Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.
II.
Nevem hiába ne vegyed;
ha hallottad is egyszer-kétszer,
hullasd ki emlékezetedből,
mert hamis kincs az, talmi ékszer,
mely meddőn, hivalkodva csillog
s kevés örömöt szerez annak,
ki csillogásába merül,
mert hiszen csillagok is vannak,
sőt üstökösök is rohannak,
e mély, komorló éjszakában.
Virág vagyok a zordon, ében-
fekete idők belsejében,
fekete álmok erdejében
virág, csak egy a millió közt,
százezer álomból egy álom,
melynek értelmét nem találod,
melynek értelmét nem találom, -
jaj, életem és jaj, halálom.
III.
(Hiányzik)
IV.
Tiszteld az izzó szenvedést,
mely mindünket tisztára éget,
tiszteld a jóság glóriáját,
tiszteld a békés bölcsességet,
tiszteld a mártir szenteket,
a gyermeket, jámbor parasztot
és minden prófétát, aki
a sziklából vizet fakasztott,
habzó szépséget és malasztot,
tiszteld a költőket, akik
veled vannak bármerre mennél
s több életet adnak neked
tulajdon ember-életednél.
Hajts főt az írások előtt,
melyek sárgultan szakadoznak
s az ősi márványok előtt,
melyek lassanként repedeznek,
ódon kertekben porladoznak.
V.
(Hiányzik)
VI.
Addig nézz csurdé angyalokra
és addig nyalj szerelmi mézet,
amíg fekete fátyolával
be nem borít a bal enyészet,
örülj, örülj az ifjúságnak,
örülj, örülj az ifjú nőnek,
akinek csókjai nyomán
minden friss sarjak újra nőnek,
mint fű nyomán a friss esőnek, -
úgy zeng a szerelem szava,
mintha ezüst csengettyüt rázna, -
ki szeret, sohasem gonosz,
ki szívből csókol, nem parázna.
(De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,
bűn is az, amire törekszel, -
ha gonoszat vélsz tudni arról,
hogy asszony karjaiban fekszel,
bizony gonoszat is cselekszel.)
VII.
(Hiányzik)
VIII.
Az igazság őre légyen
benned mindig az égi szellem,
hamis tanuságot ne szólj,
fiam, soha önmagad ellen;
ne hazudozzál önmagadnak,
tudd meg, ki vagy és mire vágyol -
ha útad szólit, ne marasszon
fiam, dunna és renyhe lágy toll:
keményen kelj a renyhe ágyból
s indulj a bátrak mosolyával,
zengő lélekkel, zsenge testtel,
mint aki mindent megmutat
s magában semmi bűnt se restell,
lépteit ingovány fölött is
titkos isten hatalma ója -
kinek van ugyan sok-sok bűne,
gyarló egész emberi... (olvashatatlan)
de mégsincs rejteni-valója.
IX.
(Hiányzik)
X.
Felebarátod ökre, háza
után kivánságod ne légyen:
ilyen szegénységekre vágyni
nagy szegénység és csúnya szégyen.
Orrodba édes illatot gyüjts,
szivedbe békét és mosolygást,
szemedbe fényt, hogy az utolsó
napon is tudj örülni folyvást
s eképpen szólj csak és ne mondj mást:
köszönöm, hogy tápláltatok,
hús, alma, búza, lencse, borsó!
Amint jó volt hozzám a bölcső,
tudom, hogy jó lesz a koporsó.
Ki most lefekszik, nem kivánta,
hogy földje legyen, háza, ökre,
de amit látott, gyönyörű volt
és véle marad mindörökre.
És övé marad mindörökre.
CAT-nek üzenem: ismered-é a mesét a pásztorról,aki farkast kiáltott?
Avagy tudod-é,mit tettek régen azzal,aki ok nélkül megkongatta a vészharangot?
:-)
ON
************
Dsida Jenő
MEGBOCSÁTOD-É?
Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?
Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?
Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?
Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Ez a 0.,vagyis az indító hsz. sorszáma.Alig három hónap telt el azóta.Most pedig több,mint 2000.
