Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 639
Fecske Csaba

LÁVA ALATT

megtörtént velünk annyi szép
megtörtént ami csak lehet
mi ketten voltunk a világ
hiába minden füstbe megy

ó a tűzveszélyes vágyak
szállása mindig porig ég
Ámor benzinnel önti le
a dőre halandó szivét

e földön semmi sem örök
mért volna az a szerelem
az emlékek mint Pompeit
a láva őrzik őt nekem

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 638
Marschalkó Lia

MAGDALÉNA…

Nyűtt, nyekergő lépcsőn álmos hangú gyertyát tartva ifjú kezemben
Vittem magam az uton felfelé. Fénylő bizásom hüsre öntözött,
A nyirkos favázon, míg felhaladtam s arcom kigyúlt
A játszi lázban, mely elvetélte párzó kínjaim s jajgó számat
Fényes imák szent hajlékába vonta álmodozni.

Jó volt később menni, bokrétás szókkal kötődve lágyan
S pőrén esni az első férfi táncbafogó karjai közé,
Ősanyák alázatát venni magamra s az imákat hagyni
Szent falak között, míg kívűl felgyulladt a nap
S részeg fényében oldott köntösben égtem dalolva.

Jó volt temetni habzó kinnal holt lányát első vágyaimnak
S multán rohanni másik vágy felé, míg ólmos őszben
Bucsuztak a fák s a régi templom, hol imákba dőltem
Lett holt terem, állt harangtalan. Ereklyéit szivemre loptam
S miséket énekeltem én magam, pergő eső szürke vizében.

Jó volt parázs felett pörkölődve meztelen hátam neki vetni
A csóktüzeknek, inas férfibokákhoz hullni eltörötten,
Megvert szívemet tenyeremre verni és friss malasztját fujni rá a szóknak,
Zenék vermébe törekedni s dús hurokon zengetni száz csalását,
Selymekbe pólyált kelletését, mézben oldódó remegését a szerelemnek..

Jó volt száz dobbanású szívvel, száz szív mellé csókfüvekre hullni,
Hiu kezekkel hajat bontani s árkos arcomra vonni kötekedve,
Hogy ne lássam intő fényét a napnak s a férfi testét ne lássam betelten
S lelkét kúszni a pillanat után, mely forró ágyékunkól felrepült,
Míg ernyedt testünk föld porában szürkült és szikkadt lett és daltalan.

De jaj, rossz most itt gáncstól elesetten próbálni új szelek sodrába kapni
És látni, hogy sülyed égő hajóm s a bűnöm hogy visz vizek fenekére,
Hogy lenn annyi a hinárhurok, mint férfi, ahány csókkal verdesett
S jaj, látni Téged ki későn jöttél s hazudni szent olajat nagy tüzekre,
Könyet ejteni szép kezedre, mely sáros már a multam rémitől.

Most menni kéne templomok elé, száz durva lépcsőn elmaratni térdem,
S kertemben, hol széttaposott földben régi gyökerek nedves mérge él,
Fekete szurkot gyújtani s máglyára törni a hegyes karókat,
Árnyak sötét ligetjét letarolni s fehér gyolcsot keresni, lopni
A sebekre, amelyek sziszegők s a szívemet is elborítják.

S csak forgok itt az ágyam fenekén s a kalmár végzet ül a párnám szélén
A számadásra szörnyű, végtelen, a kedve búmban mosolyogva fürdik,
Mert szereti az asszony életét, mely kapkodó és olcsó kábulatban
Viszi piaczra ifju lázait s az édes csendet elkerülte mindig
És kacagja a templomkapukat s a papot aki igékkel világit.

A gyertyát, amely lágy kezemben fénylett és őrt állt régi éjek kapujánál
És lángja csókok rossz tüzében sárgult, most égbe nyújtja szürke karja,
A rongyaimra rá világít, melyek porosak s úgy tapadnak
Hogy nincs köröm, mely leszakítsa, se tiszta csók, se fenkölt órák,
Se rimánkodás a régi templom visszalopott ereklyehalmán.

Ott pap beszél most s tömjént lenget fehér szűzeknek kitárt szivére,
Ott imázó szentek mosdanak a napban s a léptük fehér, nyomot se hagy,
Míg díszitik a templomoltárt, hol szép királyné voltam én,
De fenhéjázón más utakra hágtam, piros útra, hol vér dalolt
S most odabenn szüzek dalolnak s jaj téged, téged várnak!

