Keresés

B. Tomos Hajnal

KERESEK

talán egy botladozva

felém tartó kezet

szem zugába rejtett

óvó figyelést

mely hasonlítana

remegő éjszakában

ápolt gyertyalángra

vagy szél-érkezést mely

idő-poros arcomat

türelemre élesztené

világítótorony napfordulót

anyám szeméhez hasonlót

k e r e s e k

egy mozdulatot mely

emlékszik még a szépre

A mérleg hava [52.]

B. Tomos Hajnal

NEVERMIND

Hová lett a rókaképű denevér

anyád tenyerén elcsitult rettegésed

a sötét kapualjtól s mesék

ágyán fakadt világra-ébredésed

Hová tűnt a számok földrajza

amint szerre, nulláról törtre

kikalkulálta, hogy vágyadtól merre

leszel csillaggá keresztelve

Azóta a bölcsesség ára

már arcodat árkolja.

Indulatok ülepednek sorban

mint léptek nyomán a porban

kerekre fegyelmezett kövek

hasznavehetetlen játékszerek

Minden kellék már a helyén,

felnőttél, okultál

a vágyak szennyén.

Minden kihullt hajszál

sírodat veti enyhén,

csak a kislány kacag benned,

kacag egyre önfeledten

Lepleznéd kezed

reszketeg neszét,

de megnyugszol:

nincs már szeszély.

Semmi sem unszol

ami ledér, sekély

csak a mag dagad,

rejtett sejt sarjad

mélyen elvetve

a szív vermeiben

Most már felszállhatsz végre,

nem kötnek titkaid,

leveted, szórod szerte

feltépett rongyait

a szónak és vallomásaid

sikolya mit sem igazít

ha a legnémább szeretet

terít homlokodra

égszínkék végtelent.

A mérleg ha-

va [49-50.]

B. Tomos Hajnal

ERDŐBEN

Síkokat sző

pereg

lebben

párállnak színek

fészkel

tovasurran aprón

perceg a szú

dolgozik

indák kúsznak pihésen

mégis mind csendes

eleven tárnák alatt

lépkedek

ilyenkor oly tiszta

mintha újszülött hangom lenne

ha megszólalok

A mérleg hava [41.]

B. Tomos Hajnal

KÉK ÓRA

cölöpökön apró faház

kúszik fel mint fohász

a vadszőlő

zsenge dúdolója egy

szerelmes szonettnek

a fények most vetkőznek

dobálja szerte árnyait

a torony

mint sirály könnyű tollait

faragott partokon

és az amfora-tájba

darázs-derekába

mint halvány nefelejcset

lopja be a kéket

az ég háttere

A mérleg ha-

va [37-38.]

B. Tomos Hajnal

HAJNAL AZ ÖBÖLBEN

egy vörös csík

mint valami kezdet

aláhúzása dereng

a tenger peremén

kitörli kékjéből

az éjszaka árnyát

fodor ébred fehéren

mint visszhangon ékezet

kisiet, habja a parton

finom sókristály-kavicson

szemem láza csitul

mézillatú szélbe

simul, mint lepke

sötét olajfa-ligetek

vállán megpihen

A mérleg

hava [37.]

B. Tomos Hajnal

ALPESI KILÁTÓ

végre felvihet az élre

nehezen kivívott percre

az áhítat segélye

szemedig ér

itt a láthatárod

vergődő tüdővel

tanulsz szabadságot

a felfelé út

ólmot hullató

mélységes kút

magad kutató

kitárul a kontúr

ködből bomló nagyúr

átfog mint teljesség

magát örökítő fenség

A mérleg hava [33.]

B. Tomos Hajnal

CSAK VIRÁGOKKAL

Ó, csak egy semmi kis révület,

mely átsuhan néha

a belső kert felett,

mint jövendőmondó homály

az ég kristályglóbuszán

Csak tűnő morfondírozás

mondjuk az utolsó szirom

eltorzult bársonyán

vagy lopakodó térfogyatkozás

tüdőm szürkülő szárnyán

Ó, semmi fontos,

csak mint unatkozó boltos

beszélgetek a vásárlókra

váró virágokkal

A mérleg

hava [25.]

B. Tomos Hajnal

KERESZTÚT

Csillaghullásban állok,

áztat a fény.

Fürkészem a holnap arcát,

ajkán áttetsző remény.

