Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Lelkiismeretem, barátom,
nékem mily nagy nyugalmat ádsz most:
eleddig ez nem volt szokásod,
mióta csak eszemmel élek.
Mert mióta eszemmel élek,
lefolyt időm minden szakában
csak rágton-rágtál, mint a féreg,
élvén velem örök viszályban;
nem vádolhatlak tompasággal,
mindenkor ellenem morogtál,
minden tettemre vicsorogtál,
bármily rejtve esett is épp meg.
Noha belátom, méltán
sújt engem büntetésed:
felfedted titkos vétkem,
mely okozta szökésed;
kemény igaztevésed
taszított magányomba.
Megszűnt a könyörület,
mely egykoron vendégelt.
Milyen zár reteszelte
előlem el az Édent?
Rút érzéketlenségem
tartja eltorlaszolva.
Látom: kár itt a sírás,
sóhajtás, könyörgések;
nem használ olvasás sem,
hogy magamra eszméljek;
szólni hiú kisérlet
arról, mi szívem nyomja.
Szólni hiú kisérlet,
gondolni képtelenség:
a Vég a kín küszöbjén
megtorpan, által nem lép,
mert nagyobb tengereknél
kínszenvedésem pokla.
Ha akadna halandó,
ki ezt csupán megsejtse:
nem állná meg anélkül,
sűrű könnyét hogy ejtse.
Uram, pőrén ne ejts Te
ellenséges marokba.
Megyek, mint Uriás ment
puszta kézzel csatába:
tudom, ott kell pusztuljak
tusakodván hiába;
és senkitől se szánva
halok meg eltapodva.
Vagy hol van az a fegyver,
amellyel magam védjem,
és sorjában lebírjam
temérdek ellenségem?
Gonosz utakra tértem
Sámsonként, gúzsba fonva.
Látom, kegy volt ez is csak,
mert szerelemre szított;
elnézted lázadásom,
hogy Hozzád visszasírjak:
de szíved nem hajlítod
kitartó ostromomra.
Elindulok, Uram, hát
keresvén születésed,
szemlélni kezdem ímmár
keserves szenvedésed;
nem érzek benne mézet:
szerelmem dér tarolta.
Saját gyötrelmem láttán
legottan ráz a sírás;
de ez a sírás száraz,
szívetfojtó szorítás.
Van-é Kívüled ím más,
ki íly kegyetlen volna?
Bámultam a tengert, a véghetetlent,
Orcám, hajam locsolta már a hab,
Nyugat felé az alkony ezalatt
Kigyult, szelektöl sirt a végtelen csend.
A partra szállt lármás, sirály-sereg fent.
"Jaj - szóltam - én csak but kaptam, sarat,
Aranymagot, gyümölcsöt ki arat
E bus mezőn, amely vajudva fetreng?"
Szakadt-hasadt csupa lyuk volt a varsám,
De beledobtam mégegyszer a harsány
Tengerbe, várva, hogy mit ád a sors.
Egyszerre aztán - ó csoda! - a gyors
Vizen, sötét, csuf multamból, a ködből
Egy gyönyörü ezüst-test tündökölt föl.
-
fordította: Kosztolány Dezső
Krisztus jövel, segíts, nyujtsd a kezed,
Mert tusakszom itten, elhalóbban,
Mint Simon ama galilei tóban:
Az élet bora porba öntetett.
Szivem az éhség, inség fészke lett,
Mint puszta ország, hol csak sirató van.
Rám kárhozat, pokolkin vár valóban,
Ha majd számolni kell, Uram, neked.
"Ő alszik tán, vadászik, lovagol,
Mint Baal, kinek sötét nevét mogorván
Papok kiáltják Carmel tar hegyormán."
Nem, éj előtt meglátom valahol,
Bronzlábát, gyolcsruháját s az igazság
Sebzett kezét, bus, fáradt emberarcát.
-
fordította: Kosztolányi Dezső
S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom, hogy megélek magam is,
néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom,
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.
S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.
Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.
Talán az egyik legelgondolkodtatóbb éneke.
..érezzük,hogy így kellene,de gyengék vagyunk a megvalósításhoz-kevélységből,győzniakarásból..:-)
"Amit legyőzünk, kicsit érő,
s kicsinnyé tesz a diadal"
A NÉZŐ
Nézem a vihart, mely tépi a fát:
ellangyosult napokból kél fel,
szorongó ablakomra ráver
s a messzeségből jön oly hírrel,
mit barát nélkül szív nem bír el,
Nővér nélkül nem ölel át.
A vihar rohan és átformál,
erdőn s időn keresztüllép,
s időtlen minden ott, ahol jár,
a táj, akár egy ősi zsoltár:
komolyság, súly és öröklét.
Amivel küzdünk, míly parányi,
a ami velünk küzd: végtelen.
Hagynánk e vihart úrrá válni
rajtunk úgy, mint a földön bármi,
mi is tág lennénk s névtelen.
