Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Itt, a kék Balaton partja virányain, Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág, Hol dús búzakalász rengedez a mezőn, S a halmok koszorús oldalain ragyog A százféle gyümölcs s a zamatos gerezd; Itt a keszthelyi zöld parton emelkedik A csendes Helikon. Jöjjetek, ó szelíd Áon szűzei, és verjetek itt lakást! Nézzétek, mi kies sorhegy ölelgeti A tér telkeit és a vizenyős lapályt; Itt leltek gyönyörű thessali berkeket, Bércforrást, susogó völgyeket és homályt. Gyakran múlatoz itt hínaras öblöken Nereus, sáskoszorús nymphaleányival; Gyakran zengeti itt Árion énekét A hold fénye alatt gerjedező vizen. S nézzétek, hol ama már feketült falak Látszatnak, menedékváratok ott vagyon! Ott vár títeket egy bölcs, s kebelébe zár Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi Századnak született, s aki virágkorát Rómának ragyogóbb színre derítené.
Szürkülve hullt est varázsa… S mint madár a szomszédos szobából, Fedve banális szavak falától, Zeng a lélek csaló hallgatása:
Olyan volt majdnem, mint egy álom: Fénytelen nap a láthatáron, És figyelve ránk a karcsú hold Vagy amit a kettő közt kibont Titkos szív, egy dobbanásra hűl Smaragd mezőben az arany virág, Mi vérző nyitja szirmait reánk, Majd csillaggá kövül…
Ajkunkon kiszalad, Madár köti magát zsinórra, Megnemértésbe gyilkolva, A hang, Betörve értelmét a szóba, Amit ha egyszerre a két szív mond Meredek egeket bont Fényes úttá, hajóknak tengerré, S küldi őket, hajtja maga elé Echózó mérő-ónnak, hogy viharban szélben Bátrabban nézzen…
Egy pillanatra ott álltunk, (Remény felett, bűntudat mélyen Tudjuk most már, örökre értem) Hol egyszer sok, sok ezer átjut, Rajtunk volt a sor, s nem voltunk készen…
S talán naiv butaságunkban Játszott, kívülről tudott Játék nélkül, mi most kátyúba jutott, Mosolyként dalként, csak úgy véletlen Ajkunkon a szó magától kibuggyan, Mint régen már, Mint régen már, Vagy visszajön majd még egyszer tán, De nem az életben, nem ez életben.
Amint Sziddhárta maga mögött hagyta a ligetet s vele Buddhát, a Tökéletest, vele Govindát is, úgy érezte, ebben a ligetben mögötte maradt és elszakadt tőle egész eddigi élete. Egészen eltöltötte ez az érzés, és amint lassan továbbhaladt, mindegyre ezen elmélkedett. Mélyen elmerült érzésében, úgy elmerült benne, mint valami mély vízben, amelynek a fenekére le akar süllyedni, oda, ahol az okok nyugszanak. Mert az okokat megismerni — így tűnt fel szemében —, az nem más, mint maga a gondolkodás. Egyedül ezáltal válnak az érzések ismeretekké, így nem vesznek el, hanem lényegszerűvé válnak, és sugározni kezd belőlük az igazi tartalmuk.
Sziddhárta lassan tovahaladva gondolkodott. Megállapította, hogy nem gyerekember már, hanem férfivá érett. Megállapította, hogy valami elhagyta, mint a kígyótól marad el levedlett bőre, hogy valami nincs már meg benne, ami egész ifjúkora alatt kísérte és vele volt: az a kívánság, hogy tanítói legyenek és tanításokat hallgasson, az utolsó tanítót, aki megjelent útján, őt is, a legmagasztosabb és legbölcsebb tanítót, a legszentebbet, Buddhát, őt is elhagyta, tőle is búcsút kellett vennie, az ő tanítását sem tudta elfogadni. Tűnődve lassította lépteit, és faggatta magát: — Vajon mi is az, amit a tanításokból, amit a mesterektől meg akartál tanulni, és amire ők sem tudtak megtanítani téged, akik pedig sokra megtanítottak? És erre a gondolatra jutott: „Az Én volt az, amelynek értelmét és lényegét meg akartam tanulni. Mégsem tudtam legyőzni, csak becsaptam ideig-óráig, menekültem tőle, rejtőzködtem előle. Való igaz, semmi a világon nem foglalkoztatta annyit a gondolataimat, mint az én Énem, ez a rejtély, hogy élek, hogy egyetlenegy vagyok, és mindenki mástól eltérek és különbözöm, hogy Sziddhárta vagyok! És mégis, nem sok dolog van a világon, amiről kevesebbet tudok, mint magamról, Sziddhártáról!"
A lassan tovahaladó és gondolataiba merült Sziddhárta megállt, ez a gondolat hatalmába kerítette, ez a gondolat rögtön másikat szült, egy új gondolatot, amely így hangzott: „Annak, hogy semmit sem tudok magamról, hogy Sziddhárta oly idegen és ismeretlen maradt számomra, annak egy oka van, egyetlenegy: féltem magamtól, menekültem magam elől! Az átmant kerestem, a brahmant kerestem, hajlandó voltam Énemet darabokra szedni, héjanként szétfeszegetni, hogy megtaláljam az ismeretlen Legbelsőben az összes héj magját, az átmant, az Életet, az Istenit, a Legvégsőt. Én magam azonban elvesztem eközben." Sziddhárta tágra nyitotta szemét és körülnézett, arca mosolyra derült, és a hosszú álmokból való ébredés mélyreható érzése járta át egész valóját, egészen a lábujja hegyéig. És hamarosan szaporábban szedte lábát ismét, szinte futott, mint aki érett férfiként már tudja,mit tegyen.
„Jaj, bizony — gondolta mély lélegzetet véve —, most már nem engedem megszökni előlem ezt a Sziddhártát! Már nem akarom gondolkodásomat és életemet az átmannai és a világ szenvedésével újrakezdeni. Nem akarom megint megöldökölni és szétdarabolni magam, csak azért, hogy a romok mögött megtaláljak egy titkot. Ne a Jóga-véda tanítson már engem, se az Athaructvéda, és az önsanyargatók se, és semmiféle új tan se. Önmagamtól akarok tanulni, saját tanítványom leszek, magamat akarom megismerni, ezt a titkot: Sziddhártát."
