Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hogyha szíve volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Hogyha én fény volnék, szemeden kinéznék,
akár fűszál volnék, szemed színe volnék.
Ha folyó lehetnék, medrembe csalnálak,
akár örvény karján mélyembe zárnálak,
Ha levegő leszek, arcodhoz bújok el,
boldog álmaidat a szádról hagyom el.
Bárha volnék kígyó, hogy lábad taposna,
akár inda volnék, mi csipőd befonja.
Ha csak domb lehetnék, patak hasadású,
szálló melled volnék, szélbe borulású.
Néha illat volnék, bőrödről szállanék,
úgy mondanám neved, hogy sose szólanék,
mert ha virág volnék, több virág nem volna,
belőled nyújtóznék, halálom nem volna.
Belőled hajlana álmom is, ha lenne,
ilyen hamar biztos hogy vége nem lenne.
Lovam után kötve ugyan mit csináljak,
tőled elszakasztva hogyan is kiáltsak!
Mért nem lehetek fény, nyomodba szegődő,
akár halkuló hang, fényednél megszűnő.
Mert ha szívem volna, csak te szíved volna,
minden a világon csak rólam dalolna.
Tényleg nem akarom,hogy azt gondoljátok,kötekedő a topicgazda és kedves SEUS,légy üdvözölve a topicban,de: ha kérhetem,ne túl sűrűn hozzatok idegen nyelvű műveket.Azt gondolom,velem együtt kevesen vagyunk itt műfordítók.Márpedig egy idegen nyelven íródott mű hangulatát egy nyers fordítás nem adhatja vissza.Ennélfogva,ha beírtok pl. egy angol nyelvű verset,az értelmét kihámozhatjuk,a jelentését is felfoghatjuk,de a hangulatát nem fogjuk megérezni.Mint VERS ,nem érvényesülhet.
Seus kedves: nem ellened beszélek és természetesen amit elmondtam,csak a jövő vonatkozásában értelemszerű.De kérlek értsél meg engem is,ha lehet.Szeretném,ha bizonyos mértékig homogén maradhatna a topicom..
Ennek ellenére köszönöm és előre is köszönöm,ha szép dolgokat hozol közénk,hozzánk..
De nem akarok persze vitát nyitni.Legyen a dolog kialakulása automatikus.Ha a többségnek más a véleménye,akkor meghajlok az akaratuk előtt.
Most,itt,ebben a kérdésben..
Köszönöm a megértést..
.......
Más:
Georghe Tomozei
SZERELEM, SZÁZADFORDULÓN
Bevallom, gyakran meghúztam a vészféket
siető emberekkel, fontos személyiségekkel zsúfolt
vonaton, hogy láthassak újra egy fát, ami előtt
épp elrobogtunk;
álarccal a szívemen környékeztem meg egy asszonyt,
s a haldokló levelektől elraboltam színüket.
S most, íme, hűvösre tettek. A pókok behálózzák
memóriámat, sebeimben patkányok fiadzanak,
mellemre tapadnak a denevérek,
fáival, elefántjaival fölém kerekedik a föld.
Csak ahhoz van jogom, hogy beszélgetőre hívjalak.
Köss hagyult kendőt a fejedre, hagyd,
hogy a börtönőrök végigtapogassák combodat.
Szemlesütve, félénken lépkedj, hozz kosárnyi
fekete kenyeret, szilkében levest, s legyen veled
kristály fogad, örökké csodálkozó pillantásod,
apró kezed,
s bár közöttünk a rács és a pakli dohánnyal
lefizetett fegyőr, mondd, mondd, hogy megvársz,
hogy ágyadban ásít a helyem, és kikerülöd,
hogy álmodozó hosszú hajaddal
naponta letöröld nevemről a port,
s hogy csak olyannal csalsz meg, aki
hasonlít hozzám.
Fojtott hangon, keveset szólj,
zihálj, akár szerelmünk éjszakáján,
s ne feledd, többre nem futja időnkből.
Ajkaink között örökké rács van,
közöttünk kopott kövek,
közöttünk csikorog a fagy.