Mert Krisztus nem jár a földön, testét, irgalmát felhők takarják,
Hiába vagyok Magdaléna, olajom hiába tisztább szüzek szeménél,
Csak nem szeretsz, csak vergődsz vágyam selymén s az életed viszed
A templomajtón befelé, szüzek szájának forró aranyába

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 637
Marschalkó Lia

TAVASZI VERS AZ ISTENHEZ…

Nekem elpihent emlék néma arcod, a bimbós gyermekagy nagy reménye,
Mikor anyám száján szálltál lelkemig, ünnep tömjéne volt a levegőd,
Melyben arcod fényesen bukkant elém, s a misztikumba könnyen fölterelt…
De keresztrevert egy fiad fölött nem sírtam tiszta könnyeket
Nagy évek óta már, - mert annyi seb volt itt e barna földön,
S oly nehéz keresztek törték vállaim, hogy elmaradtam Krisztus öt sebétől..
Ha mondtam Isten, fohászom nyomán vágyam oly kemény volt
Mint a sarki jég, s nem hittem el a szentek tisztaságát,
A fehér jóság mennybeérkezését, s azt, hogy a bűnnek büntetése égi jog…
Csak jártam úgy az utak mély porában akár az állat, ha igába hajlott,
Néha cédaforrón futott a vérem, néha felsírtam kóbor kutyákért,
S bolyongó ifjú testért, mely lázban égett, míg bánatát hiába sírta Néked…
A testem nyillott, érett, csókra bujtott, meleg felhőket vont az ész elé
Ha ravasz kedvesem pihenni jött, s kereste azt az illatot,
Mely nincs virágban, könyvben, szép imákban, csak a szívben, mely gyötrött asszonyé..

Emlékszel-e, hogy mennyi éjjel kerestem lelked nyomát az ő szavában,
Hogy mult-e nap, amikor nem reméltem derűs kezed virágait
Sápadt földünk fölé, melyre hiába folyt a vér, csak nem piroslott rajta vigság…
Mennyit gyötörtél, míg a kétség elmarta szárnyam lengeségét,
Míg lenn maradtam földi koncnak, jó szolgának a nagy kaoszban
Melyet okos pokol kevert ily szörnyüvé, - sebző pernyét esőzve rám szünetlen..
S ha Mindennek titkát tudja elméd, emlékszel-e hogyan vigyáztam
Szép zöld ruhámra, melyet reménylő ifju sorsom szőtt szagos füvekből,
S a koszorúmra, s az esküvőmre, mikor elküldtek, hogy most Isten óvjon!
Láttad-e mondd a kezem remegését, az új élet elé, melyet hordtam tiszta kínnal,
Az ószinű árkot szemem nyomában, s nehéz foltokat zsenge combomon,
S gyermekemet, a szép szőke sugárzást, eléd mutatni hideg templomodban…
Te adtad mellém a sok ferde társat, kik százfelé törik egy perc értelmét.
Az okoskodókat, kik rendületlen, - akár a moly - rágják a hit ruháit
És az alázatban kevélykedőket, kik kiabálva mossák előtted bűneik?
Látod-e most a homlokom, nappali kíntól finom ránccal törve,
A virrasztástól mélyen elgyötörve, férges földhöz simulni, mint a remetét,
Ki a rögre hull, hogy az égbe jusson, s ott megszépítsd őt, mint a csodákat…

Engem is Uram, én jó vagyok, én kérlek Téged, hogy mutasd magad!
Csak egy sziromnyi csöndet adj, hogy illatán elméd szándokához érjek,
S ebben a rügyes tavaszi kékben, meginduljak a vezeklő szegény hitével…
Engedd el a sátán vérkezét, s fonódj magadban bölcsőink fölé,
Mulásunk fölé, izmaink közé, legyintsd képzetünk tavaszi bottal,
Melyet égi bokorról tördelt lélekké nagyult angyalszolga néped…
Tiporj a gyenge pázsit elevenére, s a gyönyörnek poros, mindesti csokrát
Hajítsd kezemből a zúgó folyóba; indulatomat lágyítsd sejtelemmé
Ha már tudásra méltatlan vagyok, - suhanj e délutánba égi jellel!
A fájdalmat fesd az ég falára, sürü biborral; mintha folyna vér,
Légy a napfénynek hívebb pásztora, dobáld a szívig, koronázd az árnyra,
Papi szobákba, örömlányi ágyba, - addig, amíg a futásom elájul, -
Ó, tégy csodát! S ez ájulásból támasszon szíved újra gyermek elmét,
S a tiszta szűznek mécsesét lobogva gyújtsd meg ágyékom pitvarában,
Hogy meglássam fogamzó pogányságom, s a kerítő űrbe visszaűzzem!

ilang_ Creative Commons License 2003.07.22 0 0 636
Karak, Cat:-))!!
cheshirecat Creative Commons License 2003.07.22 0 0 635
Ne csináljátok már velem, mennem kéne haza, de hozzátok sorra a szép dolgokat, hát hogyan érjek haza így még világosban?! :)
Ezt is elrakom, köszönöm!
Előzmény: ilang_ (633)
Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 634
ECCE HOMO...amikor ilyen szép alkotásokat olvasok,kis időre mintha el tudnám feledni,hogy azért HOMO HOMINI LUPUS....:-(

Szép...

Előzmény: ilang_ (633)
ilang_ Creative Commons License 2003.07.22 0 0 633
-
J.R.Becher: ECCE HOMO

Volt egy ember, mint te meg én, olyan
se jó, se rossz, csak élt, magányosan.
De néha rezdült benne valami,
hogy már nem ember, s kezdte vallani,

hogy nem jók voltak útjai.

Ez az ember nem volt embertelen,
látta: mindenkin mily veszedelem
az embertelenség, mely a konok
korban a földre rákomorodott -

s töprengett és szólt: kész vagyok.