Csillaghullásban

előre nem lehet,

visszalépni nem akarok.

A holnap arca ingovány,

sovány avarral

benövi az éj.

Csak rajtam

szúró hullásban a fény,

mint színészen

a sok száz tekintet –

lépni kellene.

Az út felfelé kúszik:

mutatványosnak való

függőleges kötél.

A mérleg hava [24.]

B. Tomos Hajnal

ŐSZI SÉTA

Tudom, a kamasz nyár

már rég kisétált a tájból.

Ellobbant nyomán

kopog sután a zápor.

Olyan szöszmötölő,

mérlegelő ez az ősz –

minden elnapolt úttal

most szerre elszámoltat.

Jer, fogd a kezem

mint sápadt falevelet,

melyet az árverező szelek

még itt felejtettek.

Tegyünk úgy, mintha

ez a séta

valahogy valamit bepótolna.

A mérleg hava [23-24.]

B. Tomos Hajnal

TÉLI SZONÁTA

Régi szép áhítatom

Lépdel nyírfalábakon

Mint őzsuta-szemérem

Ködbe mártott remegésem

Felüti fejét a szagra

Ismerős belső szólamra

Egy régi hó száll

Lekottázhatatlan lepkeszárny

Fák körkörös tája

Bozót habos ruhája

Közt suhan ezüst jelmeze

Arcomra pirul permete

Mintha követne egy zenit

Letűnt telek huzatja

Tépi bordáim húrjait

Az ÉG harangszava

A mérleg hava [22.]

B. Tomos Hajnal

DOMB SZEMÉBEN

Szeretek hajnalonta

kiülni a domb szemébe,

mint csillámló ablakba

az ötödik emeleten.

Innen madárfüttynyire

jól ki lehet betűzni

az ájult város

fellocsolt utcáit.

Bámulok tegnapi magamból

párolgó tetőkre,

ázok a harmattól

szelídebb fehérre.

A mérleg ha-

va [21-22.]

B. Tomos Hajnal

SZÜLŐFÖLDEM

Földje, völgye

termo csöndje

itt dobog

bekódolva sejtjeimbe

Értettem szavát

még mielőtt

beszélni tanított

volna anyám

Hozzá mérten

minden útág

csak kerítésemen

túli világ

A mérleg

hava [21.]

B. Tomos Hajnal

BÚCSÚ

egy madár belémsikolt

mint penge fut

szívemre a búcsú

oszlanak a színek

foszlányok csücskével

integet a nyár

földre borul a csend

temetkező öreg arcok

hullnak egyre eres falevelek

reggelre szürkévé semlegesül a táj

s mintha lelke lenne

elszáll belőle a madár

A mérleg hava [21.]

B. Tomos Hajnal

REGGEL

lassan öltöznek a színek

míg felfortyan a kávé –

szépen indított mozdulat az árnyék;

feltételezi a napot.

egyszóval minden rendben

a csendet mérem

hőmérsékletemen –

érzem, ma menni fog a mosoly

s az örömet sem fogom összetéveszteni

szépen átkötött csomaggal.

A mérleg hava [19.]

B. Tomos Hajnal

KOMPOZÍCIÓ

bíbor-ecsetvonás

a viharos égen

mint gyertyaláng

lebbenő szélben

egy asszony tenyere

óvja a reggelt

alvó gyermeke

pillái felett

A mérleg

hava [18.]

B. Tomos Hajnal

ESTI VERS

Az elszálló mozdulatok

kezem röpteréről,

ajkam kis öbléből

induló szavak,

szemem partjairól

elúszó tekintetek

estére mind megtérnek

ólomvérként fáradt testembe.

Most türelmes hallgatóm

a függöny selyme

amint összehúzom –

kezem a takaró hűvösén

mintha homlokomból simítana ki

egy felgyűrődött csalódást,

s a könyvet

minden történés mögött becsukom.

Az egy főre eső

megnyugvás jogán

bebújok ebbe az ólomcsendbe

derékig,

álomig,

reggelig.

A mérleg

hava [15-16.]

B. Tomos Hajnal

PASZTELL

tüzek hajladoznak

mintha szélzenére

pernye lopja árnyait

arcok karcolt árkait

kormozza idő-színűre

torony pengéje

hegy mellében

szétömlik a

sárkány vére

csönd lápjában

elmerül az indulat

szivárvány-kendő

pára-lebbentő

térben végtelenség

emberben csak sejtés

mulandóságára

figyelmező intés

A mérleg

hava [15.]