Úgy tekintett körül, mintha életében először látná a világot. Szép volt a világ, tarka volt a világ, különös és titokzatos volt a világ! Itt kék volt, amott sárga, megint másutt zöld, áramlott az ég és a folyó, erdő és hegység magasodott, és mindez szép, mindez titokzatos és varázslatos, a közepén pedig ő, Sziddhárta, az álomból ébredő, útban önmaga felé. Ez a sok minden, a sárga és kék, a folyó és az erdő, először jelent meg Sziddhárta figyelő szeme előtt, és már nem csupán Mára varázslata volt, nem csupán Májá fátyla, nem volt már a jelenségek világának értelmetlen és véletlenszerű sokfélesége, amely megvetendő lenne a mélyen gondolkodó bráhmana szemében — aki a sokféleséget lenézi, és az egységet keresi. A kék kék volt, a folyó folyó volt, és bárha Sziddhárta érzékelte, hogy a kékben és folyóban elrejtőzve maga az Egyetlen és Isteni lélegzik, akkor is épp magának az Istennek természete és értelme az volt, hogy itt sárga legyen, amott kék, itt ég legyen, amott erdő, és emitt pedig Sziddhárta. Az értelem és a lényeg nem valahol a dolgok mögött volt, hanem bennük magukban, mindenben.
„Milyen süket is voltam, milyen érzéketlen!" — gondolta magában a gyorsan tovasiető Sziddhárta. „Hiszen ha valaki el akar olvasni egy írást, amelynek értelmét keresi, nem veti meg jeleit és betűit, és nem nevezi őket megtévesztésnek, véletlenszerűségnek, értéktelen héjnak, hanem végigolvassa őket, betűről betűre tanulmányozza és szereti őket. Én pedig, aki a világ könyvét és saját lényem könyvét akartam elolvasni, megvetettem az írás jeleit és betűit egy előre feltételezett értelem kedvéért, megtévesztésnek neveztem a jelenségek világát, szememet és nyelvemet véletlenszerű és értéktelen jelenségnek. Nem, nem, ennek most vége, felébredtem, valóban felébredtem, és mintha csak ma születtem volna." Miközben elméje ehhez a gondolathoz ért, Sziddhárta hirtelen megállt, mintha kígyó hevert volna útján keresztben. Azért, mert egyszerre megvilágosodott előtte valami: az, hogy neki, aki valóban mintha álomból ébredt, mintha újjászületett volna, életét egészen újonnan, egészen elölről kell kezdenie. Mikor ennek a napnak a reggelén elhagyta a Dzsetavana-ligetet, amelyben a Fenséges lakozott, már ébredezve, már úton önmaga felé, az volt a szándéka, és az lett volna számára természetes és kézenfekvő, hogy aszkétaéletének évei után visszatérjen hazájába, atyjához. Most azonban, ebben a pillanatban, mikor olyan riadtan állt meg, mintha kígyó heverne az útján keresztben, a következő gondolatra ébredt: „Hiszen nem vagyok már az, aki voltam, már nem vagyok önsanyargató, pap sem vagyok, bráhmana sem vagyok. Mit kezdenék odahaza, édesapámnál? A könyveket bújnám? Áldoznám az isteneknek? A meditációt gyakorolnám? Mindez elmúlt, túljutottam már rajta utam során."
Sziddhárta mozdulatlanul állt, és egy pillanatra, egy lélegzetvételnyi időre jeges félelem fogta el, szíve úgy didergett mellkasában, mint egy fázó, kicsi állat, egy kismadár vagy nyúl, miközben rádöbbent, mennyire egyedül van. Évszámra hontalanul élt, mégsem érezte magát hazátlannak. Most megismerte ezt az érzést. Eddig még mindig, a legmélyebb meditáció végén is, apja fia volt, bráhmana volt, magas rangú lény, a szellem munkása. Ebben a pillanatban azonban már csakis a magára ébredt Sziddhárta volt, senki más. Mély lélegzetet vett, egy pillanatig fázott és borzongott. Senki sem lehetett olyan egyedül, mint ő. Nincs nemesember, aki a nemesek közé, kézműves, aki a kézművesek közé ne tartoznék, ne találná otthon magát köztük, ne osztozna életükben, ne beszélné nyelvüket. Nincs bráhmana, akit ne számlálnának a bráhmanák közé, és ne élhetne köztük, nincs aszkéta, aki a samanák rendjében ne találna menedéket, az erdő legmagányosabb remetéje sincs egyes-egyedül, hiszen ő is tartozik valakihez, ő is tagja egy közösségnek, amely otthont jelent számára. Govinda szerzetessé lett, de ezer más szerzetes a testvére, és viseli ugyanazt a ruhát, mint ő, vallja ugyanazt a hitet, mint ő, beszéli nyelvét. De hát ő, Sziddhárta, ő hová tartozik? Kinek az életében osztozik? Kinek a nyelvén fog szólani?
Ebből a pillanatnyi révületből, amikor a világ mintegy szétfoszlott körülötte, amikor egyedül állott, mint csillag az égen, a borongásnak és csüggedésnek ebból a révületéből merült fel ismét Sziddhárta, erősebb Énként, mint amilyen volt azelőtt, keményen, akár egy összeszorított ököl. Érezte: ez volt az ébredés utolsó fázós hidege, a szülés utolsó görcse. És hamarosan ismét szaporán lépett, gyorsan, türelmetlenül ment előre útján, már nem hazafelé, nem atyjához, nem visszafelé.
Ne énekeljük a halál hatalmát, inkább mondjuk a hegyóriások himnuszát, szelekét s tengerekét, folyókét, erdőkét, állatokét, a földét s rajta az emberekét. Erőszak, alázó kényszer, sirás, a sors útja ettől sohase más. Ámde a szó, amely szíven üt, mivel az élőhöz visz mindenütt, dal lesz, a földdel együtt pörög, idő és por ellenére — örök.
Ha ragyogna a fejem és az emberek utánam fordulnának a villamoson; ha meg tudnám feszíteni a testem a csillogó vízben és nem maradnék le a halaktól és tengeri kígyóktól; ha tönkretehetném tollaimat a nap előtt elrepülve; azt hiszed itt maradnék ebben a szobában, verseket szavalva neked, és gyalázatos álmokat formázva ajkad legapróbb mozdulataival?
***
Ajándék
Azt mondod, hogy a csend közelebb van a békéhez mint a versek de ha ajándékként csendet hoztam volna neked (amennyire ismerem a csendet) azt mondanád Ez nem csend ez egy újabb vers és visszaadnád nekem.
