Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Emléked most már így marad velem:
mikor karod csüggedten hanyatlik,
forró karom átfűzi hirtelen
és árnyas arcod a szívemre hajlik.
A városon homályos füst-lepel,
itt fenn a dombon szél motoz a lombban,
és most szerelmünk tisztább lángra lobban,
mióta tudjuk, egyszer válni kell.
Hajnalban jőjj el, akkor indulok,
és búcsúszavad hozd el a szemedben,
így lássa hív és szomorú szerelmem,
emlékeimben hogyha fölragyog.
Ó Morna, gyönge, szélsodort virágom!
Higgy hát nekem, s vigaszom elfogadd:
végigálmodjuk mind az álmokat,
s hozzád az utat újra megtalálom.
De ránkborul kísértet-éjszaka,
átszövik zeg-zug röptű denevérek.
Végső vigaszra vársz, te csüggedt lélek,
de bennem sem él hitem vigasza.
Elengeded karom reménytelen,
tekinteted átfúrja a sötétet,
és fel nem oldja könny a szenvedésed.
Emléked most már így marad velem.
-
fordította: Rab Zsuzsa
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek s nagyon
félek a büntetéstől.
Halandó, hallod-e dalom,
vagy zúgod csak, mint a vadon?
Ölelj meg, ne bámulj vakon
a kifent rohamkéstõl -
nincs halhatatlan oltalom,
akinek panaszolhatom:
félek a büntetéstől.
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől -
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
félek a büntetéstől.
Elmész,
ahogy elmennek az égbe
a csillagok, a hajnal
eltévedt gyermekei,
elmész,
ahogy elhúznak az égbe
a madarak bukdácsoló hajói.
Mit kerestek az égben?
A mi homályunk erősebb a hónál.
A mi napunk
mindörökre esendőbb, mint a szív.
És a daru
hajócskája se más -
csak egy
szélben megpörgetett madártoll.
Elmész.
S én elbocsájtlak,
mert kiürültek
darvaim-fogytán a szeptemberek.
Isten veled.
Álmatlan álmokig,
a hajnalig,
mely útját vesztve bolyong a világban.
-
fordította: Baka István
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyérkéd
ráncai is most terveződnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szőnek;
Te, aki vagy, de nem vagy mégsem,
hallgass meg engem, akinek már
tenyérráncai levelek
erezetébe visszafutnak
halforma lábnyomaim is
zavaros pocsolyákba bújnak,
körmeimet várja a föld:
éjében holdakként ragyognak;
hallgass meg engem Te, kinek
adatik megszületni holnap.
Itt állok én, s szívem köré
a vérerek úgy tekerednek,
mint kígyó a tiltott gyümölcsre;
miféle istenátka vert meg,
hogy irtózik tőlem a föld;
magamat kikkel fölfalatném,
szívükből-szájukból kivetnek?
Magamból bujdosnék - hová?
Idegeim, mint elszakadt
vezetékek, egymásra hullnak;
fölszikrázom, de nem zuhog
a szomjas földekre a zápor
a mennybolt száraz homlokáról,
csak összezúzódott madarak, csak
megőrült álmaim dere.
Itt állok én, Te eljövendő -
de hát mit adhatok neked?
gyermekkorom: vattacukorral
beragacsolt ünnepeket?
hogy édeskés lett, mire számhoz
ért a szó: szabadság, jövő;
adjam a díszletek aszályát,
az indulókat recsegő
májusi utcát, céllövöldék
durrogását, vagy ami most
sokasodik, magunkban is,
a táblákat, hogy Eladó,
magánterület, Belépni tilos?
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyerked
ráncai is most terveződnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szőnek -
amiért megszületned, élned
érdemes, bennünk nem leled meg;
hogy újra mondd az anyanyelv
minden szavát, meg kell születned,
hogy a világot elnevezzed:
a szépet szépnek, a szerelmet
szerelemnek, az igazságot
igazságnak, és magadat,
akiben élőbb lesz az élet:
minden jövendő kezdetének.
Ajánlom A.M.-nak,ellopásra..:-))
/szerintem éppen a Te topicodba illik!:-)/
**************
Ágai Ágnes
LEVÉL Y-NAK
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem ? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint....,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Elmúlt az idő is, a tér is el,
a fehér éj, éles fényeivel,
kristályban a nárcisz az asztalodon,
a szivar meg a füstszalagok,
s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon,
arcod még visszaragyog.
