Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Azzal kezdődött minden, hogy buta
módon egy főkáder – kiküldetésbe
menvén egy burgenlandi faluba -
napidíját az első nap fölélte.
Megvett habselyem alsóból tizet -
ellátmányából többre nem futotta.
(Harmincra vágyott eredetileg,
hogy válthasson gatyát akár naponta.)
Az oberpullendorfi butikok
sarkig kitárva várták, ám zsebében
egy árva groschen sem szomorkodott -
perzselte is orcáját szörnyü szégyen.
S hogy többé ez ne forduljon elő:
honába térve nagy munkába kezdett,
társult vele jónéhány törtető,
hogy átszabják a társadalmi rendet,
mely nem röstellte szűkre szabni a
napidíjat forintban, valutában!
Hősünk tehát buzgón hatott oda,
hogy tűnjön el a csóró népi állam,
s lépjen helyébe oly világ, ahol
gatyákért Burgenlandig menni nem kell.
S bánja is ő, hogy közben nagy nyomor
miatt gatyásodik le sok kisember!
Azzal kezdődött minden, hogy buta
módon egy főkáder – kiküldetésbe
menvén egy burgenlandi faluba -
napidíját az első nap fölélte.
Megvett habselyem alsóból tizet -
ellátmányából többre nem futotta.
(Harmincra vágyott eredetileg,
hogy válthasson gatyát akár naponta.)
Az oberpullendorfi butikok
sarkig kitárva várták, ám zsebében
egy árva groschen sem szomorkodott -
perzselte is orcáját szörnyü szégyen.
S hogy többé ez ne forduljon elõ:
honába térve nagy munkába kezdett,
társult vele jónéhány törtető,
hogy átszabják a társadalmi rendet,
mely nem röstellte szűkre szabni a
napidíjat forintban, valutában!
Hősünk tehát buzgón hatott oda,
hogy tűnjön el a csóró népi állam,
s lépjen helyébe oly világ, ahol
gatyákért Burgenlandig menni nem kell.
S bánja is ő, hogy közben nagy nyomor
miatt gatyásodik le sok kisember!
Adj haladékot, Uram, adj haladékot,
ha most nem keresem meg ezt a
húszezret,
miből fizetjük ki a TB-t?
És ne feledd, tél jön, kemény tél,
emelt díjú gázszámlával!
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
És a gyerekek még csak kamaszok, Uram,
hadd lássam meg, mi lesz belőlük!
És egyszer eljutni még a Szigetre,
s elvégezni még, ami dolgom itt van,
vagy fecsérelni tovább az időmet,
mosolyogni, míg simogat a macska,
csak lenni még egy kicsit itt a földön...
Adj haladékot, Uram, adj haladékot!
Én úgy vagyok mostan, mint a legendás Rimbaud, a költőcsoda,
akiben hirtelen megállt a dal, mint másokban a szív.
Ne markoljátok szívemet a verssel, mert bicskát nyitok!
Sírok, ha kérdik: miért nem cseng-bong nevem alatt a pár sor?
Hiszen tudjátok mindannyian!
Múltam se rakom sorba, mint dobozban a gyufaszálat,
voltam, mi voltam, s volt, ami volt.
Ruhám kopott, bár egykor majmoltam a dendit,
bor helyett immár vizet kortyolok,
s emberkéz helyett kutyám szíját szorítom,
vele bandukolok, ugassa meg azt,
aki fehérnek képzel fehér hajam miatt.
ISTEN CSECSEMŐJE
Engem már Isten táplál, jó, meleg tejecskével,
mert elhullt a fogam kétszer, s újat már nem teremt,
s hogy mosolyogjon, csúszok, kúszok előtte,
ébredés után nevét kiáltozom.
Térde a lovam, még hiszek a Pegazusban,
simogatom vagy tépem fehér sörényét,
kezemre dádát ver, de mosolyog,
lehet, hogy voltam álnok, mégis kedvel,
és előbb-utóbb örökbe fogad,
mert örök Anyaföld,
te vagy az Istenem.
TINÓDY LANTOS SEBESTYÉNNÉ ÉNEKE
A MÁSODIK ÉVEZRED VÉGÉN
Már megint verset írsz, ó, jó uram!
Minek az mostan? Hírnevet se hoz,
de még mákszemnyi pénzmagot se perget.
Te csak elkószálsz vélük erre-arra,
és fennen dicsér néhány jóbarát,
amíg nekem már-már poros a kamrám,
s a végrehajtó ajtónkon zörög,
s annak jajszóra nem lehet szive!
S te akkor is körmölsz, mint régi pópák,
avagy manapság a fiskálisok,
vagy mint receptet ír a doktor úr,
vagy mint kérvényt az álnok álszegény,
s ámítod magad: majd egy jobb jövő!
Tudom, terhekhez gyenge már a vállad,
nyeles szerszámhoz vézna a karod,
s nem fől fogad urakhoz dörgölődni,
tán megvetnélek érte magam is...
De legalább ne pazarold a lámpát,
s ne tékozold a drága papirost.