Szia Karak! Nagyon szépen és őszintén megfogalmaztad az álláspontodat a témával kapcsolatban. Köszönöm. Erre egy -két mondattal nem lehet regálni, többre pedig most nem lenne időm, de igérem, amint lesz, visszatérek rá.
aki már nagy, az nem nő vissza, aki már nagy, az nem nő vissza, aki már nagy, az nem nő vissza
2
lement a Nap, lement a Hold, lement a dörgés, minden lement, lement a Nap, lement a Hold, lement a dörgés, minden lement
3
lelövöm a telet és meghal, és helyette varázslok nyarat, lelövöm a telet és meghalt
4
este szomorúnak kell lenni, reggel kell vidámnak lenni, reggel kel fel a nap, este meg lemegy
5
valami történt, valami történt, valami történt, valami történt
6
A csibéket is szeretjük, a csirkéket is szeretjük, a csibéket úgy szeretjük, hogy nem esszük meg őket, a csirkéket úgy szeretjük, hogy megesszük őket, a csibéket is szeretjük, a csirkéket is szeretjük
7
hátha látsz tengert, tedd bele ezt a kavicsot, hadd csiszolja le a víz, hátha látsz tengert
8
részeg lépcső össze-vissza megy, rendes lépcső egyenesen megy, részeg lépcső össze-vissza megy, rendes lépcső egyenesen megy
9
kagyló vagyok mert az is él, kagyló még nem voltam soha, és úgyis a vízben vagyok, kagyló vagyok, kerek és sima
Jócskán tavaszodván az anyaméhekben is, fejjel lefelé, mint alvó denevérek mocorognak már a magzatok, a régiek „ébrényei", de polcolt könyveim mögül zord úr kiált: „oratio recta"! A varjak még visszatérnek a parkoló autók alól, csikk-szemetes hókupacokról elröppennek, szőrmesapkád fészkén megülnek, hogy reggel munkába menet varjú-korona lesz az útravaló. De mondja a magáét a feketerigó, képzeletemben meghosszabbított kezemen megül a cinke, ő a merészebb a fás-parkos fórumon, azaz könyvtáram egyik Ó-könyvében, ügybuzgó hosszú védőbeszédben, védi őket Cicero. Ám hűtőszekrényben a könyvek, mert újra a hó. És most fölkiált a köntörfalazó latin öreg - fekete a varjú és fehér a hó - „tertium non datur - in abstracto..." Hozzávágok egy cinkét: „csípd le az orrát!" - s fölrobban a könyvtár, könyv roppan és megorrolt holló, Holmi Primavera táncol az asztalomon, hajamban cinke kuszál, és tépdes a feketerigó.
Belvárosi bérház udvarának sarkán egy ablak. Azon át láttam békebelin barna asztalt, mintás, fehéres abroszán porceláncsészéket. Szemerkélni kezdett. Tükröződtem esős üvegen. Csendesen öregedtem. Elállt. Elértem az ablak széléig. Senki sem ült az asztalnál. Néztem magamat. A várakozásomat. Azon a sík lapon, ott voltak az évek. A pillantásomban visszatükröződtek. Megfordultam és elindultam az aggság után egészen a hars fiatalságig.
Vizek zöld hullámain és a nádason leng az idő hangja, mely itt hordja az örök gyermeket bennünk. Fölöttünk, a kozmikus oszlopok sípjaiban megszülöd mindennapi lélegzetünket.
Ábrándozva nézünk a nap arcába.
x x x
Mi az értelem? Felel rá a fűzfák ütköző leveleiből fölmerülő csend.
x x x
Nem csodálkozom Sziddhárt hercegen, ki elvonult a csendbe, hogy Istent tisztelhesse. Ma a hajót körülfogó párában kacsákat és sirályokat láttam úszkálni a tóban. Az erdőből kakukk szava szólt. Nem akartam visszatérni az úttal összefolyva.
x x x
........
Reggel fecskék cikáztak a csölösztői tornácok fölött. Fekete szárnyak kontúrjai között fehér hasikák suhannak a kék égbolton.
Rám tört a vágy, hogy lelkemet a lelkeddel ötvözzem.
x x x (…)
E pillanatban felszínével közeledik hozzám a kövek csillogása, villogása. A folyó a hajamba merül.
Állok a parton.
x x x
A csönd világa, Somorja. A csönd világa, Csölösztő. Tahír barátom, Zulejka húgom. Fekete kormorán szárnyait szárítja. Minden halász fényes, fekete tollakat bírna.
x x x
Meglehet, csupán a világűr istenének követei vagyunk. Toronyházak ablakainak üvegezésére küldöz bennünket, és átfogó íves tetőt ácsolni planétánk fölé. A templomok iránti belénk kódolt érzék megőrzi a barokkot és minden sajátos stílust. Egyre nyúlánkabb leszármazottaink tisztelettel simogatják majd a templomtornyokat, és arról beszélnek, milyen gyanútlanok voltak a történelem előtti korok emberkéi, mikor a boldogságot a szabad, esős ég alatt keresték.
x x x
Halott édesapánk, az űr ablakában áll. Pirókokat etet. Szép piros begyükkel kezét melengetik. Testvér, nézz az égre, nehogy, nehogy lekésd a percet, amikor kigyullad majd a fény.
x x x
....
A hold, a te ragyogó, felhőkből kibukó kerek arcod világítja az utat erre a helyre. Nézek messze, messze, oda, hol én voltam Te.
x x x
Puha, gyöngéd köd. A benned elsüllyedt oltár. Alvó fák. Csölösztőn – a csend világán át A teremtő keze simogat.
(…)
Mikor a hajók fényei kihunynak, s a csöndben feloldódik az éj, az új reggel ködébe ébredünk, amelynek egyetlen vágya – hogy a lelkünkben időzhessen, akár a csend világa – Csölösztő.