Levetette, mi már terhére vált,
élő értéket nem sokat talált,
egy nap, hogy ragyogott az ég tüze,
birái elé kellett lépnie,

röviden végeztek vele.

Kimondták, hogy bűnös és lázadó.
Csak a fényt itta szeme, a mohó.
S mikor halnia kellett, egy arany
kereszt tünt fel, s bújt a fény komoran. -

Ember volt, mint én s te, olyan.
-
fordította: Szabó Lőrinc

cheshirecat Creative Commons License 2003.07.22 0 0 632
Szép!
Előzmény: Törölt nick (631)
Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 631
TRADUCERE DE SMARANDA BURDEA

(Megrögzött álmodó)

Azt nem mondhatom, hogy egy egész világ voltál nekem
Mivel fogalmam sincs, milyen egy egész világ
Azt sem mondhatom, hogy számomra maga az élet voltál
Mivel nem merem kijelenteni: tudom, milyen is maga az élet
De azt állíthatom, hogy gyönyörű-igaz álmom voltál
Mivel éppen az álmok azok, amelyekről sokat tudok
Sőt, voltaképpen csak az álmokról tudok igazán sokat
Lévén eredendő, megrögzött és hivatásos álmodó
Nem csoda hát, hogy végül önmagam áldozata lettem, azé az álmomé
Mely rólad szólt, s melyet valóságnak képzeltem, - üzemi baleset
Szomorú vagyok most, és összetört, de nincs bennem harag irántad
Romolhatatlan-szép, nemes álmom maradsz te most már örökre
Mint egy borostyánkőbe zárt, ismeretlen, ősi növény

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 630
Csak remélni tudom: nem értetted félre az elbeszélésemet.Nem ellene,érte szól..
Előzmény: Yvy (629)
Yvy Creative Commons License 2003.07.22 0 0 629
Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,

születésben és elmúlásban,

mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

ahol sötét van, ahol fény ég,

nincs oly magasság, nincs oly mélység,

amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt

nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,

s szeme elé a fény korlátja nőtt.

Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

Wass Albert

ilang_ Creative Commons License 2003.07.22 0 0 628
-
A.J.Marshall Smith (kanadai angol, 1902-1980): ŐRIZNI AKAROM

Őrizni akarom,
Ahogy az az egy fecske szárnyalt
Az alkonyi folyón
Méltóságteljes lassúsággal
Át meg át, semmi nyom
Nyomán a néma vízen:
Ahogy egy mosolyod
Éppilyen álomívben
Kanyart ír elcsitult elméd fölé,
ÉS úgy suhan tovább,
Nem fodrozza azt gondolatnyi szél,
Sem madárnyi vágy.
-
fordította: Kiss Zsuzsa

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 627

Elnézést kérek mindenkitől,mert ez egy kicsit hosszú lesz,de nem akartam belinkelni,mert az olyan...nem igazi..
De nekem nagyon tetszik ez az elbeszélés..elgondolkodtató..a valóság egy lehetséges arculata...

Gángoly Attila

A CINKOS APOSTOL

Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így szólt: "Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem." [...] Megszólalt Júdás [...], és ezt kérdezte: "Én vagyok-e az, Mester?"...
(Máté evangéliuma 26,20-25)

- Ezrek és ezrek haltak meg ártatlanul [...], az emberek mégsem okultak! Mért okulnának épp a te halálodból?!
- Azért, mert te fogsz elárulni engem!
(Ördögh Szilveszter)

