben hirtelen megállt a dal, mint másokban a szív.
Ne markoljátok szívemet a verssel, mert bicskát nyitok!
Sírok, ha kérdik: miért nem cseng-bong nevem alatt a pár sor?
Hiszen tudjátok mindannyian!
Múltam se rakom sorba, mint dobozban a gyufaszálat,
voltam, mi voltam, s volt, ami volt.
Ruhám kopott, bár egykor majmoltam a dendit,
bor helyett immár vizet kortyolok,
s emberkéz helyett kutyám szíját szorítom,
vele bandukolok, ugassa meg azt,
aki fehérnek képzel fehér hajam miatt.
ISTEN CSECSEMŐJE
Engem már Isten táplál, jó, meleg tejecskével,
mert elhullt a fogam kétszer, s újat már nem teremt,
s hogy mosolyogjon, csúszok, kúszok előtte,
ébredés után nevét kiáltozom.
Térde a lovam, még hiszek a Pegazusban,
simogatom vagy tépem fehér sörényét,
kezemre dádát ver, de mosolyog,
lehet, hogy voltam álnok, mégis kedvel,
és előbb-utóbb örökbe fogad,
mert örök Anyaföld,
te vagy az Istenem.
TINÓDY LANTOS SEBESTYÉNNÉ ÉNEKE
A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉN
Már megint verset írsz, ó, jó uram!
Minek az mostan? Hírnevet se hoz,
de még mákszemnyi pénzmagot se perget.
Te csak elkószálsz vélük erre-arra,
és fennen dicsér néhány jóbarát,
amíg nekem már-már poros a kamrám,
s a végrehajtó ajtónkon zörög,
s annak jajszóra nem lehet szive!
S te akkor is körmölsz, mint régi pópák,
avagy manapság a fiskálisok,
vagy mint receptet ír a doktor úr,
vagy mint kérvényt az álnok álszegény,
s ámítod magad: majd egy jobb jövő!
Tudom, terhekhez gyenge már a vállad,
nyeles szerszámhoz vézna a karod,
s nem fől fogad urakhoz dörgölődni,
tán megvetnélek érte magam is...
De legalább ne pazarold a lámpát,
s ne tékozold a drága papirost.
Duzzogok hát! Epeszt a keserűség!
... De mintha futnék veszett pénz után,
dalaid olykor eldúdolgatom
A védelem a skorpió-vigyor
ellen, rőtrozsda pókháló-halálba
gabalyodó, földszürke, viaszsárga
földi lét... Mire új borod kiforr,
Barocci mester, megtérhetsz unott
Urbinódba, a tompa fénybe hulló
színekhez s álmodhoz. Az el nem múló
pillanat (amiért élsz, jól tudod)
a viharoknak kitett szent falak
között, az Örök Városban maradt.
Anya és gyermek, hát még a szamár,
oly békét sugall, alig hihető,
hogy minden szépséget barbár erő,
csaló ígéret üldöz, vagy halál.
Tintoretto
Teret kitöltő új forma szeszélye;
a festő más modort, új fényhatást
keresve vastagon keni a képre
dél aranyát, piroslik a palást.
De a fagyos tekintet nem a pompás
Paradiso bársony egére lát -
gőgös díszletek, mennybe törő rontás
árnyékába fojtott históriák.
Velencei mívesség mögé rejtett
öldöklés, szennyben úszkáló egek;
gigászi szellem hanyatlása sejtet
kitapinthatatlan töréseket.
Nyarunk homálylik, de őrzi a táj
kicsorbult csésze alján még a barnát,
a múlandót, míg messze lát a szem.
A szél hercegi kesztyűbe dudál;
pardont nyerhetnek, vétkük kik bevallják.
Befagy a szív, nem futhatsz el te sem.
Michelangelo
Kőből lenni? Színlelni legalább
az alvást vagy a bűntelen halált.