Végülis akár igaza is lehetne az alábbi mű írójának, ha ez az igazság -amit ő állít- nem ugyanolyan spekulativ alapokon nyugodna, mint minden egyéb igazság a témával kapcsolatban. Milu: tudod, hogy nem vagyok egy "teljesen pogány" ember, a magam módján -belátom, sokszor a magam értelmezésében- elfogadom mindazt, amiben Te is hiszel. De. Véleményem szerint Júdás élete -és főleg az "események" előtti élete nem ismerhető olyan részletességgel, aminek alapján annyira kemény konkrétumokkal jellemezhetnénk őt, mint ahogy az alábbi műből -és sok egyéb műből - következik. Még az ún. apokrif írások -amelyek között pedig még Judás evangéliuma is megtalálható!- sem biztosítanak elég hátteret Judás jellemének -és főleg szándékainak, cselekedeteinek- tökéletes kiértékeléséhez. Ezért aztán bármilyen részletes és alaposnak tűnő leírása annak, hogy mit és miért tett, nem más, mint puszta spekuláció. Ennek értelmében engedd meg nekem, hogy a magam spekulatív esetleírását is megemlítsem /ami persze sokkal közelebb áll az általam idézett mű álláspontjához, feltételezéséhez/.
Ha bármilyen nyomát véled felfedezni "spekulációmban" a tiszteletlenségnek / vallási vonatkozásban, persze/, kérlek hidd el, hogy egyáltalán nem az a szándékom! Sem a cinizmus, sem a kételkedés. Csupán a megértés szándéka vezérel.
Jézus élete és halála önmagában is egy óriási talány. Ha a hit szeművegén át nézzük, akkor persze minden tiszta és egyenes, hiszen -úgy vélem- a hit mérőpoharába már nem férhet semmi a kételkedés italából, mert csordultig kell lennie hittel, más oda már nem töltődhet, hiszen az igazi hit attól válik "igazivá", hogy nem kételkedik, nem keresi a minden történések mozgató erőit. De próbáljunk egy kicsit ettől elvonatkoztatni és egy kicsit -profán a szó, tudom- racionálisabban megvizsgálni a történetet, illetve ennek esetleges okait.
Az egész Ószövetséget -és elég nagy mértékben az Újszövetséget is- áthatja egy gondolat, egy vezérelv, ha úgy tetszik. Ez a gondolat megjelenik szinte minden fejezetben valamilyen formában és nyomon követhető a Biblia teljes története során. Persze megkockáztatom, hogy ez nem csak a Biblia könyveire vonatkozik, nyomokban megtalálható más vallások történetében is.
Ez a vezérelv pedig az "elrendeltetés" -elve.
Arról van szó, hogy a Bibliában szinte minden fontosabb esemény, történés szinte igazolhatóan előre elrendeltetett, valahol az előzményekben -ha csak utalással is, ha csak áttételesen is, de- megíródott.
Így van ez Jézus történetében is. Nem is kell sokat utalnunk az ószövetségi szövegekre -aki tudja, tudja, aki nem, utána nézhet- , de magában az Újszövetségben -konkrétan Jézus szavaiban is- megtalálható a történések előrevetítése, fátumszerű megfogalmazása.
Az én spekulativ elméletem szerint -ami persze voltaképpen nem igazán az enyém, hiszen információm ezzel kapcsolatban szerzett, hallott és olvasott dolog /na, ja: az ember egyetlen verbális információval születik a világra, azzal, hogy :"OÁÁÁÁ!"/- de a nézet leírásával kapcsolatos "félpogányság" vádját nekem kell vállalnom most- szóval az én elméletem szerint Jézus sorsa -és minden Vele kapcsolatos személy sorsa már jóval Jézus születése előtt elrendeltetett. Mai -megint csak profán - szóval kifejezve: az egész történet egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott le, nagyon szigorú és nagyon kérlelhetetlen rendező által levezetve.
Jézus élete és halála, valamint megdicsőülése nem egy ember -egy sajnálni való ember- története. Jézus -most tényleg bocsáss meg a hasonlatért, tényleg semmi tiszteletlenségi szándék nincs benne- egy "céleszköz" volt, ahogy céleszköz volt az összes próféta, köztük Judás is. A cél persze olyan hatalmas ívű, olyan fennkölt és emberi ésszel fel sem fogható, ami megért /megért??/ minden áldozatot. Ez utóbbi mondatom csak egyéni feltételezés, hiszen én magam nem állítom azt, hogy ezt a célt képes lennék teljes egészében felfogni és értelmezni. Ez a cél túlmutat minden emberi dolgon és túlmutat minden emberi célon és megértésen. De HISZEM, hogy maga a cél az EMBERÉRT van, az emberért jött létre és az emberért létezik ma is.
Tehát Jézus története egy valódi áldozat története volt. Igen , valódi áldozat és nem csak olyan értelemben, ahogy ma az Agnus Dei fogalmát értelmezzük! Mert áldozattá lett ő úgy is, mint Isten fia, de áldozattá lett úgy is, mint ember! Áldozattá lett egy olyan szerepben, amit -és ez talán számára a leggyötrelmesebb- nézetem szerint Ő maga kezdettől fogva pontról-pontra előre ismert, tudott! Gondolj bele! Egy ember, aki végülis -még nem érve el istensége, megdicsőülése kiteljesülését- úgy éli le rövidke életét és -ez is nagyon fontos!- úgy éli át minden cselekvését, hogy közben tudja: emberi élete közeli végén szörnyű áldozattá lesz, meghal -nem közönséges halállal- és ráadásul olyan emberek miatt, olyan lények érdekében -hiszen Ő értünk adta életét!- akikről talán lelke mélyén nem volt meggyőződve, hogy erre érdemesek. Azután ami a legszörnyűbb az egészben, hogy tudja, sorsa ellen semmit nem tehet. Mert sorsa nem az ő kezében van, hanem teremtőjében, aki ezt a sorsot neki szánta, aki számára ezt a -bocsánat- "szerepet" kiosztotta, aki -most ezer bocs!- Őt titokzatos céljának eszközéül felhasználja!
Nos, az előbbiekből -is- következően én úgy vélem, hogy az egész történet minden szereplője fontos, nagyon fontos része volt az eseményeknek. Mindannyioknak "útja", meghatározott ösvénye létezett az események előrehaladtával, amelyről csak képzetesen térhettek le, valóságosan korlátok között mozogtak -habár erről nyilván nem tudtak, tudhattak.