Duzzogok hát! Epeszt a keserűség!
... De mintha futnék veszett pénz után,
dalaid olykor eldúdolgatom
A védelem a skorpió-vigyor
ellen, rőtrozsda pókháló-halálba
gabalyodó, földszürke, viaszsárga
földi lét... Mire új borod kiforr,
Barocci mester, megtérhetsz unott
Urbinódba, a tompa fénybe hulló
színekhez s álmodhoz. Az el nem múló
pillanat (amiért élsz, jól tudod)
a viharoknak kitett szent falak
között, az Örök Városban maradt.
Anya és gyermek, hát még a szamár,
oly békét sugall, alig hihető,
hogy minden szépséget barbár erő,
csaló ígéret üldöz, vagy halál.
Tintoretto
Teret kitöltő új forma szeszélye;
a festő más modort, új fényhatást
keresve vastagon keni a képre
dél aranyát, piroslik a palást.
De a fagyos tekintet nem a pompás
Paradiso bársony egére lát -
gőgös díszletek, mennybe törő rontás
árnyékába fojtott históriák.
Velencei mívesség mögé rejtett
öldöklés, szennyben úszkáló egek;
gigászi szellem hanyatlása sejtet
kitapinthatatlan töréseket.
Nyarunk homálylik, de őrzi a táj
kicsorbult csésze alján még a barnát,
a múlandót, míg messze lát a szem.
A szél hercegi kesztyűbe dudál;
pardont nyerhetnek, vétkük kik bevallják.
Befagy a szív, nem futhatsz el te sem.
Michelangelo
Kőből lenni? Színlelni legalább
az alvást vagy a bűntelen halált.
Az ég kegyelme hogyha rád talált,
föl ne keltse a férget, mely lerág
rólad minden szépet és emberit,
mi születésedtől fogva remek
ígéret volt: hegyek és tengerek
tisztasága, melyből a szem merít.
Virrasztó, csorba arcok, tört ajak,
ti lennétek a védelem vajon?
Imát szótagoló párkányzaton
magányos kőszentek! – Boltív alatt
a szél hörög csak; de mint égi szó,
sziporkázik a tornyokon a hó.
Látod, látod, egy kissé elfáradtál;
a régi bántalmak már nem-igen gerjesztenek;
s azzal is megelégszel ha szóbaállnak veled
olykor-olykor a minden jóval traktált
„barátaid". Mert akár egy üres tál
lesöpört asztalon, olyan vagy már. Tekinteted
megtört, a szemed pocsolyából nézi az eget
néha-napján, és senki sem marasztal
majd ha végtelennél hosszabb útadra eresztenek
sorsod „ügyintézői" e „malaszttal
teljes" összevisszaságból...
Lásd,
én sem maradhattam meg neked,
mert engem is prés alatt morzsol valamiféle Gépezet,
és kihagyásosan, akár egy rossz toll,
úgy rovom életem zörgő lapjaira hőségemet...
De a Természet megment minket a Gonosztól;
s aképpen is, hogy az Ember egyéniségének
géppé mechanizálása
ellen fordulnak mind a gének;
én érzékelem már szinte egyhallásra
a sosem hallott Igének
varázslatát, mely győz az erőszakos elmúláson;
s azt is, hogy kinek mi kéne
ahhoz, hogy magát el ne ássa
elevenen, hogy ne csak mása
lehessen önmagának e
kiforgatott világban, s lássa:
hová vezet a kábele
ennek a gépi, hő-bele-
-balázs-rohanásnak lassan.
A lemenő nappal szemben
egy felkelő idegen jött
jómagam rosszmagam
lassított szintézisében
E szintézis műveleteiben
elmúlt 50 év
hogy a felkelő nap országába érjek
már nem sírok
de mérlegelek
mi is került ennyi esztendőbe
Talán a közös elveszettségből
a járhatatlan kínos egyedi utakon
a közös kincs felhozatalának reménye
talán a halál súlyos rovarai
az ifjonti arcnak már eléje repülve
Az énekek énekénél éneklőbben
feldúlt annyi hormonzavar rossz varázs
mennyből ereszkedett alá a szöghordágy
hogy a Megváltó 5 szögét nem vállaljuk
2000 év óta már
A felkelő nap országa
szeretetszűken és szeretetmérhetetlenen
szerelmes ámenekkel köszönt be
ha a gyorsított analíziseknek vége
Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték…
De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is…
De most már saját hangunk is hamis.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik…
Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!
Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban…
Senki sem tudja meg,
hogy két szememben kialudt a láng,
hogy elfáradtam, és
kicsi koporsót tettem föld alá.
Senki sem tudja meg,
hol van az a kert,
ahol ástam a gödröt,
azután betömtem és letapostam a földet,
s teleszórtam rozsdaszínű levelekkel.
Halott az a kert:
a rácsot befutják a vadszőlő
zöld színét s levelét vesztett szárai;
ősziesen nedves a föld,
s a tó állott víztükrén
lebegnek az öngyilkos falevelek.