Az Olajfák hegyén, az évszámra lomha egykedvűséggel csörgedező Kedron-patakon túl talpalatnyi kert lombja zúgott a szélben. E lombok alá sántikált Jézus, olyasforma mozdulatokkal, mintha égő sajgás nyomorítaná meg a bokáját, holott nem látszott rajta sem tályog, sem zúzódás. A tizenegy tanítvány nyomon követte, tolvaj mód sugdolódzva, pörlekedve, majdhogynem hajba kapva azon, miféle titkos gyötrelem emésztheti a Mestert.
Minekutána megállottak, Jézus rájuk parancsolt: - Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!
A tanítványok buzgó imádságba kezdtek, ámde kisvártatva ájulásszerű bódulat vett erőt rajtuk, s attól fogva jó ideig csupán hortyogásuk reszketett elő a kora esti homályból.
Jézus ekkor odabicegett az egyik mirtuszbokorhoz - virágai szűzfehéren ragyogtak a sötétségben is -, széthajtogatta a dárdaformájú ágakat, s ekképp szólt a mögöttük lapuló emberhez: - Te még mindig itt vagy?
-Nem egészen értem, mit vársz tőlem, Mester - mondotta erre Júdás, s nagyot sóhajtott, mint akit lázas betegség lankaszt.
A hold előbújt a szétszabdalt felhők rongyai mögül, s ezüstfénnyel árasztotta el a Gecsemáné-kertet. Most látszott csak, mennyire sápadt, holtravált mindkét arc.
-Nem érted?
-Őszintén... szólva... - hebegte Júdás szörnyű zavarában.
Jézus egy leckeadásba fásult, falusi tanító hangján kezdte sorolni:
-Elmégy a főpapokhoz és vénekhez, s megkérded tőlük: "Mit kapok cserébe, ha a kezetekbe adom őt?" Amazok harminc ezüstöt fognak megállapítani neked. Tisztes vérdíj, úgyhogy ne fecséreld az időt holmi ostoba alkudozásra. Azután idevezeted a templomszolgákat és egyéb fegyvereseket, majd elkerülendő minden félreértést, egyenest hozzám lépsz, s megcsókolsz balfelől...
-Megcsókollak balfelől - ismételte Júdás kábán.
-Mihelyt pedig látod, hogy elhurcolnak, szerfölött röstelkedni kezdesz, mint aki szánja-bánja tettét. Visszaviszed a harminc ezüstöt, utolsó tallérig a templom küszöbére hajítod, azután fölakasztod magad...
-Fölakasztom - mondta fahangon az apostol.
-Meg kell értsd, elkerülhetetlen és tovább már nem halogatható, hogy elárulj engem! - kiáltotta Jézus, oly módon, ahogy mennydörgés csap le az égből. - Ki tudja, meddig tart még a farizeusok fékeveszett dühe? Addig üsd a vasat, amíg forró, mondja a földmíves is...
-Amíg forró - szajkózta Júdás eszement módjára.
-Térj magadhoz, atyámfia! Nincs vesztegetni való időnk. És ne feledd, ezúttal is a közös cél érdekében cselekednél! Minden korábbi tettedet elhalványítva szolgálnád szent ügyünket... Gondolj Péterre, Tamásra és a többiekre! Zebedeus fiai is mily örömest cserélnének veled.
Tudom, gondolta az iskárióti, de ajka most néma maradt.
-Ne töprengj tovább! - dörögte Jézus. - Árulj el, amíg nem késő!
-Magam is gondoltam már rá elégszer. - Ahogy kimondta, Júdás elpirult, mint a gyümölcslopáson kapott gyerek. - Mióta Jeruzsálembe jöttünk, folyvást ez jár az eszemben, aludni sem tudok tőle. Egész méhkas már a fejem, csak zsong, zümmög benne a sok buta gondolat... De akkor sem tudom megtenni!
-Meg kell tenned...
Jézus szavai valósággal beleszúrtak Júdás bordái közé, s a szerencsétlen olyanformán kezdte kapkodni a levegőt, mintha máris a kötél végén himbálódzna. A hold fakó korongja visszacsúszott a felhőrongyok mögé. Akárha a mindenség fojtaná magába lélegzetét, elült a szél is.
-Hiszen ez bűn lenne veled szemben, Mester - jött meg az apostol hangja. - Halálos vétek, amiért elkárhoznék... Gondolj bele, amilyen megátalkodott Kajafás meg a többi farizeus, még tán keresztre feszíttetnek vakságukban. Pilátus és az összes római légió sem védelmez meg tőlük, ha egyszer a markukba kaparintottak... Nem lehet egyéb e sugallat, hidd el, csakis az ördög műve!
-Tévedsz, Iskáriótes. E sugallat, amiképpen te nevezed, az Atya műve, nem másé...
Júdás erre betapasztotta mindkét fülét, hogy ne kelljen hallania Jézus rettentő érveit. Ám vacogó testéből csakhamar kifutott az erő, s kezei szárnyaszegetten hullottak alá a sötétbe.
-Az Atya kívánná hát kárhozatomat? - kérdezte alig hallhatón.
-Vésd eszedbe jól: a hitszegés is küldetés. S cserébe tettedért végtelen dicsőség lesz majd osztályrészed...
-Ugyan hol?
-A mennyekben, hol másutt? - Jézus olyan hangon beszélt most, akár egy körmönfontan mérlegelő, mézédes szavú kufár. - Az Atyaisten jobbján fogsz ülni velem együtt az idők végezetéig. Fénye beléd hatol majd, megtisztít minden szennytől, ami reád tapadt. Atyám házában a legfőbb hajlék lészen hát jutalmad... Mi többet akarhatnál ennél a mennyben?
-És a földön?... Hiszen ha megtenném, amit parancsolsz, emlékemet örök megvetés mocskolná be az emberek között. Nevem eggyé forrna az áruló névvel... Nem! Nem kívánhatsz tőlem ekkora áldozatot!
-Nem én kívánom, hisz mondtam már... Nyakasabb vagy még Péternél is, pedig mennyit szapultad őt keményfejűségéért!
