Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ezt a cicásoknak hoztam, bár emberi vonásokkal bírnak ezek a macsekok.
-
Orhan Veli Kanik: MACSKA-VERS
Útunk másfelé visz, nem illünk össze,
te a hentes cicája vagy, én utca macskája,
cinezett tálban van a te ételed,
az enyém oroszlán-szájban,
te álmodban szeretkezel, én csak csontot látok.
De nem lehet könnyű a te dolgod se, testvér,
nem könnyű neked se
Isten minden áldott napján nyalakodni.
-
fordította: Kónya Lajos
Ha hittem volna suttogásnak, szélnek,
bölcsőben fölnevelt jóslatoknak,
most nem volna hosszú ez az éj,
szemetrohasztó ez a fal
s az ágyvég ütközőjén se utazna
hazátlanul a lábfej
s talán sötét se volna ennyire –
Ülnék
az ünnepelt hasbeszélőkkel együtt
dicsőségem magas székében
s vonulna előttem vöröslő rózsa-csapat,
sarkantyús madár-sereg,
ejtőernyős lányhajak tapsviharban
és nem szarvazhatna föl senki
roncstelep-agancsokkal,
fejemet se vihetnék országos mulatságba,
mint késsel ékesített
ökörfejet –
S a szép, búgócsiga-esteken
beárnyékolnának a kertek,
a fák küllői
és lenne időm evésre,
ivásra,
meghalásra,
fészket rakni a bazalthegy alá
s csak nézni fölfelé egy örök papírsárkányarc ráncaira,
bókolva kárörömmel:
jól van, világ! lebegünk, forgunk,
áttetszők vagyunk,
minek is más bizonyság nekünk?
El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.
El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön
-
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.
Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.
A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?
El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.
Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.
Klepszidraként lassan lefolyva
Infúzió csöpög belém, -
A percek hullnak-múlnak sorra
Ily lomhán, mégis könnyedén.
Így hulltak s folytak szét a vérben
Fénylő s homályos napjaim, -
S nem tudtam még: ott volt az Éden,
Pál utca farakásain.
Jó volna Nemecsekként végül
Elhinni, hogy értelme volt...
A grund, mit védtem, rég beépült,
S kirúgták a pipás Janót.
Fekszem, infúzióba kötve,
Papír fehérén - lepedőn,
Mint vers, félbehagyott örökre.
S lecsöppen maradék időm.
Nem érthetjük meg a másik ember problémáját, ha nincs bennünk szeretet.
Együttérzés nem létezik szeretet nélkül. Aki elfelejtkezik mások szívéről, a saját szívét veszíti el.
Senkinek sincs joga belenyugodni egy másik ember szenvedésébe. Ez olyan, mintha ő okozná a szenvedést.
Aki szeret, elenged, felejt és megbocsát. Aki mindezt elvárja másoktól, csupán önmagát szereti.
Önmagunk elvesztésének legbiztosabb módja: a szeretet elvárása. A szeretet elvárása: önzés – legalább annyira, mint a szeretet elutasítása.
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Ezt tegnap hallottam Latinovits előadásában..
Hát igen..
VESZTŐHELY TÉLEN
Kit fölvezetnek? Nem tudom.
Kik fölvezetik? Nem tudom.
Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.
Ki és kit öl? Ember öl állatot,
vagy állat embert? Nem tudom.
S a zuhanás, a félreérthetetlen,
s a csönd utána? Nem tudom.
S a hó, a téli hó? Talán
száműzött tenger, Isten hallgatása.
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd – közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.
Valakit őrültnek hittek az emberek
csupán magánya lehetett otthona
tudni, érteni szerette volna
hogy életében az igaz szerelmet hol találja
Felmászott a legmagasabb csúcsra, a napot faggatta
de az nem segített, túlfoglalta halála
Éjjel, holdfénnyel a holdat nézte
de az tovább állt, válaszolni nem fűlt kedve
Furcsa, rémült lény volt
messze szaladt, embereket elfeledve
a napra várakozott
Évek múltak, újat nem hoztak
visszajött hát, hogy meglesse a hátramaradtakat
és amikor megértette, fájt neki
Egy kutya, egy ember, egy hal
egy fa, egy virág, a hely, melyet fű nem takar
egy nő, egy gyermek, a barátok
"Ott voltak mind, ők voltak azok!"