Ilyen előre meghatározott szerepe volt Júdásnak is. Mégpedig -megkockáztatom- az összes próféta közül az ő szerepe volt a legfontosabb! Ezen most lehet mosolyogni, ebben most lehet kételkedni, de gondolj bele: ha az egyenletből bármelyik prófétát kiveszed, mi történik? Lehet, hogy semmi. De vedd ki ebből az egyenletből Júdást és látnod kell, hogy máris értelmezhetetlenné lesz az egyenlet, nincs gyöke, megoldása. Júdásnak el KELLETT árulnia Jézust ahhoz, hogy a történet úgy folytatódjon, majd befejezést nyerjen, ahogy elrendeltetett. Ha pedig így volt, akkor voltaképpen Júdás ebben az egész történetben egy áldozat volt, ráadásul egy olyan áldozat, aki tudta és tudhatta, hogy élete és halála -az utókor által- nem lesz dícsőségesnek, áldozathoz méltónak megítéltetve, sőt: neve és élete, tette, eggyé válik az árulás, a hűtlenség fogalmával.
Jómagam fatalista vagyok, tudom. De még ettől elvonatkoztatva is úgy gondolom, hogy életünk és sorsunk -valamilyen formában és valamilyen szinten- előre determinált és cselekvéseink sorozata csak a látszólagos függetlenség illúzióját kelti. Mindegy is, minek nevezzük a korlátokat, amelyek beszorítanak bennünket az ösvény vonalába, ami számunkra az utat jelenti, ez az út létezik és létezett, mióta világ a világ. Így volt hát determinálva az út Júdás számára is és az, hogy az ő sorsa összefonódott hitünk legnagyobb alakjáéval, nem véletlen. Ahogy az sem véletlen, hogy úgy fonódott össze, ahogy ez megíródott. Én sajnálom őt, habár igazából ez a sajnálat talán csak abból a tudatlanságból fakad, ami megakadályoz engem -és minden embert-, hogy átlásson azon a ködön, ami az életünknek nevezett valamit elválasztja attól a lehetséges másik "valamitől", ahol talán a fogalmak -sajnálat, árulás, dicsőség, élet és halál- teljesen más értelmezést kapnak.
Dehát ember vagyok. Nincs más eszközöm, csakis az, amit emberi mivoltom rendelkezésre bocsát számomra. Csak így és ezekkel az eszközökkel mérhetek és mérlegelhetek. Vagy hihetek, vagy kételkedhetem. De úgy vélem, a kettő nem okvetlenül kerül antagonisztikus ellentétbe egymással -még ebben az esetben sem.
Elnézést kérek mindenkitől a hosszú szövegelésért...talán a mostanság tapasztalt őrült topikforgalomban ez nem jelent senki számára közlekedési akadályt.:-)
Bocsánat, ez egy kicsit hosszú, de megéri végigolvasni. Szerintem. :)
Ellen Goud White
Jézus élete ( részlet)
Júdás
Júdás élettörténete egy olyan élet szomorú végét tárja elénk, amely Isten által elfogadott és tiszteletben részesített élet is lehetett volna. Ha Júdás utolsó jeruzsálemi útja előtt halt volna meg, akkor úgy tekinthettük volna őt, mint aki méltán foglalt helyet a tizenkettő között, és a hiányát a többiek nagyon megérezték volna. Az irtózat, ami Júdás nevéhez kapcsolódik ma is, nem létezett volna az élete végén nyilvánvalóvá lett tulajdonságai nélkül. Júdás valóságos jelleme azonban nyilvánvalóvá vált a világ előtt, mégpedig azért, hogy élettörténete figyelmeztetés legyen mindazok számára, akik hozzá hasonlóan elárulják azokat a szent javakat, amelyeket Isten rájuk bízott. Kevéssel húsvét előtt Júdás megújította szerződését a papokkal, hogy kezükbe adja Jézust. Azután elrendelték, hogy az Üdvözítőt azoknak a helyeknek egyikén kell elfogni és letartóztatni, ahol elmélkedés és imádkozás céljából szokott tartózkodni. A Simon házában megtartott ünnep óta Júdásnak sok alkalma volt, hogy elgondolkodjék azon a terven, amelynek a megvalósítására szerződésileg elkötelezte magát. Szándékát azonban nem változtatta meg. Harminc ezüst pénzért - vagyis egy rabszolga áráért - eladta Urát a gyalázatnak és a halálnak. Júdás nagyon szerette a pénzt. Korábban azonban nem volt annyira romlott, hogy olyan cselekedetet hajtson végre, mint ez. Addig dédelgette azonban a kapzsiság ördögi lelkületét, míg ez lett a kormányzó, mozgató ereje életének. A Mammon iránti szeretete felülmúlta a Krisztus iránti szeretetét. Mivel rabszolgájává lett egy bűnnek, a Sátán kezébe adta magát, hogy minden bűnnel megpróbálkozzék. Júdás akkor csatlakozott a tanítványokhoz, mikor Krisztust állandóan emberek sokasága kísérgette, követte. Az Üdvözítő tanítása megindította szívét, megigézetten csüngött szavain, amelyeket a zsinagógában,
a Galileai-tengernél, a hegyen mondott el. Júdás látta, mikor betegek, sánták, bénák és vakok özönlöttek Jézushoz a kisebb és nagyobb városokból. Látta, mikor haldoklókat tettek le a lábához. Tanúja volt az Üdvözítő hatalmas munkájának, amelyet a betegek gyógyítása, a démonok kiűzése és a halottak feltámasztása terén végzett. Saját személyében is megtapasztalta Krisztus hatalmának nyilvánvaló bizonyítékát. Felismerte, hogy Krisztus tanítása magasan felette állt mindannak a tanításnak, amit valaha is hallott. Júdás megszerette a Nagy Tanítót és szeretett volna Vele lenni. Megvolt benne a vágy arra, hogy jelleme és élete megváltozzon és azt remélte, hogy Krisztussal való kapcsolata révén megtapasztalhatja majd ezt. Az Üdvözítő nem utasította vissza Júdás közeledését. Helyet adott neki a tizenkettő között. Megajándékozta őt hatalommal, hogy betegeket tudjon gyógyítani és démonokat tudjon kiűzni. Júdás azonban nem jutott el addig a pontig, hogy teljesen alárendelje magát Krisztusnak. Nem adta fel evilági becsvágyát és a pénz iránt tanúsított szeretetét. Miközben elfogadta Krisztus egyik szolgájának a tisztét, nem adta át magát az isteni befolyás átformáló hatásának. Úgy érezte, hogy megtarthatja saját