B. Tomos Hajnal

ÖNARCKÉP

Már minden ott az idő-vásznon:

fájdalmak behegedt íve

bűnök fájdalmas íze

ízek bevallatlan félelme

félelmek égő sebhelye

mélyen szemembe földelve

A kép nem áll össze mégsem:

úgy rejtőzködnek énjeim

mint mélytengerek éjszakájában

burjánzó lények génjei

A mérleg hava [14-15.]

B. Tomos Hajnal

ÖREG HÁZ

Ki-be leng

csend-háló

századot számláló

póktanya

ablaka-ajtaja

térdig az udvara

gerendán a számok

szuvas vájatok

rég lehullt a véső

cserépen az eső

cseppre csepp.

A mérleg

hava [14.]

B. Tomos Hajnal

TEMPLOM

Falaiba szívta a képeket,

koppanásokat, amint a vének

már kétszáz éve csoszognak

meg-megreccsenő deszkákon,

leszegett fejű árnyak,

ünnepi fehéringesen,

kalap-szorongató áhítattal vonulnak,

s a boltívek alatt

a felröppenő fohász,

egy lehullott kéz irata a falon –

vakolat, bádog, terítő

idő arcára keményfa-minta

s finom selyemcérna

fonja-vési az élniakarást.

A mérleg hava [14.]

B. Tomos Hajnal

NAGYAPÁM LÁTOGATÁSAI

1.

Tiszta nefelejts-szirom

néha előlibben szemed

didergő árny-tavakon

fogyó emlékezeted.

A csűr még áll,

benne kétfogú gereblye,

bádogtál.

(Az életed kihordták ide)

Azért te ott ne fázz

gyermekkori fohász!

Lovad, a Keszeg

kint poroszkál,

kezed remeg,

elmotoszkál

szöszke fejemen,

s a gerenda alatt

Isten segedelmével

építesz hűség-falat

BENNEM.

2.

ösvényeid elfogytak

kalapjaid kikoptak

kaszád csorba

nyele korhad

kerted mellett

papsajt sorvad

mégis vissza-vissza nézel

néha velem fütyörészel

jössz roskadó térdekkel

tenyeredben fecske fészkel

A mérleg hava [10.]

B. Tomos Hajnal

PARASZTOK

Naphosszat, élethosszat

morzsolva a földet,

megmunkál bennünket,

megtermeljük a bűnbocsánatot

azoknak is, akik nem értik

a hagyma-szalonna-kenyér-életet.

A munka megnyugtat

és kiszolgáltat a múltnak.

Az átok úgy szép,

ahogyan kaptuk,

és már tudjuk:

a nincstelenség öröklődik.

Homlokról bakancsra

gördül az ősi harmat –

önmagunkat ítéltük

erre a vérben forró

átadandó poros kínra,

mely földet, testet

át- és átjár örök körforgásban.

Ne higgyétek,

nem sirattuk el soha

a megrendezett boldogságot;

nem cseréltünk világnézetet

a műveltebb többséggel,

s nem visszük magunkkal

a soha meg nem élt álmokat.

Pacsirta magas ég alatt

vérünk az örökkévalóságban,

menendő lábunk a barázda szélen,

sír szélén,

egyikünk-másikunk beleszédül,

de meg nem szűnik a sorsunk.

A mérleg hava [8-9.]

B. Radó Lili

GYÜMÖLCSFA NYÁRBAN

Ragyogó, boldog, termékeny nyaram!

Sziromszóró, kósza szelek után

az érés élő, lüktető, drága láza

s áldott békéje elviselt viharnak.

Nem zajong döngő méheraj körül,

az útjuk nyíló virághoz vezet,

míg én gyümölccsel terhes karjaim

sugárzón tárom a napsütésbe szét.

Ezer gyökerem köt és én szilárdan állok.

A lombok sátra véd s a napmelegben

ízessé érik sok tárt karomnak terhe.

Gyümölcstől roskadó fa, ím, mosolygok a nyárban.

B. Radó Lili

PART

Mint néma csónak parttól az éjszakába,

úgy távolodik lelkemtől a lelked.

Vágyakozásod sötét hullámain

úgy siklik tova s mindig távolabb,

mintha sohase jönne vissza többé.