Üres, lassú napokon szíve szeretettel telt meg
elvesztegetett éveit nem tudta nem kevesellni
Ordított, sírt, zokogott, mielőtt végleg elbukott
Menekvés?
Tőlem?
Mit ér?!
Mig én vagyok én s te vagy te; míg
Ketten vagyunk a világban, én
A szerelmes és te a kőkemény.
Egyik üldöz, a másik fut s búvik.
Már félek, az életem kudarc.
Valóban, mint egy végzet, olyan;
És bárhogy igyekszem hasztalan;
De mi kár, ha vesztes e földi harc?
Csak torna ez, ideget edzeni!
Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj,
Ha elestél, ujra kezdeni:
E hajsza az Élet, ennyi csak!
Még egyszer villantson szeme rám
Egy sugarat ebbe a ködbe, s én
Ha összedől remény-palotám,
Újra épitem! bár szökevény
Örökké s
Hűtlen
A Cél!
az akrobatáknak
akik a levegőben úszva
egymás vállára ugranak
s onnan macskabiztonsággal
dobbannak a porondra
olyanoknak kell lenniük
mint a macskák
neki
hogy úszva a levegőben
a nyitott ajtószárny élére szökjön
s onnan akrobata-biztonsággal
a komódra dobbanjon
a tükör a lámpa és a váza közötti
alig egy macskányi helyre
csak
macskának kell lennie
Ha józanul tudod megóvni fődet,
midőn a részegültek vádja mar,
ha tudsz magadban bízni, s mégis: őket
hogy kételkednek, megérted hamar;
ha várni tudsz, türelmed nem veszett el,
s csalárdok közt sem léssz hazug magad
s nem csapsz a gyűlöletre gyűlölettel,
de túl szelíd s túl bölcsszavú se vagy;
ha álmodol - s nem léssz az álmok rabja,
gondolkodol - s ezt célul nem veszed,
ha nyugton pillantsz Győzelemre, Bajra,
s e két garázdát egyként megveted;
ha elbírod, hogy igaz szódat álnok
torz csapdává csavarja a hamis,
s miért küzdöttél, mind ledőlve látod,
de fölépíted nyutt tagokkal is;
ha tudod mindazt, amit megszereztél,
kockára tenni egyetlen napon,
s veszítve új kezdetbe fogni, egy fél
sóhajtás nélkül némán és vakon;
ha tudsz a szívnek, ínnak és idegnek
parancsot adni, bár a kéz, a láb
kidolt, de te kitartasz, mert tebenned
csak elszánás van, ám az szól: "Tovább!";
ha tudsz tömeggel szólni, s él erényed
királlyal is - és nem fog el zavar,
ha ellenség se, hű barát se sérthet,
ha szíved mástól sokat nem akar;
ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és - ami még több - ember léssz, fiam!
Van egy hely benned
ahol az érzelmek létrejönnek
Van egy hely bennem
amit sokáig nem éreztem
Az mondják, van benned valami
ami erőd vagy gyengéd záloga
Én azt mondom, van bennem valami
ami képtelen rosszat tenni
Várj csak, talán érzem -
igen, most tisztán egészen
Lehull a rejtek leple
szűnőben félelmem
Hozzád ér tekintetem
emberi remekmű, amit látok
valahol mélyen
az elfeledett helyen
Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Felhők fodrosodnak bennem
Eltűnődöm: hová tartok?
Még mindig történnek velem dolgok
Dolgok, miktől már mindig félni fogok
A bizalom, a szerelem, mikkel annyit törődtem
Visszacsengettek
Fel kell hát ébrednem itt, a szívemben
A mi szerelmünk lehetetlen
Külön utak nyílnak előttünk
Sosem találkozó ösvények
Ám ha mégis összeérnének
Drága, én ott várlak majd várva
Szívemben fenntartom neked a helyet
Mert én már mindig szeretlek
Hisz te vagy a jobbik énem