véleményét és ítéletét mindenről és továbbfejlesztette azt a hajlamát és képességét, hogy mindent megbíráljon és megvádoljon. A tanítványok nagyra becsülték Júdást, és ő nagy hatással is volt rájuk. Neki magának is jó véleménye volt önmagáról és képességeiről. Tanítványtársaira úgy tekintett, mint akiket ő messze felülmúl az ítéletalkotás képessége terén. Azt gondolta róluk, hogy nem látják meg a kedvező alkalmakat és lehetőségeiket és nem húznak hasznot azokból. Júdás szerint Krisztus gyülekezete sohasem fog kiterjedni ott, ahol ilyen rövidlátó emberek lesznek a vezetők. Péter zabolátlan volt. Mindig megfontolás nélkül cselekedett. Jánost, aki gondosan megőrizte, és megtartotta azokat az igazságokat, amelyeket Krisztus tanított, Júdás rossz pénzügyi szakértőnek tekintette. Máté igen szigorú neveltetésben részesült, s ezért igazságszeretete megingathatatlan volt; Krisztus tanítását komolyan vette, és szavainak értelméről elmélkedett. Ezért Júdás véleménye az volt, hogy sohasem lehetne őt megbízni éleslátást és nagy átfogó képességet igénylő feladatok végzésére. Júdás ilyen módon foglalta össze, alkotta meg véleményét Jézus minden egyes tanítványáról. Azzal hízelgett önmagának, hogy a tanítványok köre gyakran kerülne majd
zavarba és szorult helyzetbe, ha nem olyan képességekkel rendelkező ember lenne az ügyintéző, mint ő. Júdás alkalmasnak tartotta magát erre az állásra, mint olyat, akinek az eszén nem tudnak túljárni. Saját értékelése szerint ő volt a dísze, az ékessége a tanítványok társaságának és mindig ennek megfelelő volt a magatartása is. Júdás vak volt saját gyenge jellemének a felismerésére. Krisztus ezért egy olyan helyet biztosított számára a tanítványok csoportjában, ahol alkalma nyílott jelleme gyengeségének meglátására és helyreigazítására. A tanítványok pénztárosaként neki kellett gondoskodnia a kis közösség szükségleteinek a kielégítéséről és a szegények nélkülözésének az enyhítéséről. Mikor a húsvéti szobában Jézus így szólt hozzá: "Amit cselekszel, hamar cselekedjed" (Jn 13:27), akkor a tanítványok azt gondolták, hogy Jézus azt parancsolta meg neki, hogy vásárolja meg az ünnepre azt, amire szükség volt, vagy hogy adjon valami segélyt a szegényeknek. Mások szolgálatában Júdás kifejleszthetett volna magában egy önzetlen lelkületet. Mialatt azonban naponként hallgatta Jézus tanításait és tanúja volt Krisztus önzetlen életének, Júdás kapzsi, pénzsóvár természetének hódolt. Azok a kis összegek, amelyek kezébe kerültek, állandó kísértést jelentettek számára. Gyakran, amikor kisebb szolgálatokat végzett Krisztus ügyéért, vagy vallásos tervek megvalósítására szentelte idejét, kivette a bérét ebből a szerény pénzalapból. Saját szemében ezek az alkalmak ürügyül szolgáltak arra, hogy cselekedetei véghezvitelét anyagilag biztosítsa. Isten szemében azonban Júdás tolvaj volt. Krisztusnak az a gyakran ismételt kijelentése, hogy az Ő országa nem e világból való, megbotránkoztatta Júdást. Neki megvolt a saját elképzelése, és ennek megvalósítását remélte Krisztustól. Júdás elképzelése szerint Jánost ki kellett volna szabadítani a tömlöcből; ehelyett lefejezték. Jézus pedig ahelyett, hogy királyi jogait érvényesítve megtorolta volna Keresztelő János halálát, tanítványaival visszavonult egy vidéki helyre. Azt gondolta, hogy ha Jézus nem akadályozná tanítványait terveik megvalósításában, munkájuk sokkal eredményesebb lenne. Felfigyelt a zsidó vezetők egyre növekvő ellenségeskedésére, és látta, hogy Krisztus teljesen figyelmen kívül hagyja azt a kívánságukat, hogy bizonyítékát adja isteni küldetésének. Júdás szíve megnyílt a hitetlenség előtt, és Sátán gondoskodott arról, hogy elvesse benne a hitetlenség magvát. A lázadás szelleme egyre nőtt Júdásban. Miért foglalkozik Jézus oly sokat, szükségtelenül
borús, csüggesztő gondolatokkal, amelyek elbátortalanítanak? Miért jövendölt megpróbáltatást és üldözést maga és a tanítványai számára? Az a kilátás, hogy az új királyságban egy előkelő hely jut neki osztályrészül, késztette Júdást arra, hogy magáévá tegye Krisztus ügyét. Csalódnia kellett-e reménységében? Júdás nem azt állította, hogy Jézus nem volt Isten Fia, azonban kételkedett és igyekezett valamiféle magyarázatot találni hatalmas cselekedeteire. Az Üdvözítő tanítása ellenére Júdás folyamatosan kifejtette és hirdette azt az elgondolását, hogy Jézus még fog királyként uralkodni Jeruzsálemben. Az ötezer megvendégelésekor szerette volna ezt megvalósítani. Ez alkalommal segített az élelem szétosztásában az éhes sokaság között, és lehetősége volt megtapasztalni, milyen jó dolog az, ha másoknak adhatunk és Isten szolgálatában tevékenykedhetünk. Segített a betegeket és a szenvedőket a sokaságból elvinni Krisztushoz. Látta, hogy milyen megkönnyebbülés, milyen öröm és boldogság költözik az emberek szívébe a Megváltó gyógyító hatalma által. Megérthette volna Krisztus módszerét. Saját önző vágyai azonban megvakították. Júdás volt az első, aki hasznot akart húzni abból a lelkesedésből, amit a kenyerek csodája váltott ki. Júdás volt az, aki előállt azzal a tervvel, hogy Jézust akár erőszakkal is tegyék meg királynak. Vágyai magas hőfokon izzottak. Kiábrándulásának, csalódásának annál keserűbbnek kellett lennie. Amikor Krisztus a kapernaumi zsinagógában az élet kenyeréről beszélt, Júdás életében fordulat következett be. Hallván Jézus szavait: "Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek" (Jn 6:53), Júdás ekkor megértette, hogy Jézus sokkal inkább lelki, mint evilági javakat kínált az embereknek. Mivel előrelátó embernek tekintette magát, felismerni vélte azt a tényt, hogy az Úr nem szerezhet magának semmi tisztességet ezen a földön és így tanítványainak sem adhat magas rangú állásokat. Ezért elhatározta, hogy csak annyira kötődik Krisztushoz, hogy bármelyik pillanatban elszakadhasson Tőle. Eltökélte magában, hogy éber lesz, és az is volt! Ettől az időponttól kezdve olyan kételkedéseket hangoztatott, amelyek zavart keltettek tanítványtársai lelkivilágában. Vitás kérdéseket vetett fel, félrevezető nézeteket, érzelmeket ébresztett, és azokat az érveket ismételgette, melyeket a farizeusok és az írástudók használtak Krisztus