Elmúlt az idő, a tér is el.
Te se tudsz segíteni semmivel.
Lelkiismeretem, barátom,
nékem mily nagy nyugalmat ádsz most:
eleddig ez nem volt szokásod,
mióta csak eszemmel élek.
Mert mióta eszemmel élek,
lefolyt időm minden szakában
csak rágton-rágtál, mint a féreg,
élvén velem örök viszályban;
nem vádolhatlak tompasággal,
mindenkor ellenem morogtál,
minden tettemre vicsorogtál,
bármily rejtve esett is épp meg.
Noha belátom, méltán
sújt engem büntetésed:
felfedted titkos vétkem,
mely okozta szökésed;
kemény igaztevésed
taszított magányomba.
Megszűnt a könyörület,
mely egykoron vendégelt.
Milyen zár reteszelte
előlem el az Édent?
Rút érzéketlenségem
tartja eltorlaszolva.
Látom: kár itt a sírás,
sóhajtás, könyörgések;
nem használ olvasás sem,
hogy magamra eszméljek;
szólni hiú kisérlet
arról, mi szívem nyomja.
Szólni hiú kisérlet,
gondolni képtelenség:
a Vég a kín küszöbjén
megtorpan, által nem lép,
mert nagyobb tengereknél
kínszenvedésem pokla.
Ha akadna halandó,
ki ezt csupán megsejtse:
nem állná meg anélkül,
sűrű könnyét hogy ejtse.
Uram, pőrén ne ejts Te
ellenséges marokba.
Megyek, mint Uriás ment
puszta kézzel csatába:
tudom, ott kell pusztuljak
tusakodván hiába;
és senkitől se szánva
halok meg eltapodva.
Vagy hol van az a fegyver,
amellyel magam védjem,
és sorjában lebírjam
temérdek ellenségem?
Gonosz utakra tértem
Sámsonként, gúzsba fonva.
Látom, kegy volt ez is csak,
mert szerelemre szított;
elnézted lázadásom,
hogy Hozzád visszasírjak:
de szíved nem hajlítod
kitartó ostromomra.
Elindulok, Uram, hát
keresvén születésed,
szemlélni kezdem ímmár
keserves szenvedésed;
nem érzek benne mézet:
szerelmem dér tarolta.
Saját gyötrelmem láttán
legottan ráz a sírás;
de ez a sírás száraz,
szívetfojtó szorítás.
Van-é Kívüled ím más,
ki íly kegyetlen volna?
Bámultam a tengert, a véghetetlent,
Orcám, hajam locsolta már a hab,
Nyugat felé az alkony ezalatt
Kigyult, szelektöl sirt a végtelen csend.
A partra szállt lármás, sirály-sereg fent.
"Jaj - szóltam - én csak but kaptam, sarat,
Aranymagot, gyümölcsöt ki arat
E bus mezőn, amely vajudva fetreng?"
Szakadt-hasadt csupa lyuk volt a varsám,
De beledobtam mégegyszer a harsány
Tengerbe, várva, hogy mit ád a sors.
Egyszerre aztán - ó csoda! - a gyors
Vizen, sötét, csuf multamból, a ködből
Egy gyönyörü ezüst-test tündökölt föl.
-
fordította: Kosztolány Dezső
Krisztus jövel, segíts, nyujtsd a kezed,
Mert tusakszom itten, elhalóbban,
Mint Simon ama galilei tóban:
Az élet bora porba öntetett.
Szivem az éhség, inség fészke lett,
Mint puszta ország, hol csak sirató van.
Rám kárhozat, pokolkin vár valóban,
Ha majd számolni kell, Uram, neked.
"Ő alszik tán, vadászik, lovagol,
Mint Baal, kinek sötét nevét mogorván
Papok kiáltják Carmel tar hegyormán."
Nem, éj előtt meglátom valahol,
Bronzlábát, gyolcsruháját s az igazság
Sebzett kezét, bus, fáradt emberarcát.
