Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Fehér sirálypár röppent a mélykék
esti égre, szárny szárny mellett, hogy
szinte egynek véltem. de szétnyíltak
odafönt, s kettős rakétarózsaként hulltak
alá a szelíd habokra.
Egy pillanat volt az egész, egy villanás,
És évek óta magam előtt látom azt a
finom, kétfelé hajló fehér vonalkát,
melyet az a sirálypár rajzolt a mélykék
esti égre.
Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben,
a köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam zümzümzümük, s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homokra lágyan
mint frissitő ital, estharmat cseppje hullt;
Rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipöm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
-
fordította: Radnóti Miklós
Mekkora a nap?
Amennyit át nem aludtál
Mekkora az éj?
Amennyit álmodtál
Mekkora az idő?
Amennyit megszámláltál
Mekkora az út?
Amennyit bejártál
Mekkora a világ?
Amennyit teremtettél
És azon túl mi van?
Átaludt napok
Álomtalan éjek
Számlálatlan idő
Bejáratlan utak
Meg nem alkotott világ
Nade, kedves Ilang, miért is kéne komolyodni, ha az embernek nem olyanja van? :)
Na nem azt mondom, hogy akkor most csak ihajj-csuhajj, de a vers nem feltétlenül egyenlő a komolysággal...[A hivatkozott kép már nem található meg a tar.hu-n]
Én meg Chopint!(is!!):-))De komolyodjunk:-)
-
Nagy László: KÍVÜL SÜT A NAP
Kívül süt a nap, ágak kigyúlnak,
égre meresztett gyűrűs ujjak,
most esküsznek életre, gyümölcsre,
hó hull,
virágpor zúdul,
őrült szélben keveredik össze.
Nem olvasztok neked havat,
hogy abba mosd barna hajad,
nem hajolsz le szivárványos gőzbe.
Nyakadat se borotválom,
attól félek, hogy levágom:
Jaj nekem,
jaj nekünk,
belehalunk, mert nem szeretünk,
elvérzik örökre minden álom,
örökké fenn bolyong nagy magányod
s elvetemült fekete árvaságom.
-
Ezt meg se próbálom a költő szándéka szerint visszaadni:-)Tudom: lusta vagyok...:-)))
Nemsokára meghalsz,
mondja 4 és fél
éves kisfiam,
és reménykedve
végigmér.
Szóval úgy (nyelek egyet)
gondolod? És ki
mondta ezt neked?
A ti
kezetek
ilyen,
a miénk
az meg ilyen,
mutatja
a kezem hátán
kéken kígyózó ereket.
Nemsokára meghalsz,
ugye?
Felpattan a székéről,
rohan hintázni.
******
ILYEN IDŐBEN NEM CSODA
Egy kedves kis nő öngyilkos lett már megint,
s ha már ott tartott, végzett a gyermekeivel is.
Egészen visszahúzódó alkat volt,
előzékeny, mindig udvarias
az összes szomszéddal, a férje is mondja,
derült égből villámcsapás.
Hogy is történhet meg ilyesmi?
Ausztriában olyan meleg van mostanában,
olyan, de olyan meleg,
ilyen időben nem csoda,
nem csoda
Nem volt fogzási időszaka,
nem kamaszodott,
nem volt terhes,
semmi menstruáció előtti
vagy menstruáció utáni instabilitás,
semmi klimax,
semmi karácsony,
semmi anyák napja,
mi lelte hát?
Ugyan mi lelte hát?
Egészen visszahúzódó alkat volt,
előzékeny, mindig udvarias
az összes szomszéddal, a férje is mondja,
derült égből villámcsapás.
Hogy is történhet meg ilyesmi?
Ausztriában olyan meleg van mostanában,
olyan, de olyan meleg,
ilyen időben nem csoda,
Nagyon szívesen. Itt egy másik, kicsit más hangulatban.
Thomas Gray
Egy elkényeztetett cicáról,
mely az aranyhalas medencébe fúlt.
Egy kékvirágos kínai
márványmedence isteni
párkányán élveteg
ült a merengő Szelima,
az elbizakodott cica,
és nézte a vizet.
Farka jókedvet hirdetett,
nézte hó állát,szép kerek
arcát; sötét pamacs
volt a füle, a szeme zöld,
bundája tarka, s elbűvölt
dorombolása : taps.
S ahogy ott bámulta magát,
két angyal szállt a vízen át,
a tó tündérei:
s a víz bíbor fegyverzetük
körül elkezdett mundenütt
aranyban izzani.
A Nimfában kigyúlt a vágy:
százszor előre nyúlt a láb
s a száj s a karcsú nyak,
hogy a zsákmányt elfogja, el!...
Van nő, ki a fényt, s macska, mely
megveti a halat?
Önhitt lány! Csak a kép felé
hajlongott a mélység fölé,
egész belevakult.
(Kajánul ült mellette a
Sors) - és megcsúszott a cica,
s fejest a vízbe hullt.