igényével szemben. Az összes kis és nagy bajokat, a kereszteket, a nehézségeket és a nyilvánvaló akadályokat, amelyek az evangélium előrehaladásának az útjába kerültek, Júdás bizonyítékokként használta fel Isten üzenetének igazságával szemben. A Szentírásból azokat a helyeket idézte, amelyek semmi kapcsolatban nem voltak azokkal az igazságokkal, amelyeket Krisztus hirdetett. Ezek az íráshelyek, kiragadva összefüggésükből, összezavarták a tanítványokat és növelték elbátortalanodásukat, amely miatt már egyre jobban szenvedtek és gyötrődtek. Mindezt azonban Júdás olyan módon cselekedte, hogy ezáltal a tanítványok szemében nagyon lelkiismeretesnek látszott. Mialatt a tanítványok bizonyítékokat kerestek a Nagy Tanító szavainak a megerősítésére, Júdás majdnem észrevétlenül egy másik ösvényre vezette őket. Látszólag nagyon kegyes és bölcs szavakkal igyekezett más megvilágításba hozni bizonyos dolgokat, mint ahogyan Jézus tárta azokat tanítványai elé, és olyan értelmet adott Jézus szavainak, amelyekre az Úr sohasem gondolt. Javaslatai folytonosan becsvágyó kívánságot ébresztettek a tanítványok szívében az ideiglenes világi nagyság után és ezáltal elfordították figyelmüket a fontos dolgokról, amelyekkel foglalkozniuk kellett volna. A viszályt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen közöttük a nagyobb, általában Júdás keltette tanítványtársai körében. Mikor Jézus közölte a gazdag ifjú főemberrel a tanítványság feltételét, Júdásnak nem tetszett az, amit hallott. Azt gondolta, hogy Jézus hibát követett el. Ha olyan emberek, amilyen ez a főember volt, összeköttetésbe kerülhetnének a hívőkkel, akkor segítenének előmozdítani és fenntartani Krisztus ügyét. Ha őt, Júdást tanácsosként fogadnák és hallgatnák, akkor nagyon sok tervet javasolhatna, amelyek mind a kis gyülekezetük javát szolgálnák, ha elfogadnák azokat. Júdás alapelvei és módszerei bizonyos mértékben különböznének Krisztus alapelveitől és módszereitől, de Júdás ezekben az ügyekben bölcsebbnek tartotta magát Krisztusnál. Mindabban, amit Krisztus mondott tanítványainak, volt valami, amivel Júdás a szívében nem értett egyet. Júdás befolyása alatt az elégedetlenség kovásza gyorsan végezte munkáját. A tanítványok nem látták meg, nem ismerték fel az igazi felbujtót. Jézus azonban látta, hogy Sátán az, aki erősen sugallja Júdást, és így megnyílt az a csatorna, amelynek közvetítésével a Sátán befolyása eljuthat a többi tanítványhoz. Krisztus
ezt egy évvel az elárulása előtt így jelentette ki: "Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög" (Jn 6:70). Júdás azonban nem fejtett ki nyílt ellenállást és látszólag Jézus tanításainak a helyes voltát sem vonta kétségbe. Nyíltan nem is ellenkezett a Simon házában megtartott ünnepig. Mikor Mária megkente Jézus lábát, Júdás nyilvánvalóvá tette kapzsi természetét. Jézus dorgálására úgy látszott, hogy egész lelkülete rosszindulatú lett. Megsebzett gőgje és bosszúvágya ledöntött minden korlátot, és régóta benne élő pénzsóvársága is megmutatkozott, amit eddig ellenőrzés alatt tartott, vagyis leplezett. Mindazoknál, akik könnyelműen játszadoznak a bűnnel, hasonló tapasztalatok láthatók. Ha időben nem állunk ellent a romlottság elemeinek és nem győzzük le azokat és nem adunk megfelelő választ Sátán kísértéseire, akkor lelkünk hamarosan Sátán akaratának fogságába kerül. Júdás szíve azonban még nem keményedett meg egészen. Még azután is, hogy már kétszer is elkötelezte magát az Üdvözítő elárulására, volt alkalma, lehetősége a bűnbánatra. A húsvéti vacsorán Jézus bebizonyította istenségét azzal, hogy leleplezte az áruló szándékát. Gyengéden Júdást is bevonta abba a szolgálatba, amelyet tanítványaival akart véghez vinni. Júdás azonban nem vette figyelembe a szeretetnek ezt az utolsó felhívását. Ekkor Júdás ügye eldőlt. Azok a lábak, amelyeket Jézus megmosott, tovább mentek az árulás felé vezető úton. Júdás úgy okoskodott, hogy ha Jézusnak kereszthalált kell halnia, akkor az úgyis be fog következni. Az, hogy ő elárulja-e vagy nem az Üdvözítőt, nem változtatja meg az eredményt: a keresztre feszítést. Ha Jézusnak nem kellett volna meghalnia, akkor legalábbis kényszeríteni kellene Őt arra, hogy szabadítsa meg magát. Mindenesetre Júdás hasznot, nyereséget húzott az árulásából. Kiszámította: jó üzletet kötött, amikor arra vállalkozott, hogy elárulja az Urat. Mindazáltal Júdás nem hitte, hogy Krisztus engedi majd magát elfogni. Krisztus elárulásával az volt a szándéka, hogy megleckézteti az Urat. Olyan szerepet szándékozott eljátszani, amely megtanítja az Urat arra, hogy a jövőben majd az őt megillető tisztelettel bánjon vele. Júdás azonban nem tudta, hogy árulásával tulajdonképpen halálra adta Jézust. Nagyon gyakran, mikor az Üdvözítő példázatokban tanított, az írástudók