Nem mondom,hogy nem vagyok büszke a gyarapodásra.És Rátok,kedveseim..Köszönöm.
/A cél,amiért íródott a mű,vitatható.Az író személye is kemény kritikák forrása.
De maga az írás - szép.Nekem legalábbis tetszik./
***************
Leonard Cohen
AZ IRGALOM KÖNYVE
(The Book Of Mercy, 1984)
- részletek -
3.
Hallottam, hogy dalol a lelkem egy falevél mögött, leszakítottam a levelet, és akkor azt hallottam, hogy egy fátyolból dalol. Letéptem a fátylat, akkor meg azt hallottam, hogy egy fal mögül dalol. Ledöntöttem a falat, és azt hallottam, hogy a lelkem velem szemben énekel. Felépítettem a falat, megvarrtam a függönyt, de nem tudtam visszaszögezni a falevelet. A kezembe vettem és hallottam lelkem hatalmas énekét velem szemben. Ilyen érzés, ha valaki barátok nélkül mélyül el magában.
9.
Áldott vagy Te, aki minden embernek pajzsot adtál a magányból, ezért elfelejteni nem tud Téged. Te vagy a magány igazsága, és csak a Te neved szólítja meg ôt. Erősítsd meg magányomat, hogy meggyógyuljak a nevedben, amely túllép minden földreszállt vigaszon. Csak a Te nevedben vagyok képes ellenállni az idő sodrának, csak amikor Tiéd a magány, akkor tudom felemelni bűneimet irgalmadért.
19.
Megénekeltettél, felemeltél, gyöngyöt adtál a lelkemnek, hogy utazzam tovább. Elültetted messzeségedet a szívembe. Visszarajzoltad könnyeimet a szemembe. Elrejtettél szavad hegyi barlangjába. Nyelvet adtál a sebnek, hogy meggyógyítsa önmagát. Befedted fejemet tanítóm gondoskodásával, nagyapám erejét tápláltad karomba. Ó, imádott szó, ó, rettegésben suttogó megnyugvás, a füst és a kegyetlenség kimondhatatlan magyarázata, vond vissza az önmagad elleni összeesküvést, engedd hozzám az öröm forróságát.
20.
Mint egy meg nem született gyermek, aki az életért úszik, mint egy nő, aki számolja lélegzetvételeit a szülőgörcsökben, úgy epekedem utánad. Mint egy ikrát, amelyet ponty fal fel, mint egy horogra akadt ördöghal, felszegeztek egyetlen szigorú kérdésre, Ó, abszolút egység királya. Mit kell tennem, hogy megédesítsem ezt a várakozást, hogy reményt merítsek ellenségem megvetésébôl? A gyermek világodra született, a halat táplálják és a halászt is. Betsabé Dáviddal hál, majmok jönnek le a Bábeltoronyból, de a szívemb en egy majom látja a fürdő szépséget. A Pokol minden bugyrából megerősítik kapzsiságomat. Ó, Ábrahám kebele,adj erőt reményemnek.
32.
Siratjuk, amit elvesztettünk és ismét rád emlékezünk. Keressük egymást, de nem találkozunk, és rád emlékezünk. A céltalanság mezejéről vádolnak minket gyermekeink, és emlékezünk, felidézzük a célt. Lehetséges-e? - tesszük fel a kérdést. És itt a halál. Lehetséges-e? És itt van az öregkor. És mi soha nem tudtuk: soha nem álltunk talpra, és a jó földet elvették tőlünk, és az édes otthont lerombolták. Talán lehetséges, mondtuk, és helyet adtunk neki a lehetőségek között. Majd mi magunk, mondtuk, ahogyan a szégyen gyengítette a szív képességeit. És az első hírek a kudarcról szóltak, a második a csonkításáról, a harmadik minden undorító dologról. Emlékezünk, sírunk hozzád, hogy visszakapjuk a lelkünket. Valóban rólunk van szó? Igen, rólunk van szó. Megérdemeljük ezt? Igen, megérdemeljük ezt. Siratjuk, amit elvesztettünk, és rád emlékezünk. Emlékezünk a szó tartalmára, a parancsolat szent csatornáira, és a jóságra, amely örökké ott vár minket az Ösvényen. És itt és ott, hetven nyelv és száz sötétség között - valami, valami fénylik, bátor emberek erősítik magukat, hogy lángra lobbanthassák a bűnbánat fényeit.