Az ég kegyelme hogyha rád talált,
föl ne keltse a férget, mely lerág
rólad minden szépet és emberit,
mi születésedtől fogva remek
ígéret volt: hegyek és tengerek
tisztasága, melyből a szem merít.
Virrasztó, csorba arcok, tört ajak,
ti lennétek a védelem vajon?
Imát szótagoló párkányzaton
magányos kőszentek! – Boltív alatt
a szél hörög csak; de mint égi szó,
sziporkázik a tornyokon a hó.
Látod, látod, egy kissé elfáradtál;
a régi bántalmak már nem-igen gerjesztenek;
s azzal is megelégszel ha szóbaállnak veled
olykor-olykor a minden jóval traktált
„barátaid". Mert akár egy üres tál
lesöpört asztalon, olyan vagy már. Tekinteted
megtört, a szemed pocsolyából nézi az eget
néha-napján, és senki sem marasztal
majd ha végtelennél hosszabb útadra eresztenek
sorsod „ügyintézői" e „malaszttal
teljes" összevisszaságból...
Lásd,
én sem maradhattam meg neked,
mert engem is prés alatt morzsol valamiféle Gépezet,
és kihagyásosan, akár egy rossz toll,
úgy rovom életem zörgő lapjaira hőségemet...
De a Természet megment minket a Gonosztól;
s aképpen is, hogy az Ember egyéniségének
géppé mechanizálása
ellen fordulnak mind a gének;
én érzékelem már szinte egyhallásra
a sosem hallott Igének
varázslatát, mely győz az erőszakos elmúláson;
s azt is, hogy kinek mi kéne
ahhoz, hogy magát el ne ássa
elevenen, hogy ne csak mása
lehessen önmagának e
kiforgatott világban, s lássa:
hová vezet a kábele
ennek a gépi, hő-bele-
-balázs-rohanásnak lassan.
A lemenő nappal szemben
egy felkelő idegen jött
jómagam rosszmagam
lassított szintézisében
E szintézis műveleteiben
elmúlt 50 év
hogy a felkelő nap országába érjek
már nem sírok
de mérlegelek
mi is került ennyi esztendőbe
Talán a közös elveszettségből
a járhatatlan kínos egyedi utakon
a közös kincs felhozatalának reménye
talán a halál súlyos rovarai
az ifjonti arcnak már eléje repülve
Az énekek énekénél éneklőbben
feldúlt annyi hormonzavar rossz varázs
mennyből ereszkedett alá a szöghordágy
hogy a Megváltó 5 szögét nem vállaljuk
2000 év óta már
A felkelő nap országa
szeretetszűken és szeretetmérhetetlenen
szerelmes ámenekkel köszönt be
ha a gyorsított analíziseknek vége
Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték…
De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is…
De most már saját hangunk is hamis.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik…
Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!
Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban…
Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.
Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,
tavaszi éjeken, holdtöltekor
nagy árnyaik inognak fent az égen,
s alakjuk a felhőkkel egybefoly.
Majd fényes délben jő egy óriás
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;
a napra mint hatalmas gongra üt,
jelzi a százéves ebédidőt.
Távcsöveit hiába szegzi a
csillagász ég felé, semmit se lát;
nem jó eszének mindent tudnia,
s fényévekkel mérni a menny fiát.
Féreg az ember, hitvány ázalék;
fennen vitorláz gőgje tengerén,
bár süllyedő hajóján száz a lék,
agya igában, hályog a szemén.
Kevesen jönnek rá a tévedésre.
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa:
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.
Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.
Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.
Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből-tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.
Hát gyerekek én nem értem, hogy mi folyik itt, és miért?
Hadd mondjak véleményt egy általam nagyon tisztelt és szeretett költő soraival:
Baranyi Ferenc
Alternatíva
Hogy zavartalanul
ehess, ihass, ölelhess, alhass-
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.
Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal-
jobb hosszan, mint örökké élni.
Ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol,
hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot-
akkor mégis cselekedj J. A.
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel-
volt már, ki így is győzte évvel.