és a farizeusok elvitték magukkal találó példázatait. Gyakran önmaguk ellen mondták ki az ítéletet! Sokszor, amikor az igazság eljutott a szívükig és szólt hozzájuk, megteltek haraggal és köveket fogtak, hogy Jézust megkövezzék. Ennek ellenére Jézus akadálytalanul távozott közülük. Júdás azt gondolta, hogy ha Jézus ilyen sok csapdából sértetlenül kimenekült, akkor bizonyára most sem engedi meg, hogy elfogják és keresztre feszítsék. Júdás elhatározta, hogy az egész ügyet próbának veti alá. Ha Jézus valóban a Messiás, akkor az emberek, akikért oly sokat tett, mellé állnak, és királlyá kiáltják. Ez örökre lecsillapítja, megnyugtatja majd a sokaságot, akik most bizonytalankodtak. Júdásé lett volna akkor az a dicsőség, hogy királyt helyezett Dávid trónjára. Ez a cselekedete biztosította volna számára Krisztus után a legelőkelőbb, a legfontosabb pozíciót az új királyságban. A hamis tanítvány tovább játszotta szerepét Jézus elárulásában. A kertben, mikor a csőcselék vezetőinek azt mondotta: "Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok meg őt" (Mt 26:48) - biztos volt abban, hogy Krisztus elmenekül kezeik közül. Azután, ha ezért őt hibáztatnák, akkor azt mondhatná nekik: Hát nem megmondtam nektek, hogy erősen tartsátok? Júdás látta, hogy Krisztus elfogói szavai szerint jártak el és erősen megkötözték Jézust. Csodálkozva tapasztalta, hogy az Üdvözítő minden ellenállás nélkül hozzájárult ahhoz, hogy elvezessék. Aggodalmaskodva követte Őt a kerttől addig a helyig, ahol a zsidók vezetői kihallgatták Krisztust. Minden pillanatban azt várta, hogy Krisztus majd meglepi ellenségeit azzal, hogy Isten Fiaként jelenik meg előttük, és megsemmisíti minden ellene szőtt összeesküvésüket és minden hatalmukat. De amint egyik óra telt a másik után, és Jézus alávetette magát mindazoknak a jogtalanságoknak, és bántalmazásoknak, amelyeket ellene elkövettek, hirtelen szörnyű félelem szorította össze az áruló szívét arra a gondolatra, hogy ő tulajdonképpen halálra adta Mesterét. Mikor a kihallgatás már a vége felé járt, Júdás nem tudta tovább elviselni bűnös lelkiismerete kínzását. Hirtelen éles hang hasított át a bírósági tárgyalótermen: "Krisztus ártatlan! Kíméljétek meg őt! Engedjétek őt szabadon! Ó, Kajafás!" Mindenki felfigyelt Júdás magas alakjára. Látták, hogy minden erejével
arra törekszik, hogy átfurakodjék a tárgyalóteremben összezsúfolódott tömegen. Az arca sápadt és megviselt volt és a homlokán nagy verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ítélőszékhez furakodott és a főpap elé szórta azokat az ezüst pénzeket, amelyeket Ura elárulásáért kapott. Azután türelmetlenül megragadta Kajafás köntösét és könyörögve arra kérte, hogy engedje szabadon Jézust. Kijelentette, hogy Jézus semmi olyat nem tett, ami méltóvá tenné Őt a halálbüntetésre. Kajafás dühösen lerázta magáról Júdás kezét, de összezavarodott és nem tudta, hogy mit is mondjon. A papok álnoksága, galádsága nyilvánvalóvá lett. Mindenki láthatta, hogy pénzzel megvesztegették Jézus egyik tanítványát, hogy árulja el Mesterét. "Vétkeztem - jajgatta Júdás - hogy elárultam az ártatlan vért" (Mt 27:4). A főpap azonban miután visszanyerte önuralmát, gúnyosan azt felelte Júdásnak: "Mi közünk hozzá? Te lássad!" (Mt 27:4). A papok készek voltak arra, hogy Júdást eszközükként használják, de megvetették aljasságát. Azért most, amikor hozzájuk fordult vallomásával, durván elutasították és elkergették. Júdás most Jézus lábaihoz vetette magát és Isten Fiának ismerte el Őt, és könyörögve kérte, hogy szabadítsa ki magát. Az Üdvözítő nem dorgálta meg árulóját, de tudta, hogy Júdás nem bánta meg a bűnét. Vallomását bűnös lelkéből csak a kárhozat szörnyű érzése és a várható ítélet kényszerítette ki, de nem érzett mély, szívet összetörő fájdalmat azért, mert elárulta Isten ártatlan Fiát és megtagadta Izrael Szentjét. Krisztus nem szólt egyetlen kárhoztató, elítélő szót sem. Szánalommal tekintett Júdásra, és azt mondotta: "Ezért az óráért jöttem el erre a világra." A meglepetés moraja futott át a gyűlésen. Ámulattal nézték, hogy Krisztus milyen magatartást tanúsított árulója iránt. Ismét átfutott rajtuk az a meggyőződés, hogy ez az ember több volt, mint egy halandó ember. Igen, de ha Isten Fia volt, kérdezték, akkor miért nem szabadítja ki magát kötelékeiből és miért nem arat diadalt vádlói felett! Júdás látván, hogy könyörgése hiábavaló volt, kirohant a teremből, miközben ezt kiáltozta: Túl késő! Túl késő! Érezte, hogy nem tudná túlélni Jézus keresztre feszítését, azért kétségbeesésében kiment és felakasztotta magát. Ugyanazon a napon később Pilátus palotájából a Golgotára vezető úton félbeszakadt a gonosz tömeg kiáltozása és csúfolódása, amely elkísérte
Jézust a keresztre feszítés helyére. Mikor elhaladtak egy magányos hely mellett, egy kiszáradt fa tövénél meglátták Júdás holttestét. Visszataszító látvány volt. Súlya alatt elszakadt a kötél, amellyel felakasztotta magát a fára. Az esés következtében teste szörnyen eltorzult. Éppen az éhes kóbor kutyák tépték, szaggatták le a húst csontjairól. Testének maradékát gyorsan elráncigálták az emberek szeme előtt, és egy félreeső helyen beletaposták a földbe. Kevesebb lett a gúnyolódó beszéd a tömegben és a sok sápadt arc azt mutatta, hogy gondolatok születtek meg a szívekben. Úgy látszott, hogy a megtorlástól való rettegés már szorongatatta azokat, akik bűnösök voltak Jézus vérének a kiontásában.
