Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, főre, szétmálló göröngyre, -
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz
csak nagyon-nagyon gyönge.
Mert pókháló és köd a szív,
selyemszőttes az álom,
pehelykönnyű és szinte-szinte semmi
s én erőtlen kezem
még azt sem tudja Hozzádig emelni.
De azért vágyaim ne dobáld a sárba,
ami az Óceánnak
legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!
Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz
csak gyönge, nagyon gyönge.
Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.
Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.
Megadom a mobilszámomat.Néha rámcsengetnél ezzel a szöveggel? Jólesne...:-)
Ha nekem még egyszer azt mondja valaki,hogy a béka nem kedves lény,hát.....
sziasztok, szép estét Mindenkinek:-)
A tegnapi kérdéses vers után most jöttem ide először. A következő a helyzet: Bevallom "férfiasan", én ezt a Tóth Árpád verset nem ismertem. Ezzel szemben az általam feltüntetett szerző műveként találtam rá és nagyon megtetszett ( ugy tünik, nem véletlenül..:-)
Ezért - igy - került a topicba.
Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan
a csiklandozó, csepp erecske habja,
szád szélén, mint szappanos őrület,
surrogó szavak, síkosbőrü tett –
hogy fogja addig hangját hangtalanra?
Arcod kendőzi észrevétlen árját,
de átvizesül arcod, mint a kendő,
s foltokban üt ki a mosogató-
lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,
s hullák hortyognak orrodon keresztül.
Mert mind megölted a halottakat,
mert szótagokkal méred az időt,
órájaként a folyton-pusztulásnak,
hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
mivé teszed, hová alázod őt!
Idővel játszol, s a közjó nem ád
védőlevelet magánbűneidnek,
s ha ád, didergő juharfalevél
perdül cikázó ablakod elé:
a tébolyt és a halált elkövetted.
Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,
sorok rácsán elméd hiába rág,
s hiába futnál bármiféle hegyre,
a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:
keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!
A Hold ma még csak növőben van, de én azért szólok: kelj fel és járj! és nézz a messzi útra, lement a Nap, de holnap ott kel újra...:-) (Victor Jara dala, de sajnos tovább nem tudom:(
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,kiálts rám! s fölkelek!
Radnóti Miklós
**************
/nincs közöttetek valaki,akinek jó erős a hangja?
Hisz a hold ma is oly kerek..:-((/
A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mely kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.
Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhitatot, mit rejt a szivem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.
Mint a gyerek, úgy megriadtam,
hogy a telefon őt jelezte.
Egy órával előbb kiadtam
parancsomat, hogy se ki, sem be,
egy lelket sem engedjenek be.
Lámpáimat mind elcsavartam.
Halántékom csöngött, zavartan.
És hogy körülvett itt az éjjel,
a te hangod igéretével,
egyedül, ábránddal tele,
azt képzeltem, hogy majd felém ver
a te lehelleted szele...
Majd hogy a telefon csörömpöl,
vérem megállott az örömtől,
pár másodpercig, ereimbe..
Beszéltél. És hallottalak.
De, úgy rémlett, hogy szinte-szinte
a föld végéről jött szavad.
Hisz hangod dombon és folyón át
egyetlenegy lehelleteddel
sikon, mezőkön lebegett el,
átlépve a várost, a rónát,
gázolva messze, sok-sok erdőn.
Nyilván ezért szólt oly kesergőn,
amíg eljött a telefonba, -
a messzeségbe belefonva,
oly vékonyan, megváltozottan,
oly testtelen-gyengén, hogy ottan
nem is te voltál, nem a te
hangod volt a sötét szobában,
hanem az árnynál tétovábban
a te hangod kisértete. . .
Édes távollevőm, azt hittem,
hogy majd érezlek, mint epekszel
szájam felé, s ha nem vagy itten,
majd közelebb leszel ezerszer...
De nem ez történt erre, sőt
a távolság nyúlt, nem fogyott,
köztünk a végtelenbe nőtt. . .
