Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha egy hajszálat százfelé hasítasz
s minden uj szálat megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,
mint egy hajszálat, s megint százfelé
s e századrészt is százfelé hasítod
és eljutsz a végső határ elé
s tovább hasítani már képtelen vagy,
ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,
dobhatsz kutyák és fürészek elé,
porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:
ha szétmorzsoltál százszor száz felé
és tovább gyilkolni már képtelen vagy,
ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól,
kit száz bilincsed huzott lefelé:
eltemettél, mégis ujjászülettem
s mosolyogva állok szined elé:
egy hajszálam felfogni képtelen vagy,
istened vagyok, egy és végtelen nagy.
Rókalyukban nagy a gond,
se kakas, se jérce:
sehol semmi, bár egy comb,
ha volna ebédre,
ha nem is comb, legalább
a combnak a csontja,
bár egy vékony jérceláb,
az is de jó volna.
Ámde semmi, semmi sincs
benn a rókalyukban,
odakint meg kutya egy,
szörnyű egy idő van:
Ólmos eső szúr, sziszeg,
és a szél se jámbor,
még a bőrt is le tudná
húzni a rókáról.
Ezért aztán nem csoda,
hogyha rókáéknak
legszomorúbb olvasmánya
mindennap az étlap:
reggelire Füllentés,
ebédre a párja,
s ami ebédtől marad,
az lesz vacsorára.
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhõ-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.
A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Elõször csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:
- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezû, kétlábú, mint ti,
pirosszívû, vonagló életû,
azonfelül költõ, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszketõ ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!
Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messzirõl ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygõ, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.
Mintha homlokodon őszi ború ülne,
S rejtelmes két szemed (kék, zöld tán, vagy szürke)
Felváltva lesz szelíd, álmodó s kegyetlen,
Az ég bágyadt színét idézve keverten.
Emlékeztetsz a sok langyos, fátylas napra,
Mikor könnyben olvad meg a szív fájdalma,
S felajzott idegek, miket felserkentett
Titkos bú, gúnyolják a szunnyadó lelket.
Hasonlítasz néha a szép messzeségre,
Ha ködön keresztül csillan a nap fénye.
Úgy tündökölsz éppen, mint felázott tájék,
Melyen felhős égből hulló napsugár ég.
Veszedelmes asszony, borús ősz varázsa!
Zord zuzmarádnak is lesz-e rám hatása?
S engesztelhetetlen teled vad fagyából
Árad-e majd vasnál s jégnél maróbb mámor?
Az éj sohase teljes
Higgyétek el ha mondom
Mindig marad
A bánat mélyén is egy nyitott ablak
Egy ablak mely világos
Mindig marad egy álom ami virraszt
Vágy betölteni csillapítni éhség
Egy jó egy tiszta szív
Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz
És figyelmes szemek
S egy élet amit meg kell osztani.
A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
-
1922- Ki hinné, hogy csak 17 éves volt??
Egy nyugtalan éjszaka kivirágzott
bennem az álom.
Forgolódtam, kerestem nyugtatókat,
de nem jött a vágyott pillanat.
Aztán, mint aki szakadékba zuhan,
s elveszti a tegnapot meg a mát,
mert nincsen reménye, de szava se,
vágytalan és lélegzettelen,
csak zuhan összezárult szárnyakkal,
vissza az időbe,
ahonnan csak egyszer indul el az ember,
úgy szűnt meg a világ s benne én.
Nem volt más, csak látomás,
fénylő zene, puha tekintet,
szavak zenéje, pillantások igézete.
Elvitt magával az álom,
ahol nincsenek ráncba futó gondok,
se félelem, se remény,
mert minden a beteljesülés
bódító szépségében ringatózik.
Szerettem volna magamnak,
de nem lehetett,
mert az életem nem volt méltó
a múlékony időhöz.
S egy reggelre
elmaszatolódott az arca —
megölte magát az álom.
Emléked most már így marad velem:
mikor karod csüggedten hanyatlik,
forró karom átfűzi hirtelen
és árnyas arcod a szívemre hajlik.
A városon homályos füst-lepel,
itt fenn a dombon szél motoz a lombban,
és most szerelmünk tisztább lángra lobban,
mióta tudjuk, egyszer válni kell.
Hajnalban jőjj el, akkor indulok,
és búcsúszavad hozd el a szemedben,
így lássa hív és szomorú szerelmem,
emlékeimben hogyha fölragyog.