Júdás csökönyösen hallgatott.
-Ó, Atyám - kiáltott az égen sűrűsödő fellegeken túlra Jézus -, miért nehezíted meg ennyire a dolgom?! Talán bizony nem elég teher magamat meggyőznöm?!
Az apostol erre már szégyenkezve horgasztotta le fejét.
Körülöttük úgyszólván teljes némaság ülte meg a júdeai tájat. Egy egész perc is eltelhetett, mialatt csak az alig kőhajításnyira mélyen alvó tizenegy tanítvány szuszogása hallatszott (Simon Péteré volt mind közül a legreszelősebb), no meg az egerésző baglyok surranó röpte.
-Ha én kész vagyok a kínhalálra is - folytatta Jézus, friss erőre kapva, jószerével újjászületve -, te gyönge lennél arra, hogy elárulj a nagytanácsnak, s aztán felkösd magad egy fára? - Biztatón, lángoló szemekkel ragadta meg legkedvesebb tanítványát, s a vállánál fogva közelebb, mind közelebb húzta a szíve felé; leheletük láthatatlan füstje egymásba keveredett. - Mosolyogva ringsz majd a kötélen, ígérem!
-Az öngyilkosság bűn - morogta még Júdás, de már érezte a zsigereiben, hogy elveszett.
Jézus hatalmasra nyílt szemével nézte, csak nézte a másikat, türelmetlenül lesve a végső válasz rebbenését, s gyötrő nyugtalanságában a szája szélét harapdálta. Hideg fuvalom kélt a fák közül, megrázta a zörgő leveleket az olajfák ormán, s libabőrt csalt mindkettejük karjára.
-Legyen meg - suttogta végül Júdás Iskáriótes, mereven a föld felé szögezve tekintetét. A következő szempillantásban egy kuvik suhant el fekete koponyája fölött.
-Véghez viszed hát? - könnyebbült meg Jézus, s jóformán eltaszította a boldogtalant. - Akkor eredj utadra, és vissza se nézz többé! Helyesen cselekszel, szemernyi kétséged se legyen felőle, és háborgó lelked megbékél majd az Atyában. Higgy benne s bennem!... No, eredj már!
Júdás botladozó léptekkel, ahogyan a csapszéktől csapszékig tántorgó föníciai hajósok szoktak a tengerparti városok sikátoraiban, vágott neki az ösvénynek. Mikor elnyelte görbe alakját az éjszaka, a Mester térdre roskadt, s így imádkozott:
-Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a keserű poharat, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!...
Addig-addig imádkozott így, mígnem érezte, hogy veríték helyett vér serked ki a bőrén. Micsoda kín ez, gondolta, micsoda kín...
Nagy sokára, mikor már belefáradt az imádkozásba és a félelembe, föltápászkodott, s visszasántikált a békésen horkoló tanítványokhoz. Kósza denevérek cikáztak felettük, ám jöttére eltűntek.
-Keljetek föl - mondotta csöndesen, s amazok kinyitották szemüket, majd csodálkozva pillantottak körül, borzas fejüket vakargatták, csipájukat dörgölték, s nem győztek mentegetődzni álomszuszékságuk miatt.
-Elég - vetett gátat szabadkozásuknak Jézus, hogy ők is meghallhassák a hegy lába felől közeledő, botokkal és kardokkal fölfegyverkezett, szörnyeteggé heccelt sokaságot, akiket a főpapok, vének és írástudók tüzeltek fel a Názáreti ellen.
A fáklyákkal hadonászó tömeg élén Júdás lépkedett, keserves képpel tekergetve a fejét, s csitítgatva a sarkában acsarkodókat. Midőn a Gecsemáné-kertbe vezető nyiladékhoz értek, megtorpantak, összetorlódtak, s egymást taszigálva, nyálukat fröcsögtetve szórták szidalmaikat a riadt nyájként Mesterük köré sereglő tanítványokra. Ekkor Júdás elvált a többiektől - azok tovább átkozódtak és rázták vadul az öklüket -, majd lesunyt fővel, akár a veszett eb, odasompolygott Jézushoz, s megcsókolta a bal orcáján.
-Köszönöm - lehelte Jézus a minden ízében reszkető iskárióti fülébe, azután fejedelmi mozdulattal hordozta végig tekintetét a hirtelen elnémuló bámész sokadalom fölött, s a beállott síri csöndben messze zengőn, tökéletesre sikeredett feddő hangsúllyal azt kérdezte: - Hát csókkal árulod el az Emberfiát?
Júdás megvonaglott, s ha Jézus nem tartja keményen széles bőrövénél fogva, alighanem a földre roskad. Végül összeszedte magát, s oldalvást lépett, mintegy utat engedve a templomőrség pribékjeinek, hogy szőrös kezükkel megragadják és elcipeljék a Messiást. A felindultságtól habzó szájú Péter ugyan még lemetszette ócska kardjával Kajafás egyik szolgájának fülét, de ez már mit sem változtatott a dolgok állásán...
A tanítványok idejekorán szétszaladtak, Júdás pedig az éj hátralévő óráiban minden tekintetben úgy járt el, amiképp a Mester meghagyta neki.
Bevégezve feladatát egy látomást vitt magával a túlvilágra, miközben lankadó porhüvelyét szelíden hintáztatta a szél a hatalmas, recsegő cédruság alatt, és a sivatag felől körébe gyűltek a dögkeselyűk. A napokkal később megfeszített Jézus Krisztus jelent meg ekkor lelki szemei előtt - az igaziak üvegén már a hajnal fényei tükröződtek -, olyasformán lógva a keresztfa irdatlan magányában, akár egy vásott kölykök által lécdarabra szögezett hófehér galamb: latrok közt az ártatlanság...