Nyolcszor felbukva hívta még
a vizek minden istenét,
mert halni keserű.
Se Delfin, se Nereida,
se Tom nem jött, se Zsuzsi:
a kegyenc nem népszerű!
Szép hölgyek jól vigyázzatok,
egy ballépés: a sorsotok;
így hát - óvatosan!
Nem mind törvény és jog, amit
megkíván a szem és a szív;
s nem minden fény arany.
Remélem minél kevésbé drámaian halok meg
barátaimnak
nem kell majd nyűglődniük
ellenségeim
sem híznak majd
feltűnően a kárörömtől
Addig is picit
hallgatnám még Mozartot
Brel valamelyik dalát
Heine takácsait
Addig is picit
csámborognék még szokott útjaimon
itt Clervaux-ban
kószálnék
egy nagyáruházban
szagolnék
emberi testeket amint
mohón élnek fogyasztanak
szépségüket
romlandóságukat
Addig is picit
beülnék még
egyetlenegyszer
a törzshelyemre
szagolnám
e meghitt trágyadombot
és mérgezett kis
nyilakat hajigálnék
kapnék is cserébe párat
sok mindent felednék
Talán képtelen lennék
türtőztetni magam
és egy bizonyos alakot
kinek már megbocsátottam
nem türtőztetném magam
és úgy de úgy
rúgnám
sípcsonton
vagy tökön
Talán nem is azt akit kéne
hisz már annyi mindenre nem emlékszem
Él minden szívben egy bolond Kiméra,
Van mindenkinek álom-szeretője:
Ráleltem én is már a magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.
Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:
Amíg mások a vackon szenderegnek,
Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek.
Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:
Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy ütésnek
S bőröm egy garast nem ér örök áron.
Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,
Úgy rágom össze fogammal a szitkom,
Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom.
Ott, a barakkban, ott látom az ágyon,
Őt, a csodásat, szűzet és fehéret.
-- Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.
Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.
Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,
Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem lobbantó koboldja.
Éjem és Sorsom egy mély katlanában
Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,
Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,
Bennük buzog tán minden Idők csókja.
Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.
S ő énreám vár. Be régen is várhat,
Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.
Ő nem csufolja az én rossz ruhámat.
Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya
Behull vermén a titkos, barna Estnek,
Síroknak földjén lehet a hazája,
Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.
De egyszer, nyirkos, gyilkos éji órán,
Óh, borzalom és keserűség Éje,
Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján
S szűzen, csókosan elküldöd eléje.
De kit? (Óh, rongyos koldus, bamba, léha,
Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?
Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)
Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?
Én Istenem. Hisz olyan mindegy végre,
Azért szeretne, hogyha élne, vóna.
(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe
S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)
A lázas szeretők és a szigorú bölcsek
ért éveik során egyaránt szeretik
a macskákat, a ház nagy, puha díszeit,
melyek, akárcsak ők, fázósak s otthon ülnek.
A tudományok és a kéj barátai,
a homály rémeit keresik és a csöndet,
gyászhintaja elé foghatná Orkusz őket,
ha megtudnák dacos nyakuk hajlítani.
Ha merengenek, oly nemes szobor alakban
nyúlnak el, mint a nagy Szfinxek a sivatagban,
melyeket az örök álom deleje fog.
Ölükből bűvösen pattog a villamosság,
s rejtélyes szemüket, mint finom, tört homok,
kis aranydarabok szikrái csillagozzák.
Hogy korszak és körülmény aknazárja
százszázalékosan… azért ne hidd!
Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.
Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd
rozoga korlátján jól áthajolva
figyelhetted reménykedve, kiér-e
a túlfelén vízbe ejtett hajó a
három lépésnyi táv másik felére.
De ha igen, ha átkel a híd árnya
alatt, még meglehet: beléötöl
egy hosszú ág a partról, vagy berántja
s többé soha nem hánytorgatja föl
ahol a meder szintje hirtelen
megcsuklik, az a forrongó fehér
hab, az a törpe vízesés – ha nem,
ha megússza azt is, ha már elér,
meg-megiramodva, féloldalára
dőlve, ha elbiceg a torokig,
a boltívig, ahol a föld alá a
fekete folyosón befut a víz,
akkor már! fű alatt, és kő alatt,
és föld alatt, vízhatlan sztaniolja
kioltva bár, emelt orral halad
a nyílt vizek felé, ki a csatorna-
bűzből a másik városba, ahol ha
megérkeznél, kabátodon a keshedt
szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma
ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz
a halra, nem kell halszemű agyag-
bálvány előtt hazudni össze-vissza,
tudván tudva, hogy tudván tudja: csak
féltedben. Valahol, valami tiszta,
valami jó – különben hogy lehetne
ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?
Ennyit lehet: valódi tengerekre
indíthatod jelképes részeid,
s viszont. A megtapasztalt mostoha
a képzeletben létrehozza édes
visszáját – bár el nem döntöd soha,
minek nevezd el: emléknek? reménynek?