Ó Morna, gyönge, szélsodort virágom!
Higgy hát nekem, s vigaszom elfogadd:
végigálmodjuk mind az álmokat,
s hozzád az utat újra megtalálom.
De ránkborul kísértet-éjszaka,
átszövik zeg-zug röptű denevérek.
Végső vigaszra vársz, te csüggedt lélek,
de bennem sem él hitem vigasza.
Elengeded karom reménytelen,
tekinteted átfúrja a sötétet,
és fel nem oldja könny a szenvedésed.
Emléked most már így marad velem.
-
fordította: Rab Zsuzsa
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek s nagyon
félek a büntetéstől.
Halandó, hallod-e dalom,
vagy zúgod csak, mint a vadon?
Ölelj meg, ne bámulj vakon
a kifent rohamkéstõl -
nincs halhatatlan oltalom,
akinek panaszolhatom:
félek a büntetéstől.
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől -
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon -
félek a büntetéstől.
Elmész,
ahogy elmennek az égbe
a csillagok, a hajnal
eltévedt gyermekei,
elmész,
ahogy elhúznak az égbe
a madarak bukdácsoló hajói.
Mit kerestek az égben?
A mi homályunk erősebb a hónál.
A mi napunk
mindörökre esendőbb, mint a szív.
És a daru
hajócskája se más -
csak egy
szélben megpörgetett madártoll.
Elmész.
S én elbocsájtlak,
mert kiürültek
darvaim-fogytán a szeptemberek.
Isten veled.
Álmatlan álmokig,
a hajnalig,
mely útját vesztve bolyong a világban.
-
fordította: Baka István
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyérkéd
ráncai is most terveződnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szőnek;
Te, aki vagy, de nem vagy mégsem,
hallgass meg engem, akinek már
tenyérráncai levelek
erezetébe visszafutnak
halforma lábnyomaim is
zavaros pocsolyákba bújnak,
körmeimet várja a föld:
éjében holdakként ragyognak;
hallgass meg engem Te, kinek
adatik megszületni holnap.
Itt állok én, s szívem köré
a vérerek úgy tekerednek,
mint kígyó a tiltott gyümölcsre;
miféle istenátka vert meg,
hogy irtózik tőlem a föld;
magamat kikkel fölfalatném,
szívükből-szájukból kivetnek?
Magamból bujdosnék - hová?
Idegeim, mint elszakadt
vezetékek, egymásra hullnak;
fölszikrázom, de nem zuhog
a szomjas földekre a zápor
a mennybolt száraz homlokáról,
csak összezúzódott madarak, csak
megőrült álmaim dere.
Itt állok én, Te eljövendő -
de hát mit adhatok neked?
gyermekkorom: vattacukorral
beragacsolt ünnepeket?
hogy édeskés lett, mire számhoz
ért a szó: szabadság, jövő;
adjam a díszletek aszályát,
az indulókat recsegő
májusi utcát, céllövöldék
durrogását, vagy ami most
sokasodik, magunkban is,
a táblákat, hogy Eladó,
magánterület, Belépni tilos?
Te, aki még meg sem születtél,
kinek csontja liszt és cukor még,
húsod hogy épüljön, a borjat
a tagló alá most vezették,
combod még hálóban ficánkol,
saláta levelén tenyerked
ráncai is most terveződnek,
ezüst hajad még holdsugárból,
de koponyádnak glóbuszán az
erek már délköröket szőnek -
amiért megszületned, élned
érdemes, bennünk nem leled meg;
hogy újra mondd az anyanyelv
minden szavát, meg kell születned,
hogy a világot elnevezzed:
a szépet szépnek, a szerelmet
szerelemnek, az igazságot
igazságnak, és magadat,
akiben élőbb lesz az élet:
minden jövendő kezdetének.
Ajánlom A.M.-nak,ellopásra..:-))
/szerintem éppen a Te topicodba illik!:-)/
**************
Ágai Ágnes
LEVÉL Y-NAK
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem ? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint....,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Elmúlt az idő is, a tér is el,
a fehér éj, éles fényeivel,
kristályban a nárcisz az asztalodon,
a szivar meg a füstszalagok,
s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon,
arcod még visszaragyog.
Elmúlt az idő, a tér is el.
Te se tudsz segíteni semmivel.