S egyszerre, úgy tetszett, hogy ott
a drót végén éreztem őt,
kétségbeejtőn messze volt már
és én, a telefon előtt,
búsabban álltam bánatomnál,
magányosabban, mint előbb.
Jó híreket hozol a klinikáról,
Lekanyarítod selyemsálad, múmiapólyád ragyog.
Feszesen, fehéren, mosolyogsz: jól vagyok.
Kilenc voltam, s egy citromzöld altatóorvos
Banángázt adott békamaszkon át. Az émelyítő boltív
Rémálmokat visszhangzott, jupiteri sebészeket.
S anyám bukkant fel, bádogtállal. Beteg
Voltam, nincs rá szó.
Most ez másképpen megy. Meztelen Kleopátra:
Jól kifőzött kórházi köntösömben
Nyugtatóktól pezsegve, szokatlan jókedvűen,
Begurulok egy előtérbe; ott egy kedves ember
Ökölbe szorítja kezem. S úgy érzem: drága dolgok
Szivárognak ujjaimból. Mire kettőt számolnék,
A sötét eltöröl, tábláról a krétát...
Nem tudok másról.
Öt napig fekszem titokban,
Dugaszolt hordó, párnámba száradnak az évek.
Még barátaimnak is vidéken vagyok.
A bőr gyökértelen, papírként hámlik.
Vigyorgok: feszül a varrat. Visszanövök. Húsz vagyok.
Mélázva, hosszú szoknyában, első férjem díványán, kezem
A halott pudli gyapjában matat.
Még nem volt macskám.
Itt végzi a vén tokalerakódás:
A hölgy, akit tükrömben petyhüdni láttam -
Totyakharisnya-arc a stoppolófán.
Csapdába csalták, kozmetikai spirituszba.
Vesszen ott, vagy fonnyadjon még ötven évig,
Túrja ritkás haját biccentős-reszketeg.
Magam öreganyja, így ébredek: gézben
Rózsás-sima pólyás.
-
fordította: Tandori Dezső
-
Dominique Sampiero, fr.,1954: SZEGÉNYES ÉLET /részlet/
Jeanne egy kislámpa, álldogál arccal az égnek.
Minden reggel kiteregeti magányát az ablakba, mint a fehérneműt, vagy egy megbeszélt jelet, majd összerántja a függönyt, összeférceli arcát, bezárja bensejét, elrejti a hegeket.
Lábai elkékültek a hideg fasorban való járkálástól. Csendjei sokat mondanak. Többet, mint ujjai, melyek annak a férfinak a haját simogatják, akiről nem tudni, a férje, vagy csak a fakéreg, amire úgy szereti rátapasztani tenyerét.
-
fordította: Lackfi János
Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
Meg fogsz halni - bármit beszéljenek a többiek, én nem köntörfalazok,
kemény vagyok és határozott, de szeretlek téged - nincs a számodra menekvés.
Lágyan fejedre teszem a jobbomat, hogy érezd.
Én nem papolok, lehajtom a fejem és félig eltakarom.
Nyugodtan üldögélek és hűséges maradok,
én több vagyok az ápolónál, több a szüléknél és szomszédoknál,
én feloldalak téged mindentől, csak önmagadtól nem,
csak a testedtől és lelkedtől nem, mely örökkévaló, te biztosan megszabadulsz.
Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet.
A nap sose látott utakra süt,
edző gondolatok töltenetk meg, bizalom; és mosolygasz,
elfelejted, hogy beteg vagy, és én is elfelejtem, hogy beteg vagy,
már nem is látod a gyógyszereket, már nem is törődsz síró barátaiddal: veled vagyok,
a többieket nem is engedem hozzád, mert itt nincs helye szánalomnak,
én se szánlak, de véled ujjongok.
Ne haragudjatok,de ha kérhetem: a topicomat eredetileg NEM kritikai fórumnak szántam.Tehát kedves Gyöngyvirág-feltételezve természetesen a jószándékot-kérhetném,hogy ha csak ezért jelensz meg nálunk-akkor inkább levélben?
Köszönöm a megértésedet.