Yvy Creative Commons License 2003.07.22 0 0 626
e r g o s u m

villámlik
fényre fény
fényesedik az ég
vasderes
kígyózik
sistereg
irkálja ékírásos betüit
felizzó országutakat ostorol
nyikorgál az eukaliptusz
japánvörös nyitány
micsoda zene
kihallom muzsikájából
nagy karmester a szél
belémkapaszkodik
megleng
behatol testembe
folyik a víz
tócsák tükrében körtáncot dönög a szél
összefon a rózsafüzér fény
fényre
fény
rendíthetetlen minden
érzem vagyok

DEMETER ZSOLT

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 625
Simor András

MICHELANGELO-SZONETT

De a táblákat nem töretem én el!
Nem Gyula pápa miatt, se miattam,
hiszen mérgemet amúgyis kiadtam
vitázva tonzúrások seregével.

A végső percben magához szorítva
legyen memento, ki az igét őrzi,
habár népe az új bálványt köszönti,
s a szolgaság földjére vágyik vissza.

Mindörökké Mózesba bújva éljek,
harag korbácsa hebegő szavakkal,
bálványimádók között korszerűtlen.

Mert ő e helyről azt mondja tinéktek:
"Rab éjnél jobb a sivatagi hajnal,
hová a népet gőgömmel kiűztem!"

ZRÍNYI-SZONETT

Adj pennámnak erőt, úgy irhassak, mint volt,
komornyik Gyöngyösi uram inkább kellett,
aki a vadkannak nem mutatott mellet,
és gonosz halálig nem vitt szörnyű titkot

arról, hogy szent királyt hűn szolgálni
nincs ok,
viszont kellemetes metszésű sort ellett,
lírai panaszra pennájából tellett,
hiszen irigyelte a nagyúri hintót.

Nótárius uram, ki zseni mellesleg,
versed kijavítja, úgy tetszik ezeknek,
király urunk Isten tartsa egészségben.

Rúg és kapál versed, míg nem jut társához,
lángot fúj szájában, szüvében halált hoz,
Istennél protestál miértünk az égben.

VÖRÖSMARTY-SZONETT

Hol a nagyobb rész boldogsága? - kérdi
a Kétszáz Éves, nézi földgolyónkat,
hol a tengődők sorsa egyre rosszabb,
a kufárokról pedig kár beszélni.

Könyvekből lopott reménység, bár fércnyi,
és ózonlyukra sem varrható foltnak,
szövögeti folyvást költő-utóhad,
Ádám a Föld vonzásából nem lép ki.

Mennék a Jegekhez találni enyhet,
vergődő kedvem odavan egészen,
Vörösmarty Mihályra nincs kereslet.

Az emberiség Ixión-keréken,
ki tudja meddig még, pörögve senyved.
Halálig dolgozom, munkám bevégzem.

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.22 0 0 624
Szervusztok.
Ilang,Yvy,megint szépet hoztatok!:-)

Kohán Zsuzsa

ÍTÉLET

Ahogy vízcseppek a bádoglavór alján,
koppannak dobhártyámon a napok.
Szám széléről sikolyt törlök.
Tenyeremben eszelős hallgatás.

Naponta építek emlékekből valami
hozzám hasonlót.
Kong a léptem.
Üvegszemben csillan megint a nap.

Kicsorbult a szavak éle.
Tagjaimban síri csönd.

Nálad felejtettem magamat.

ilang_ Creative Commons License 2003.07.22 0 0 623
-
Sz.Jeszenyin: ELMEGYÜNK EGY KICSIT MOSTAN INNEN

Elmegyünk egy kicsit mostan innen,
oda, hol csönd s boldogság fogad.
Készítem is, amit el kell vinnem,
mulandó-romló cókmókomat.

Tág határ, ti drága nyírfa-erdők,
homok-rónák, ti előttetek,
előttetek, semmibe tünendők,
nem tudom titkolni könnyemet.

Mert szerettem, nagyon is szerettem,
mi a léleknek testet adott.
Nyárfák csendjét, ahogy rezzenetlen
bámulták a rózsaszín folyót.

Elgondoltam sok bölcset-bolondot,
eldaloltam bajt és örömet:
voltam e bús földön mégis boldog,
mert szívem kedvére verhetett.

Boldog voltam, asszony ült ölemben,
hevertem fűben, virág között.
A barmot is öcsémként vezettem,
öklöm egyet főbe nem ütött.

Nincsenek ott, tudom, szagos erdők,
nem zizeg ott hattyúnyakú rozs.
Szívem az örökre eltünendők
hada láttán ezért bánatos.

Tudom, hogy ott hasztalan keresnék
homályban aranyló réteket.
Azért is oly drágák, kik velem még
együtt élnek, emberek.
-
fordította: Illyés Gyula

Yvy Creative Commons License 2003.07.22 0 0 622
Hajnali séta

Láttam:

az ég felettem genciána-kék,

és az első érkező sugár

a bükkös-erdő sudarára lép,

és éreztem, hogy dobban a szívem,

s avarra-lépő vágyra lelkesül.

