Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg -
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
Cilla
(akit igazából Cecíliának hívnak)
néha olyan gügye.
Néha helyes,
néha egész jól ki lehet vele jönni.
Néha,
néha kis dedós hozzám képest.
"Mit gondolsz rólam?"
kérdeztem egyszer Cillát.
Tudjátok mit felelt?
Ezt:
"Néha olyan gügye vagy.
Néha helyes.
Néha egész jól ki lehet veled jönni.
És néha . . .
. . . néha kis dedós vagy hozzám képest!"
Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.
- Merre vannak a Montex irodái?
Erre így válaszol:
- Az első emeleten, balra.
A második kérdés így szól:
- Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?
Amire ő így felel:
- Második emelet, jobbra a második ajtó.
Tizennégy év óta még sohase tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:
- Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
- Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe. A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
Tényleg, nem olyan nagy eset.
Úgy szeretném: csak ahhoz volna merszem,
hogy ezt az almát innen most leejtsem
a garázs hullámbádog tetejére.
Hullna, koppanna, aztán földet érve
széjjelhersenne apró darabokra.
Nem várnék semmi okra vagy indokra,
csak áthajolnék szépen, könnyedén,
és nem is dobnám, csak leejteném,
épp csak élvezném az esést magát.
Ha volna merszem úgy hajolni át.
De visszatart a józan ész vagy illem,
és nem ejtem le ezt az almát innen.
-
Lennék, mi senkinek se kell már
- ó, mint a jég -,
nem tudva arról, ami elszáll
s mi jönne még,
feledve, szívem hogy repedt szét,
majd összeforrt,
feledve fürtjeimnek selymét,
sok drága szót.
Feledve türkizdíszü ékem:
karperecem,
mit vékony szár viselt - törékeny
leánykezem...
Feledve: felleget rajzolva
a táj felett,
az ujjam gyöngyházfényü tollat
vezetgetett,
s azt is, hogy lendült karcsu lábam
sövényen át,
feledve, hogy súrolta árnyam
az út porát.
Feledve, hogy lángolt a mennybolt,
s nagy csendeket...
- Mily pajkos voltam, mily vihar dúlt
s a verseket!
Szétkergeti minden csodámat
a kacagás.
Rózsás volt orcám - holtra sápaszt
a bú, a láz.
S nem nyílnak fel többé - hiába -
- ó, jaj nekem! -
sem alkonyatra, sem a tájra,
más szemre sem -
szemhéjaim a földi rögre.
- Virágra sem!
Világ, isten hozzád örökre,
örökösen!
S ugyanúgy olvadnak a holdak
s a tél hava,
ha messze tűnt ifjúkoromnak
varázslata.
Talán még most se kéne félrehúzódnom
csöndben az ősz mögé, a tél mögé,
s a sötétséget magamra vennem.
Az elhagyott hidak alatt
amúgy se lesz már halhatatlan az ember.
Valaki most is keres ezen a hajnalon,
hallom a toporgását.
Az ég deszkafalain kopogtat.
Talán a kis parázna nő várja,
hogy visszaszóljak neki gyöngéden,
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.
Tudom, bebújna mellém újra az ágyba,
s lehunyt szemmel csak mosolyogna,
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik,
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem,
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.
Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is!
Nem félek én már semmitől.
Legbelül csupa múlt vagyok
s az elsüllyedt mennyországok túlélője.
Mért is kellene hát bujkálnom bárki elől
s keresnem egy zugot a sötétségben?
E bánat tegnap éjjel újraéledt.
Szerettem én a cafatokra tépett,
Szélkorbácsolta éjhomályt s szelid,
Röptükben hamvadó csillagait,
Melyek a nyirkos szeptemberi kertek
Egén mint vaksi pillangók lebegtek,
S a cigánybőrű, olajos folyó
Hídján a lassú árra hajoló
Asszonyt, ki vállkendőjét visszafogva
Nézett a bajt hömpölygető habokra.
S úgy tetszett, tegnap éjjel újra élt,
Mint egykoron, de - bár hozzám beszélt -
Lágy L-eit nem lengte át a bánat,
És szavait se boldogság, se vágyak
Nem fűzték többé mondattá, melyet
Halandó földiek megértenek.
Szavai égtek, mint a szélcibálta
Mécsláng, s kihunytak, mert a gyönge vállra
Az öröklét magánya nehezült.
Jött mellettem, de üröm-keserű
Földünk színét nem érintette lába.
S nem élt már, visszalépett a halálba.
A földi nép nevét sem ismeri.
Betör szobámba a szeptemberi
Szél -
zörgeti a zárat minden éjjel,
Vagy a hajamba túr hideg kezével.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.
Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy...
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán...
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?
A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság, és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc, és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz,
Annak mindenki már alattvalója lesz.
Nem is igaz,mer' nem azér' mongyuk,hanem csak azér' mongyuk,hogy mongyunk valamit!:-)
De azér' jobb,hogy csak kilenc továbbit hozol ebből,mert például előfordulhatna,hogy tízezret hozol..
.és én legalábbis szeretem a cicás verseket...
Tudom, hogy azér' mongyátok eszt, mer' utájjátok a macskos verseket, úgyhogy most kaptok egyet, csakazéris! :)
Somlyó György
A macska tízezer létezésmódja
1. ...Mint művész
a karmai közt
minden megelevenedik
ellopott kéziratpapír
borról letépett sztaniol
porszívót kikerült maszat
szemétből kikotort szemét
és átlényegül
mint Picasso keze közt
a biciklinyereg
tekintetétől
mozdulatától
közelségétől és távolságától
ellensége és játszótársa
zsákmánya és zsákmányolója
egér és kígyó
égi földi mása
megbűvültje és megbűvölője
sorsa és inkarnációja
istene és hívője
totem és tabu
önnön tükörképe lesz
eleven alkotása
Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyattfeküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal - búdul vagy élvedül -
elméd mire gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát,
hogy vasfogóban vagyok s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomoruság,
fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s - álmomban, s álmom után
tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám
és őszi éjszakán gondolj reám
és téli éjszakán gondolj reám.
-
fordította: Illyés Gyula