35.
Kővé változtattalak. Kibújtál a kőbôl. Vággyá változtattalak. Hagyománnyá változtattalak. A hagyomány felfalta gyermekét. Magánnyá változtattalak, és ebből a hatalom korrupt motorja született. Csenddé változtattalak, amelyből vádló üvöltés lett. Ha az az akaratod, fogadd el a vágyódó igazságot a vad cselekedetek mögött. Nyiss ki, ó, Igazság Szive, vájd ki a követ, töltsd meg Menyasszonyodat ezzel a magánnyal. Nincs más vágyam, nincs más lépésem. Ez az én tömjén-adományom. Ezt kívánom elégetni, foltatlan sötétségemet, hibátlan tudatlanságomat. Kötözz akaratodhoz, köss össze a szenvedés szálaival, szedj ki a délutánból, ahol megkínoztam lelkemet húsz szörnyeteg-oltáron, mindent adtam, csak éppen magamat nem.
50.
Elvesztettem utamat, elfelejtettelek a neveden szólítani. A nyers szív a világgal szemben dobog, és könnyek hullottak az elszalasztott győzelemért. De a világ mindent elfelejt lassan, és a szív szétszaladó utak martaléka lesz, de nevet eggyé gyúrja a szivet és a világ visszahelyeztetik a helyére. Áldott legyen, aki az Utazó szívének megtérésére vár.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
-
1926
Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.
Tandori Dezső fordítása
d_anna: köszi szépen, bár nálunk az egy nm-re jutó masckák száma elég magas:))
Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s újra elment;mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:
néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyiltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;
és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal,
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kuriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,
félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hirü városok.
S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hirt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.
-
fordította: Radnóti Miklós
szia:-)
akkor én kitűzök a mellé egy képet (csak Neked:-), és egy másik verset..
szép napot!
és a vers:
Juhász Gyula - Vigília
Künn a világ van. Künn van az idõ,
Künn van a tér. Itt örökkévalóság,
A mi életünk örök, rémitõ,
A mi rózsáink a mennyei rózsák,
A mi szívünkön az Isten szeme,
A mi életünk az Isten kezében,
A mi zenénk a mennyei zene,
A mi országunk fönn az örök égben!
Künn a világ van. A világ szabad,
A világ tûnõ, a világ az élet.
Mi vagyunk, ó jaj, a bús madarak,
Kik az örök ég eresze alatt
Várjuk, mikor zeng és mikor szakad
Szegény, szegény szívünkre ama nagy,
Amaz utolsó és örök itélet!
Ne nézzetek a múló asszonyokra!
Örökké ég az Úrnak csipkebokra
És Dávid elefántcsonttornya vár ránk,
Ha majd hideg lesz könnyes, földi párnánk.
Az égi rózsa nyílik számotokra:
Ne nézzetek a földi asszonyokra.
Titkos értelmû rózsa a mi rózsánk
És hervadó kert mind, ami valóság
És a világ minden virága elfagy
És a vígság minden világa elhagy
És egy virág örök virág: a jóság.
Titkos értelmû rózsa a mi rózsánk!
Jó napot!
Szomorúan látom az üresen kongó olvasótermet, hát csak úgy tűzök egy verset a faliújságra, a később jövőknek...
Somlyó György
Hajnali dal
Érezted, hogy ma nekünk szállt
csak földre a hajnal?
Ránknézett a kivirult ég
hamvas, teli arccal,
ledobva magáról a fancsal
álarcot, a holdat…
Érezted, az első fény a Dunán hogy
nékünk mosolyog csak?
S nékünk rajzoltak az égre
a parti faágak
japános lágy vonalakkal
kis furcsa babákat,
s nékünk eregettek a gyárak
ezüstszinü füstöt.