Akit kerestem, nem találtam:

hát elindultam egyedül.

Hanem mikor a bükkerdőbe értem

s megláttam a sok nevető madárt:

csapongó kedvem őszi búra vált.

Akkor megláttam: hullnak már a lombok,

s peregnek halkan: mindjárt itt az ősz,

és árva leszek én is, mint a dombok.

Rigó rebbent a csillogó gyepen,

s amerre mentem: könnyes volt a hajnal,

és harmatos volt mind a két szemem.

Wass Albert

Törölt nick Creative Commons License 2003.07.21 0 0 621
EMLÉKEZLEK

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölémborulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Ágai Ágnes


cheshirecat Creative Commons License 2003.07.21 0 0 620
÷)
Előzmény: Törölt nick (619)
Törölt nick Creative Commons License 2003.07.21 0 0 619
OFF
Ebből azt gondolom,annyi igaz,hogy létezésünk önmagunk számára történő bizonyítása csakis érzékszerveink által történhet.A találkozás,mint olyan,érzékszervi benyomás..De ebben az értelemben a virtuális találkozás is bizonyítása lehet létezésünknek,hiszen a fizikai távollét önmagában nem lehet akadálya a találkozás észleletének.Ebből az aspektusból tekintve viszont létezésünk exact bizonyítéka lehet egy találkozás lehetőségének gondolata is...
ON
Előzmény: cheshirecat (616)
Yvy Creative Commons License 2003.07.21 0 0 618
Álom-ének

Az álmok tengere furcsa szerzet
ott lélek léleknek üzenhet,
s szív vallhat szívnek szerelmet.
Ott minden - mi itt nem - lelhető
ott vagyunk Isten is - világot teremtő.

Az álmok világa furcsa szerzet
az álmokban virág vall virágnak szerelmet
az álmokban, ki' van, mind angyalok
fejükön fénylő tündér-glória ragyog.

Az álmokban ritkán van szenvedés
s ha fáj is, mit élsz - jön az ébredés.
Az álmokban zöld a fű, és minden vidám
az álmokban mindig süt a nap,
mint szép őszi délután,
amikor Ő jött feléd,
megfogtad szép kezét,
s azt hitted, mindez örök... -

Az álmokban így van mind' -
a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
De sebaj! újra itt az éj,
csukd be szép szemed,
álmodj és remélj!

Őri István

cheshirecat Creative Commons License 2003.07.21 0 0 617
W.H. Davies
Macska, éjjel

Két csupasz szemet látok az
utcán túl, a kapu alatt;
két szemet, mely nem hunyorog
s zöld fénnyel arcomon kutat.

A macska mind oly idegen –
ha csak egy, álmom elviszi;
rám tűz két szem, és nem tudom,
van-e mögöttük valaki!

Szabó Lőrinc fordítása

cheshirecat Creative Commons License 2003.07.21 0 0 616
„George Berkeley elve szerint akkor létezünk,
ha […] találkozunk valakivel; és a másik is
csak azáltal van, ha találkozik mivelünk. Tehát
csupán találkozásaink révén találkozunk magával
a világgal is?”
Miguel de Unamuno
ilang_ Creative Commons License 2003.07.21 0 0 615
-
R.Burns: AZÉRT IS, AZÉRT IS

Tisztes szegény vagy, s lóg a fejed,
de lóghat-é ezért is?
Vesd meg a szolgalelkeket,
fel a fejjel, azért is!
Azért is, azért is,
bármi nehéz, azért is,
a csillogó rang nem arany:
az ember az, azért is!

Hogy gúnyád gyatra s ételed
sovány: ne bánd, azért is!
Cekekre hagyj bort, selymeket,
te számítsz, csak azért is!
Azért is, azért is,
bármi cifrák, azért is;
igaz ember lehet szegény,
király köztük, azért is.

Nézd azt a tökmag lordot ott,
hogy henceg - de miért is?
Bár egy szavára száz forog,
kófic marad, azért is:
azért is, azért is,
rendje s csillagjaért is;
ha szellemed független, ép,
kikacagod, azért is.

Adhat grófságot a király,
címet s dús pályababért is,
becsületet adni nem áll
módjában, csak azért is!
Azért is, azért is,
hajtson becsvágy, azért is:
a józan ész, a becsület
a legfőbb rang, azért is.

S fohászom most oly kort idéz,
- mert eljön majd, azért is -
melyben a földön érdem, ész
diadalt ül, azért is.
Azért is, azért is,
jön az a kor, azért is,
midőn testvér lesz mindenütt
az ember, csak azért is!
-
fordította: Jékely Zoltán

Yvy Creative Commons License 2003.07.21 0 0 614
A KALANDOR

A semmittevés lován,
A semmittevés lován,
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó, bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

Nem tudja ő, hogy merre tart
S nem emlékezik: - mit akart
S nem kérdi többé, hol pihen...
Néz felhőt, lombot és kiken
Egy hűsebb élet fénye ott világol:
A téli csúcsok felé néz a vándor...