Amit legyőzünk, kicsit érő,
s kicsinnyé tesz a diadal,
ami örök és égigérő,
nekünk hajolni nem akar.
Az angyal ő, az Ószövetség
küzdőinek ki megjelent:
ellenfelének vágya láttán,
mely megfeszült, érchúr a hárfán
ujjával érintette testét,
s mély dallamokat pengetett.
Kit ez az angyal letarol,
- s ő oly gyakran felhagy a harccal, -
az naggyá nőve, büszke arccal
lép ki a kemény kéz alól
mely átformálta rátapadva.
Nem csábítják diadalok.
Úgy növekszik, hogy győztes rajta
Az, ki mindig a nagyobb.
Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyu útja,
mellyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyut látsz elmerülni: -
A vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmulik alatta,
s boldogan gyűrűzik föl a hab,
míg a hattyu csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.
Hiszek mindabban, mit sose mondtak még,
legszentebb érzéseim szállni hagyom.
Minek akarását mások sose merték,
kitárva önként odaadom.
S ha ez túl sok, bocsásd meg, de hisz,
Uram, nem gondolok másra:
erőm legyen ösztön, mely egyre visz
s nem tusakodik tétovázva.
Mert így szeret téged a gyermek is.
Mint torkolat árja, ha tengerbe olvad
kitárt karokkal öntve özönét,
jövök haza, egyre feléd,
és vallani, téged hirdetni akarlak,
mint más soha még.
S ha ez gőg, hát hagyd, hogy imámban
maradjon e gőg:
komolyan és magányban
felhőkbe burkolt arcod előtt.
Hajad háljon gabonában,
szemed gátszakasztó árban,
ajkad kékrealvadt vérben,
hangod ágak zöld neszében.
Múlj át, végleg oldhatatlan
magánnyal vert szenvedésem,
múlj át örök fehérségen,
szépre meszelt szegénységen.
Múlj át abba, amit érek,
tejjel táplált levelekbe,
tejtől terhes fellegekbe,
dombra kúszó gabonába,
völgybe áradt víz szagába,
minden fénybe, minden hangba,
ami nem hagyott magamra.
Amíg kéred, addig fájok,
addig kérlek, míg megbánod,
addig követnek az árnyak,
meg nem fojtok minden árnyat.
Hajad háljon gabonában,
ajkad annak illatában,
szemed háljon meg az égen,
hangod mindent oldó szélben.
A szerelem kellékei megmaradtak –
hová tünt a szerelem maga?
Elrejtőzött.
Mint az isteni Krisna,
öltözött ezer alakba.
Jázminbokorba bújt, ott illatozik,
villódzik mólólámpa imbolygó pirosában,
úszik az égen a távolodó repülő morajában.
Még hol keressem?
Sejtelmes-sűrű hajnali hóesésben,
a telihold szomorújátékában éjjel,
szeles vonatperonok esőszagában,
vagy egy verkli töredezett dallamában, ősszel,
mikor vörösek már mind a platánok,
de rezzenetlen-kék az égbolt?
Üres hidak hosszát kilépve,
idegen nagyvárosok labirintusában,
emberi közönytől fásultan, forgalom zajától bódultan
keresed a rejtőző szerelmet.
Ahogy most itt megyek
már sokszor mentem itt
most mégsem úgy megyek
mint máskor menni szoktam,
Ahogy most itt megyek
mint annyiszor már mentem
most mégsem úgy megyek
mint akkor ahogy mentem,
Ahogy most itt megyek
másképp tudom már mindazt
és most másképp megyek
mint akkor ahogy mentem,
Ahogy most itt megyek
már annyiszor itt mentem
most mégis úgy megyek
hogy többé sose mentem.
napról napra minden napunk
apránként kicsinységbe csúszott lépés
út az utolsó szótaggal bezárt idő
kapuján át a poros halálhoz tűz
a múlt bolondok fénye ránk
hisz bolondok vagyunk bolondok szemefénye
parányiság tűnő árnyékunk az élet s feszeng
mint bohóc ideje színpadán
ha hallja: nincs nevetés
meséje őrjöngés és nincs tovább
Ha véres volt a keze, tenyeréből
miért ettek mai kárhoztatói?
Falánkságuk legyőzte volna végül
utálkozásukat s buzgón lenyalták
a tenger lucskot "hóhéruk" kezéről?
Így válhatott a szóban forgó végtag
pápai parolára érdemessé?
És a Szent Jobb, melynél vérszennyesebbet
alig láttunk a századok során?
Ma is előtte hull térdre az ország
az augusztusi fény harangszavára.
Nem, ez nem párhuzam, bár nincs a széles
történelemben Jupiter s ökör,
csak egy-egy botcsinálta Ábrahám van,
ki gyermekét is kész leölni, hogy meg-
óvja népét önpusztító dühétől,
megbékítve a Seregek Urát is
a lét s nemlét ideiglenes határán.