És nékünk szólt az az árva madár is,
ki zengeni kezdett?…
Érezted? nékünk keltek a csendből
ott lenn, a hidon túl
apró zajok – és álomba merültünk
e nagy nyugalomtul.
De rólunk majd ez a béke lefoszlik,
szívünk fel is ébred!
Ó, érzed, ez álomból minekünk még
mily izgalom éled,
e szélcsendből még micsoda vágyak
szélvésze szakad ránk!
E hajnal még mily nappalokat gyújt
s mily éjeket ad ránk!
Nálam is új a szerelem:-)) Sokáig napi kapcsolatban voltam a versekkel, aztán elváltunk: s amikor szükségem volt valami kapaszkodóra, egymásra találtunk újra:-)
Örülök, hogy köztetek lehetek!!:-)
nagyon-nagyon régen mélyedtem el sajnos a számomra valahavolt kedves versekbe. a topik, a gazdája és minden kedves látogatója viszont újra rákapatnak a dolgok ízére. ezért mindenkinek külön köszönet:))
:-)Az egész vers nagyon szép, csak hosszú. De Te, mint Jeszenyin-kedvelő (velem együtt), bizonyára találkoztál már vele. De azért még az első versszak:-))
-
"Énekelni nem tud akárki.
S nem tud mindenki almaként
gurulni más elé a sárba." -
...Nem változtam szivemben
egy kicsit sem.
Szemem: búzavirág a rozsban, tiszta-kék.
Versek arany gyékényét elterítem,
s nektek valami jót, gyengédet mondanék.
Jó éjszakát!
Jó éjt mindnyájatoknak!
Az est kaszája már halkan surrog a fűben.
Szeretném ma nézni a teliholdat
kisablakomból...............
Kék fény ragyog, özönlik, árad,
olyan kék, hogy most meghalni se kár.
Mit bánom én, hogy cinikusnak látnak,
ki farára lámpást akasztva jár!
Vén Pegazus! Agyonhajszolva nyargal.
Mi örömöm a roskadt ügetésben?
Azért jöttem, hogy szigorú szavakkal
a patkányokat áldjam és dicsérjem.
Fejem, mint szelid nyárutója,
hajam mustként csorog le róla...
Szeretnék lenni sárga vitorla
és szállni, ahová kivánkozunk.
-
fordította: Rab Zsuzsa
"Tegnap este pár titokzatos üreg nyílásában hurkot vetettünk ki, és most fölébred bennem a vadorzó. Először is megnézem a hurkokat: üresek. Nem fogok tehát vért inni. Őszintén szólva nem is reméltem.
Nem vagyok csalódott, épp ellenkezőleg, töprengeni kezdek: miből élnek ezek az állatok a sivatagban? Bizonyára sivatagi rókák, nyúl nagyságú, nagy fülű húsevők. Nem tudok ellenállni kíváncsiságomnak: követem egyikük nyomát. Keskeny homokpatakhoz vezetnek, itt minden lépés tisztán látszik. Megbámulom a csinos nyomokat, a három ujj legyező formát ad nekik. Elképzelem barátomat, amint vígan üget a hajnalban, és fölnyalja a kövekről a harmatot. Itt a nyomok sűrűbbé válnak: rókám itt futott. Itt meg egy társa csatlakozott hozzá, egymás mellett baktattak tovább. Bizarr öröm fog el, hogy részt vehetek így ezen a hajnali sétán. Szeretem az életnek ezeket a jeleit. És egy kicsit elfelejtem, hogy szomjas vagyok.
Végre elérkezem a rókák éléstárához. Százméterenként egy-egy edény formájú, apró, száraz cserje áll ki a homokból, száruk tele kicsiny, aranyszínű csigákkal. A róka minden hajnalban meglátogatja készleteit. S itt föltárul előttem a természet egy csodálatos titka.
A róka nem áll meg minden egyes cserjénél. Akadnak közöttük, amelyeket kikerül, pedig alaposan meg vannak rakva csigával.
Vannak, amelyeket látható figyelemmel körüljár. És vannak, amelyekhez odamegy, de nem fosztja ki őket. Lecsippent róluk két-három csigát, és másik vendéglőt keres.