A jó szellemek,
kik a kastélyt lakták,
elköltöztek, s csak a szél sír át
éjjel a parkon,
hol félve rezzennek meg az ágak,
s borzongva megmozdulnak
a földben a fák
keserű gyökerei.
Nyugodjanak ott. De talán
lesz még fényes óra a tündöklő nap alatt,
s akkor jön majd egy angyal,
aki kiássa
az eltemetett dalokat.
Az űrben rémek élnek. Olykor érzem,
tavaszi éjeken, holdtöltekor
nagy árnyaik inognak fent az égen,
s alakjuk a felhőkkel egybefoly.
Majd fényes délben jő egy óriás
nagy ércpöröllyel, dús szakálla rőt;
a napra mint hatalmas gongra üt,
jelzi a százéves ebédidőt.
Távcsöveit hiába szegzi a
csillagász ég felé, semmit se lát;
nem jó eszének mindent tudnia,
s fényévekkel mérni a menny fiát.
Féreg az ember, hitvány ázalék;
fennen vitorláz gőgje tengerén,
bár süllyedő hajóján száz a lék,
agya igában, hályog a szemén.
Kevesen jönnek rá a tévedésre.
Azért élünk csak, mert nem vesznek észre.
Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár,
mondataid ökörnyálán,
és szívtam a bodza, a jázmin, a páfrány
másoktól ismert jószagát.
Olykor azt hittem: én vagyok a jázmin.
Hét esztendeig voltam jázmin, tiszafa:
egy képzelt patakpart felett
eresztettem léggyökeret
s azt hittem, erős a gyökér,
azt hittem, hogy a földig ér.
Hét esztendeig volt erős gyökerem,
nem-vándorló, röghözkötött, onnan nyújtózkodó
kis lélek-dzsungel, kuszaságában is idetartozó,
szélben is moccanatlan.
Hét esztendeig hozott híreket a szél
rokonokról, pusztán, szőlőhegyek között,
dombhajlatokban lassan munkálkodó,
síp-faragó, nyáj-terelő, üllőre verő
csontok mozdulatáról,
hét esztendeig enyém volt az a két karral átfogható
kicsi távol, és nemcsak statisztikai adat
volt, hogy itt születtem, de jóvoltodból
valóság,
hét esztendeig valóság volt, hogy nem kell fizetnem,
amiért puszta létemmel megfizettem,
és tudtam: nincs többé az a hatóság,
mely kidobhasson,
ettől a földtől megint elvitasson.
Most merre vagy? Hét esztendő után
sehol se lellek – szavaid itt-ott megcsillanva úsznak
őszből-tavaszba
s te már nem váltod őket igazra,
csak a föld az, ami a helyén maradt.
Csak ez a föld, meg én. S mostmár tudom
hét esztendő után,
hogy csontommal harmadszor végképp elnyerem –
de köszönöm,
hogy előbb te adtad nekem e földet.
Áldó négy ujjam ott tartom fölötted
mikor átbuksz a kocsmaküszöbön.
Hát gyerekek én nem értem, hogy mi folyik itt, és miért?
Hadd mondjak véleményt egy általam nagyon tisztelt és szeretett költő soraival:
Baranyi Ferenc
Alternatíva
Hogy zavartalanul
ehess, ihass, ölelhess, alhass-
eszedbe ne jusson
magad a Mindenséggel mérni.
Ne gondolj aszállyal, se faggyal:
a Mindenséget mérd magaddal-
jobb hosszan, mint örökké élni.
Ám ha azért eszel,
hogy fenntartsd magad a jóra,
ha azért iszol,
hogy poharad igaz ügyre ürítsed,
ha azért ölelsz,
hogy emberebbé szeresd a másikat,
és ha azért alszol,
hogy üveggolyóvá álmodd a távolságot-
akkor mégis cselekedj J. A.
meghagyása szerint
s mérd magad a Mindenséggel-
volt már, ki így is győzte évvel.
csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van
Szeretnék pihenni
egy álló évig,
megnyugtatni tekintetem
a tengeren,
csak bámulni a folyamot,
amint árad, egyre árad,
mint egy sebhely,
mint egy óriási
nyitott seb
a mellemben.
Felállni,
leülni,
háttal dőlni
a lejtőknek
vagy a tenger
partjainak,
háttal dőlni
a dagálynak,
befészkelni magamat
édesdeden
a habokba
vagy
a
források
vizébe.
-
fordította: Tellér Gyula
Ismételten kérlek Benneteket valamire.A jogos felháborodás első pár hangja után hallgassatok el a visszavágásokkal.Tudnotok kell: a semmi és a gyűlölet önmagában halott és tehetetlen.Csak a mi indulatunkból tud erőt meríteni és fejét a pusztulás romjai fölé emelni.Ne adjuk meg számára ezt a lehetőséget.
Tudnotok kell: itt,ebben a topikban CSAK MI LÉTEZÜNK !
Csak felfelé és előre tekintsetek,mert ott vagyunk mi,többiek.Lefelé nem szükséges nézni.
Az utat úgyis ismeritek és a porban legfeljebb a szemét van...