Add szavad, amellyel holnap
a börtön poklában betömöm
a vagányok pálinkabűzös torkát.
Add,
és kotródj.
Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.
Szép vasárnapot!:-)
-
Nelly Sachs(1891-1970): MÁR NEM TUDOM
Már nem tudom
madarak énekelnek-e
vagy talán
a tengerben zokog
az angyalokkal teli mélység
akik szent irtózatuknak reszketve hangot adnak
mielőtt kihúzzák őket a levegőre -
Sosem tudom
hogy a félelmetesen emésztő vágyak
e kardorrú halak
általfúrva
a lélek oly vékonybőrű csodáját
a föld lángoló mandulabelében elpusztulnak-e
s hogy a megbántott világegyetem
éjbe borulva
fekete fényemet nem oltotta-e ki
mert egy szerelmes szót
újból elmulasztottam alva.
-
fordította: Kálnoky László
Anyám... szerelmem ...
jajj a gyerekek...!
Valakiért én
mindig remegek.
Aztán ... majd aztán,
akkor én jövök !
Kibomlok és
az égig felnövök.
Csillag leszek...
szikrázó, hófehér...
Hajamra lassan
hullik már a dér.
Én nem futok.
Nincs miért. Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utólérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.
Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túlhitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túlsokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiuság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.
Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyü annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megúnt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.
sovány az éj és a nappalok kövérek
kevés erődet elszedi a nyár
öröm rád nem talál s a nyűg temérdek
lezárt jelentkezési korhatár
lépéselőnyöd szépen elveszítve
beállsz a tiltó sorfalak közé
nihilből nem térsz semmiféle hitre
csak üldögélsz egy omló fal tövén
beszélgetésre és egy langyos sörre
még gyakran meg-meghív a volt barát
de szavaitok járnak körbe-körbe
nem csillan meg a gondolat-karát
és estéd sincsen: ostobácska filmek
locsogva buzgón mossák át agyad
a vágyak - herélt macskák - mind sterilek
s egy alvó asszony mellett vagy magad
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!
Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.
Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?
Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli "balkánt" is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...
Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb "én"-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a "külső sötétségben".
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.
Ma oly sok kérdés tépett, szaggatott.
És egyre sem jött mentő felelet.
Testvér, Te hogy gondolod ezeket?
Miért imádkozol?...
Hogy kiért, tudom: gyermekeidért,
És apjokért, a Te jó uradért,
Minden testvéredért,
És magadért legutolsó sorban.
De miért, de miért?
Hiszed, hogy aki ott fenn sátoroz,
S a világokat tengelyük körül
Forgatja örök-egy forgással,
Akihez a Te imádságod szárnyal:
Mi kicsiny dolgainkat számon tartja?
Mit tudod Te, mit tudom én,
Mit tudjuk mi, mi az Ő akaratja!...
Amit elvégzett; meg kell hogy legyen,
Változtat-e azon ima, fohász,
Imádkozzál bár völgyben, vagy hegyen,
Vagy tenger fenekén?...
Ó, de úgy-e a remény, a remény?
Vagy talán Te is úgy imádkozol,
Mint én, mint én?
Hitetlenül, süketen és vakon,
Csak, mert valamit még próbálni kell,
S mert mást nem tudok, hát imádkozom,
Mert különben a szívem megszakad.
Ó, tudom, Te nem így imádkozol
Az érzéketlen csillagok alatt.
Muskátlikat izzad a délután, / és rálustál egy eltévedt darázsra /
a digitális óra kattogása – / kiságyban fordul, így fordít Milán /
magának épp valami anyanyelvet, / mit Istentől a maga jogán elvett; / s kirajzolódnak száján a szavak – a lét előttiek,
a lét utániak; / talán már hazugok, talán még igazak…
de tört szavakat tudtam csak mondani.
Féligkészeket, értelmetlenül.
Csak sóhajtani tudtam, Uram.
Mint a nyári rét vagy a fűz.
Ne rójj meg most -
ha egy életen keresztül
kerestem a lázas szavakat,
ékéül a Te templomodnak
- s hiába kerestem.