És óhajtana lenni téli hó,
Vagy vágyna lenni pusztán délibáb
És mindaz: mi e földi lét fele, -
Mely sápadtabb, mert nincs vérrel tele...
Mi eltünik - s nem mondta: élni jó!
S vidáman múlik el s nem éri vád
Az Alkotót, hogy mit művelt vele.

Az úton mendegél és egyre jobban
- Hogy erről álmodik, - a szíve dobban:
Ha nem üldözné többé vér szaga...
Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna...
S ha ő volna az örök éjszaka:
Az emberszívekben tanyázna...

Füst Milan

cheshirecat Creative Commons License 2003.07.21 0 0 613
Lászlóffy Aladár:
Esti ima

Az esteledés elsimul tán,
nagyobb válságok véget értek:
Rómába ágyúzna a szultán,
monoxid feszülne a vérnek,

Seherezádék tündökölnek,
Schweitzer olt fehér orgonákat,
mohikán üzent a görögnek,
hogy minden kezdőképet ráhagy,

üstdobok biztatják a tankot,
Beethoven szállt be, hogy segítsen,
Bizáncban tépik a harangot,
hogy kézen fogjon már az Isten,

ahogy a méhész szokta ősszel,
Tolsztoj benéz az oroszokba…
Igazán. Tényleg. Mikor jössz el?
Nem megyünk egymással itt sokra.

Egy-két halált még elviselne,
a lábad elé visszaülne
az elme gőgös önszerelme,
de minden visszahull a fűbe,

és folyton este lesz a fűben,
hol oszloprendek, dómok, népek
egyre épebben, gyönyörűbben
összetöretnek s visszalépnek,

mert folyton este lesz olyankor,
mert folyton este lesz azonnal.
Mikor virrad reánk olyan kor,
mely meglep végre vigaszommal?

Yvy Creative Commons License 2003.07.21 0 0 612
R.M.Rilke

A SZÖKŐKUTAKRÓL

Nem tudtam ennyit a szökőkutakról,
e képtelen üvegfákról sosem.
Szólhatnék róluk, mint a könnypatakról,
amit nagy álmoktól megszállva egykor
ontottam, majd feledtem bűnösen.

Feledtem hát, kezét mint nyújtja gyakran
az ég sokaknak, gondban, zűrzavarban?
Páratlan nagyszerűt tán sohse láttam
az ősi park kaptatóján, a halkan,
reményhozón közelgő alkonyatban,
az idegen lányok sápadt dalában,
amely már túlcsordult a dallamon,
s valóvá változott, hogy szabadon
tükröződjék a tág szemű tavakban?

Mi a szökőkutakkal összekapcsol,
föl kell idéznem emlékeimet,
s a leborulás súlyát érzem akkor,
amelyben viszontláttam a vizet:
s tudok ágakról, melyek földre néztek,
hangokról, melyek apró lánggal égtek,
tavakról, mik balgán a partszegélynek
vonalát szajkózták, s görbék maradtak,
esti égboltokról, melyek nyugatnak
üszkös erdőitől eltávolodtak,
s másképp domborultak és alkonyodtak,
mintha csalódtak volna a világban...

Feledtem hát, hogy megkövült magányban
él a csillag, s szomszédjához mogorva?
Hogy a világok csak a zokogásban
társak a térben? - Tán az égnek orma
miénk, ott élünk más létekbe fonva,
s fölnéznek este ránk. Talán gyakorta
dicsérnek minket költőik, s fohászok
szállnak felénk. Tán ismeretlen átkok
célpontja vagyunk, melyek sohse fognak,
szomszédai egy istennek, akit
szintünkön vélnek, míg árván zokognak,
kiben hisznek, s kiből kijózanodnak,
s képmása annak, ha lámpásaik
őt kutatják, s tűnő, hatástalan
fényük szórakozott arcunkon átsuhan...

Kálnoky László fordítása

Yvy Creative Commons License 2003.07.21 0 0 611
R.M.Rilke

A NAP LENYUGSZIK

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

Fodor András fordítása

ilang_ Creative Commons License 2003.07.21 0 0 610
-
Kassák Lajos: ÉVFORDULÓ

Tíz éve, hogy kinyitottam egy ajtót
s te ott álltál mögötte a fényben
tíz éve, hogy kinyitottam egy ajtót
s te ott álltál mögötte a fényben
tíz éve, hogy kinyitottam egy ajtót.

Szemem nem vettem le rólad azóta
tengerem vagy te és a vitorlám
szemem nem vettem le rólad azóta
tengerem vagy te és a vitorlám
szemem nem vettem le rólad azóta.

Te engem tükrözöl én is csak téged
s együtt rejt el az álom mély vize
te engem tükrözöl én is csak téged
s együtt rejt el az álom mély vize
te engem tükrözöl én is csak téged.

Így lettél legszebb költeményem tárgya
föld ahogy összecsendül az éggel
így lettél legszebb költeményem tárgya
föld ahogy összecsendül az éggel
így lettél legszebb költeményem tárgya.

Szívem falára írtalak fel, kedves
s azt is, hogy vörös vagy és fiatal
szívem falára írtalak fel, kedves
s azt is, hogy vörös vagy és fiatal
szívem falára írtalak fel kedves.
-

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!