-
fordította: Kosztolányi Dezső
S ha százszor becsapnak és ezerszer csalódom abban,
kinek szívemet, mint álmából a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én,
s ha tulajdon fiam tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,
s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben,
s ha rágalom kerít be - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben,
akkor se mondom, hogy megélek magam is,
néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom,
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú, ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem,
nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík,
a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Ó, élet fái, mikor ér a tél?
Nem értünk egyet. Ösztön, mint a vándor-
madarat, nem visz. Késve-maradozva
kapunk föl egy-egy szélre hirtelen
s hullunk megint le részvétlen tavakra.
Nyílást, hervadást egyformán tudunk.
Bár oroszlánok járnak valahol még,
s míg pompáznak, nem ismernek hanyatlást.
S mi, egyet vélve váltig, már a másik
gerjedését érezzük. A közellét:
ellenségünk. Nem párkányon bolyongnak
egymásban is a szeretők, noha
egymásnak hont, hajszát, távolt igértek?
Az ellentét alapja készül itt
a perc rajzához, fáradságosan,
hogy lássuk; mert nagyon világosak
velünk. Nem ismerjük az érzés
kontúrját, csak mi kintről alakítja.
Ki nem ült szíve függönye előtt
szorongva? Szétnyílt: búcsújelenet volt,
könnyen megérthető. Az ismerős kert,
s halkan megbillent -: csak most jött a táncos.
Nem az. Elég. S bármilyen könnyed is,
álruhában van, polgár lesz belőle
és konyháján át megy be a lakásba.
Nem kellenek e féligteli maszkok,
inkább a bábu. Az telt. El fogom
tűrni az irhát és a drótot és
bamba arcát. Itt. Előtte vagyok.
Ha kihunynak is a lámpák, ha azt
mondják is: Vége - s szürke léghuzattal
meg is csap a színpadról az üresség,
s ha nem is ül már néma őseim
közül velem itt senki, nő se, sőt a
kancsal barnaszemű fiú se: mégis
maradok. Mindig van látnivaló.
Nincs igazam? Kinek oly keserű volt
a lét, létemet ízlelve, apám,
ki kényszerem első zavart levét,
ahogy nőttem, ízlelted újton-újra,
s jövőm idegen zamatán tünődve
vizsgáltad, ha ernyedten föltekintek -
apám, ki bennem, mióta halott vagy,
reményem mélyén gyakran ott szorongsz
s közönyt, a holtak közönyét, közöny-
országokat adsz föl kis sorsomért:
nincs igazam? S nincs igazam, ti, kik
szerettetek, felétek sarjadó
szeretetemért, melytől untalan
eltértem, mert a tér orcátokon,
mivel szerettem, világtérbe tágult,
s abban nem voltatok már... Ámha kedvem
van a bábszínpad előtt várni! nem:
oly merőn nézni, hogy fölérni végül
nézésemmel, játékosul csak angyal
rángathatja a bábukat magasba.
Angyal és bábu: az lesz csak a játék.
Így olvad össze, amit szűntelen
megosztunk, amíg itt vagyunk. Csak így
alakul ki az egész pálya íve
évszakainkból. Ilyenkor fölöttünk
az angyal játszik. Ők ne sejtenék, lásd,
a haldoklók, hogy mennyire csupán
ürügy itt minden művünk? Semmi nem
egy önmagával. Ó, gyerekkori
órák, mikor az ablakok mögött
több volt múltnál, s nem volt jövő előttünk!
Nőttünk, igaz, s mohón is, hogy hamar
nagyok legyünk, félig értük: akiknek
egyebük sem volt már, mint hogy nagyok.
S mégis boldoggá tett a Maradandó,
utunk egyedülségében - s csak álltunk
a senkiföldjén, játék és világ közt,
a térben, mely a kezdet kezdetétől
egy tiszta tény számára született.
Ki mutat gyermeket, úgy, amilyen? ki
emeli égre? ki adja kezébe
a messzeség mércéjét? szikkadó
szürke kenyérből ki készíti - vagy, szép
alma csutkáját, szájában ki hagyja
a gyermekhalált?... Gyilkosba belátni
könnyű. De ez: a halált, az egészet,
s még az élet előtt, ilyen szelíden
tartalmazni, s gonosznak mégse lenni:
leírhatatlan.