Tudom, a hajnal hasadását várod,

tudom, a kelő napot köszöntöd holnap.

S míg hívő vággyal tovasiklasz tőlem,

alattad örvény, fölötted vihar van.

Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,

vihar múltán, ha nyári nap ragyog,

az örök mámort, majd ha sehol se lelted:

vissza fog térni lelkemhez a lelked,

mert az örök part – mégis – én vagyok.

B. Radó Lili

KÖNYÖRGŐ ÉNEK A DALHOZ

Bíborpalástos tündér, szállj le hozzá!

Dús köntösöd védőn terítsd reá ma

s tedd, hogy valóra váljon minden álma,

mert Te vagy, aki felé a vágya vitte.

Te látod, milyen félénk még a lépte,

ügyetlenül botorkál csak szegényke,

de a Te utad az, amire lépett,

s mi a szívedben él, az a Te képed.

Dal! én drága, sóvárgott, messzi álmom,

engedd, hogy mind élőn valóra váljon,

amit az ő számára Tőled kérek!

Lásd, Feléd kívánkozik e zengő lélek,

ó Dal, én messzi álmom, hozd le hozzá,

amit hiába várunk annyian:

a beteljesült álmok muzsikáját.

Zongorázni tanul a kisfiam.

B. Radó Lili

CSENDES DAL

Társam, aki nélkülem társtalan

bolyongsz a nagyvilágban, mondd, Neked

sohsem jutott eszedbe az, hogy én

kisérhettelek volna utadon?

Sohsem gondoltad azt, hogy valahol

van egy szerényke dal, amely Neked

szeretne megcsendülni majd először?

Nem gondoltad, hogy egy virág Neked

bontaná ki tavasszal szirmait

és van és él és ajkaidra vár,

hogy azok szívják ifjú illatát?

S nem gondoltál arra, hogy lesz idő,

mikor elfáradt, ezüstös fejed

jól esnék valahová lehajtani?

B. Radó Lili

MIÉRT FÉLSZ?

Testvérem, mondd, miért félsz a haláltól?

Nem gyűlölt szerető gyilkos szorítását hozza,

anyád keze ő, s mint a csecsemőnek,

pólyád szalagját szelíden kioldozza.

Hiszed, hogy fél a báb pillangóvá születni,

s hogy az reszket az égtől, amely felé repül?

Testvérem, kedves, ne félj úgy a haláltól!

Várd őt, mint fáradt munkás a szombatéji álmot,

mely robot, rohanás, verejték után már

az ünnep közelgő illatát vetíti.

Boldog, aki elalhat.

Az elmúlás, ha vár rád,

hajtsd le fejed s ne félj, Isten keze a párnád.

B. Radó Lili

ÜNNEP

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,

hogy szíved bíborborával vársz reám

és ó-ezüsttel terítesz miattam;

s hogy el ne fussak előled riadtan,

lelked titkos, százegyedik szobáját

virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,

Tiéd lelkem szivárványos zománca,

Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,

nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,

örömnek jövök, sohase verlek láncra,

ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

B. Radó Lili

TAVASZI FOHÁSZ

Langyos eső, tavaszi eső,

áztasd lággyá a téli földet

s míg magva dús kalászba szökken,

millió virága karcsún

tárja tarka kelyhét az égnek.

Langyos eső, könnyek esője,

lágyitsd termővé szivem földjét,

hogy szűz virágát szent csokorban,

kincses kalászát kéveszámra

szerelmesemnek elvihessem.

B. Radó Lili

BÉKÜLT SZÍVVEL

Ajándékul, amit szántál nekem,

e néhány évet, Uram, köszönöm.

Tudom, a nyár van hátra még, s az ősz,

mert tánc s a dal s az ifjúi öröm

mögöttem immár messze elmaradt.

Bizony, tavaszom tarka mámora

tovaillant, míg gyöngyöző borához

tétova kézzel poharat kerestem.

De aranyszemű kalászok aratása

vár még reám és egy-egy nyári esten

a béke megcirógat engem is.

Ó, lesz még dús hegyoldal víg szüretje,

szelid verőfény szeptember délelőtt,

és hosszú séták még a tél előtt.

S ha hull a hó majd, köröttem csend, ha leng,

fűtött szobában duruzsol a kályha,

tán jó is lesz már ablakomban állva

nézni, hogy tarka tömegben odalent

ki mást sodor magával most az élet.