Üres a kezem. Itt állok,
Azt hittem, az élet csúcsán
fénylőbb világot látok.
Hogy fenn a magason, túl mindenen,
amit csak kerestem, mind elérem.
Megtalállak téged.
De csak sötétet látok,
bús világot.
Kevéske fényt és halvány
gyertyalángot.
Csermelynyi havasi patakot,
mely nem ringat üde csillagot.
Azt hittem, megtalállak Téged.
Mint gyermek mentem.
Nyújtottam kezem.
Most szóljál, lelkem.
Miben is hittem?
Fűpárnára hajtottam fejem.
A világon általmentem.
Most jöjj el, Isten.
Egyszer csak felkerekedtem,
A hátamra zsákot vettem,
Botot vágtam száraz fáról,
Elmentem erről a tájról,
Mentem, mentem, mendegéltem
Mindenfelé ahol éltem.
Minden könnyem összeszedtem,
Kit szememből elejtettem
Harcmezőről vérből, sárból,
Hoteleknek vánkosáról,
Szép leány keze fejéről,
Hű könyveknek leveléről,
Temető hideg kövéről,
Szegényeknek küszöbéről.
Összeszedtem minden szómat,
Visszacsaltam minden óhmat,
Sóhajaim elkapkodtam
Mindent felgombolyítottam,
Boldog órám után jártam,
Boldog órám nem találtam,
Lépéseim mind megleltem,
A nyomát mind felemeltem.
Mindentől amihez értem
Sorba bocsánatot kértem,
Mindent megköszöntem híven,
Amitől csak fájt a szívem.
Elbúcsúztam a világtól:
A tengertől és a fáktól,
Kerti, mezei virágtól,
Kezemet nyaló kutyáktól.
Zsákomat hátamra véve
Mentem a világ végére,
A világ végén leültem,
A nagy csendnek úgy örültem
És azóta mind csak nézem
A felhőket fenn az égen.
Elindultam tőled
S mennél messzebb megyek
annál közelebb jutok hozzád.
Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed.
Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok
olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül
olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában
az édes tej izével jajong anyja után.
Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad?
Kilenc tövis került azóta talpamba
szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés
s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer
szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.
Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok
segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé.
Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül
miközben sután és reménytelenül dadogjuk
irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.
Sarjadtan buja, szent áhitatom,
Be, húrcollak, be nagy kedvvel keverlek,
Be sok némber kontyára készítem
Hős koronám, a bolondos szerelmet,
Be, nagy is a magam-veszejtő szándék,
Be, száz furcsa sírnivaló les rám még,
Be, sok asszony-tévesztőbe tévedek.
*
Beteg vagyok, szép beteg :
Hihetetlent és nem hitteket várva
Száguldok be friss-ujból a világba
S keresem a hágcsót, mely levezet
Mélyetekig kék, nagy, furcsa szemek,
Honnan magatok elindultok,
Mint lámpás emberek.
*
Kék, szemek, ti bizonytalanok
Lógassátok szép táncosan a lámpát
Mutassátok meg e rózsás ködben
Lelkem lehetetlen, nagy lyányát
Vagy asszonyát, ki ráborúlva
Kacagón a szomorúságomra
Vagy sírván a nevetésemre
Enyémtelenül enyém lenne.
*
Könnyes és riadt horkanással
Veszek már is el már előtted,
Titokzatos, valótlan követje
A Nőnek.
Úgy szeretlek és úgy akarlak,
Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak
Kivánják tépni az új zsákmányt.
*
Mégis: rátok bizom, kék szemek:
Bizonyos, hogy holnap szeretek
S igazítsátok az igazira
A tekintetemet.
Jaj, be, üzött vagyok, be árva,
Be, nincs senkim, aki úgy várja
Áhitatom, ahogy adom,
Nincs Isten, hit kedvesség, jóság,
Jámbor és mégis vad nősténység,
Szépség és méltó alkalom.
*
Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,
Küldd el hozzám asszony-hugod,
A csalót, az élet-pusztitót
A drágát, szüzet, hazugot,
Küldd el hozzám, küldd el hozzám.