Játszik, amikor nem csillapítja le egyszerre éhségét, hogy tartósabb örömöt okozzon neki a hajnali séta? Aligha. Játéka pontosan egybevág egy nélkülözhetetlen taktikával. Ha a róka jóllakna az első cserjénél: két vagy három étkezéssel teljesen lekopasztaná. Ilyenformán bokorról bokorra megsemmisítené a tenyészetet. Ő azonban óvakodik tőle, hogy lehetetlenné tegye a szaporodást. Nemcsak hogy egy-két étkezéskor vagy száz barna ágacskáról csipeget, hanem ráadásul soha nem szed le két szomszédos csigát ugyanarról az ágról. Mintha pontosan tudatában volna a kockázatnak. Ha óvatosság nélkül lakmározna, nem lenne több csiga. És ha nem lenne csiga, nem lenne sivatagi róka sem.
A nyomok visszavezetnek az üregekhez. A róka bent rejtőzik, hallgatózik, léptem zaja bizonyára megdöbbenti. "Kicsi róka, - mondom neki -, dögrováson vagyok, de érdekes: mindez nem akadályozhat meg benne, hogy kedvteléseid iránt érdeklődjem."
Ott állok, tűnődöm, úgy érzem: az ember mindenhez hozzászokik. Az a tudat, hogy harminc év múlva meghal, nem zavarja meg örömében. Harminc év, három nap... távlat kérdése.
"- Na, akkor menj. Itt leszek a padon, nézlek. - Odamentem és leültem a padra, ő meg felszállt a körhintára. Körülsétált. Úgy értem, először körbejárta, aztán ült csak fel az egyik nagy, ütött-kopott barna lóra.
Aztán elindult a körhinta, én meg figyeltem, hogy forog körbe-körbe. Talán csak hat vagy hét gyerek ült még rajta, és most a Cigarettafüst-öt játszották. Állatian megrázták a számot, röhejes volt. A gyerekek mind szerették volna elkapni az aranykarikát, Phoebe is, már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem szóltam, és nem is csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.
Mikor lejárt a menet, Phoebe leszállt a lóról, és odajött hozzám. - Most te is gyere egyszer.
- Nem, én csak nézlek. Jobb lesz, ha csak nézlek. - Adtam neki még a pénzéből. - Tessék, vegyél még egypár jegyet.
Elvette a pénzt. - Már nem haragszom rád - mondta.
- Tudom. Siess, mindjárt újra indul.
Hirtelen megcsókolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Esik. Kezd esni.
- Tudom.
Aztán - és ettől majd a falra másztam - benyúlt a kabátzsebembe, kihúzta a piros szarvaslövő sapkát, és a fejembe nyomta.
- Neked nem kell? - kérdeztem.
- Egy darabig rajtad lehet.
- Jó. De most siess. Lekésed. Nem kapod meg a lovad, vagy mit tudom én.
De csak ott ácsorgott mellettem.
- Komolyan mondtad? Tényleg nem mész el sehova? Tényleg hazajössz utána? - kérdezte.
- Haza - mondtam, és úgy is gondoltam. Nem hazudtam neki. Tényleg hazamentem utána. - De most siess! Indul!
Elrohant, megvette a jegyet, és még épp idejében fel tudott kapaszkodni. Aztán megint körbesétált, amíg meg nem találta a lovát. Felszállt, integetett, én meg visszaintegettem.
Öregem, marhára kezdett ömleni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, esküszöm. A szülők, a mamák, és mindenki a körhinta eresze alá állt, hogy el ne ázzanak, csak én maradtam még egy jó darabig a padon. Csuromvizes lettem, főleg a nyakam és a nadrágom. A sapka tényleg sokat segített, mégis bőrig áztam. De nem izgatott. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, ahogy Phoebe ott körbe-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan átkozottul boldog voltam, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, miért. Csak mert olyan átkozottul helyes volt, ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Istenem, bárcsak ott lettél volna!"
(J. D. Salinger - Zabhegyező
Fordította: Gyepes Judit)